Pest Megyei Hírlap, 1984. március (28. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-24 / 71. szám
im március 24., szombat P E ST M E G YE I H í R L AP M AG AZ IN 9 Rénes György tervei Kdlnoky László: Bizánc Cseh Károly: Ararat Németi Zsuzsa: Megfigyelési gyakorlatok (Avagy cetlik egy tanulmányhoz) (IN MÉDIÁS RÉS) Reggel hosszan, fütyörészve borotválkozik. Gondosan bespricceli magát borotvahabbal — mentolos —, aztán egy kis idő múlva, nagyon óvatosan, véletlenül sem megvágva magát, húzogatni kezdi a pengét az arcán. Ha mégis belehasítana a bőrébe, összerándul a szemöldöke, legszívesebben káromkodna egyet vagy lecsapná az egészet Aztán figyelmesen timsózik, és még lassabban fejezi be. Este más a helyzet Míg a fürdőszobáig eljut, addig persze kimérten mozog. Csak semmi feltűnés. Épp csak megmosom egy kicsit az arcom... de lehet, hogy csak a kezem. Vagy talán keresek ott valamit Kimosok egy inget, mit tudom én. Aztán becsapja magára az ajtót, és mint a villám, nekilát. Ilyenkor már nem nézhetem, mint reggelente, de nagyon jól el tudom képzelni. i Borzasztóan siet. Még az sem számít, ha kicsit véres marad. Viszont — ellentétben a korábbiakkal, a csap lemosására szakít egy kis időt Pilla- , natok alatt végez, megnézi magát jobbról is, balról is, remeli, hogy az egész nem feltűnő. Végül is normális embernek nem okvetlenül nő ki a szőre egy nap alatt... miért ne lehetne ő este is sima képű ... öt éven át alig lehetett a heti egyszeri „pofanyúzásra” rávenni. Kész. Minden kész. ★ (ÖNVIZSGÁLAT BELLEMRE) Egy délután, egy négy óra. Előttem másra váró, fehér papír, amelyre azonban kapkodóan — az utóbbi időben természetesen kuszáit vagyok — ez íródik: Önvizsgálat beliemre. Majd néhány szokványkérdés. Mit adtam neki? Mennyit érhetek a számára? Megteltem-« mindent, hogy terveit, előrelépéseit segítsem? Mit adtam neki? önvizsgálat, s a tőlem oly távoli szentimentalizmus. Ahogy fölkapom a fejem, az előttem levő kopott kis asztali tükör az ilyen esetekre oly kiváló csapzott hajat, dúlt arcvonásokat mutatja, na és persze egy fürkésző tekintetet Aztán újabb sorok: Na és? Amit adtam, visszakaptam... Mit lehet itt számon kérni? A nappalokban kutassak-e vagy az éjszakákban? Konyhám fazekai közt kotorjak-e vagy az agy tekervényeiben? Megőrizne-e valamit belőlem, ha eltűnnék mellőle? És, ha igen, minek? Az asztalra borulok, hüppögve, kissé csodálkozóan erőlködve. Aztán egy színpadias sóhaj: A legszebb éveimet..., a lelkes fiatalságomat... magával viszi, ha elmegy... Melyikünk fog győzni? Győzelem lesz-e? Egyáltalán, érdemes-e győzni ? ★ ZÁRÓJELBEN (ZÁRÓJELBEN) Olvastam a lapokban, hogy a pécsi színház felújította Herczeg Ferenc drámáját, a Bizáncot. Régi emlékek lelőrétegét kavarta fel tudatom altalajában ez a hír. Visszaemlékeztem a harmincas évek végére, mikor megboldogult, de akkor még élő apám már Eger megyei város polgármestere volt,“' és a meglehetősen mérsékelt látszat-jólétből néhány kurta évre a nagypolgári életmód paradicsomába csöppentünk, ahogy azelőtt a főtt marhahúst ízesítő, szerény paradicsommártás csöppent mellünkre vagy ölünkbe, ha túl mohón estünk neki. Egy alkalommal fővárosi pénzembereket hívott meg apám vacsorára, akikkel városunk vezetősége új beruházásokra fölveendő kölcsönökről vagy lejárt kölcsönök kedvezőbb törlesztési feltételeiről tárgyalt. Abban az időben a magános bejárónőt szakácsnő, szobalány és egy városi hajdú váltotta fel, aki a polgármesteri házban háziszolgai és küldönci feladatokat volt ellátandó. Fizetését továbbra is a város folyósította, nekünk csupán ellátásáról kellett gondoskodnunk. Aznap este szülővárosomban is, ahol nem működött állandó színház, éppen Herczeg Ferenc Bizáncát mutatta be a nyaranta nálunk játszó debreceni vagy miskolci színtársulat. Az előadás fényét a budapesti Nemzeti Színház egyik, egri származású művészének vendégszereplése emelte, aki ugyan a fővárosban inkább csak epizód-szerepekhez jutott, most azonban Konstantin császár szerepét alakította. (Szülővárosom mindig fölöttébb megbecsülte a hírnév fényében idegenben sütkérező szülötteit, amit én is a saját bőrömön tapasztaltam.) Szóval, lezajlott az előadás, hazamentünk a színház polgármesteri páholyában helyet foglaló vendégeinkkel együtt, de lakásunk ablakai sötéten ásítottak, beleértve a konyha ablakát és üvegajtaját is. Szakácsnőnek, szobalánynak, hajdúnak nyoma sem volt, úgyhogy anyám maga fogott a vacsora elkészítéséhez. Már a munka felénél tartott, amikor beállítottak az eltűnt személyzet tagjai is. „Hogyan késhettek ennyit?” — kérdezte, némi szemrehányással hangjában szelíd lelkű anyám. „Hát vártuk a törökök bevonulását” — válaszoltak azok hárman kórusban. Kiderült, hogy mikor az utolsó felvonás végén az egész bizánci udvar lehajtott fővel készült a közeledő halál fogadására, és legördült a függöny, a karzat közönsége még sokáig a helyén maradt. Nemcsak a mi háziszemélyzetünk, hanem a szegényebb iparosemberck és hitveseik, sőt az utóbbi hónapokban kapott borravalókat bor helyett színházjegyre költő inasgyerekek is. Velük született dramaturgiai érzékük befejezetlennek tartotta a darabot. Ügy gondolták, joguk van látni az egymásnak szemközt bókoló, hátuk mögött egymást gyalázó, szolgalelkű urak és hölgyek méltó bűnhődését. Csak akkor hagyták el a színházat, mikor már a lámpákat is javában oltogatták a fő- és alvilágosítók. Annak idején jót mulattunk szegényeken, ma azonban úgy érzem, valami nemes, plebejusi indulat fűtötte őket, és egészségesebb, bár egyszerűbb színpadi érzékről tettek tanúságot, mint a mesterség fortélyait jobban értő szerző. Ök tiszta forrásból akarták meríteni szomjas várakozásuk italát. Én, sajnos, akkor még túl irodalmiasan vélekedtem, még ha nem is tartottam Shakespeare méltó utódának Herczeg Ferencet. Igaz, ha meggondolom, a török had bevonulásához akkora statisztériára lett volna szükség, amekkoráról egy vidéki színigazgató vagy rendező nem is álmodhatott. Kapukat emelnek majd kerítést végül szilárd talajra a házat Tetf jére zöld ágat tűznek ki salakhegyük tűnjék Ararátnak Felröppen a bárkából a galamb s leveshússá dicsőül fazekukban Tavaszváró Lóránt János rajza Az íróasztal, a könyvesszekrény, az egyik szék, az én leánykori bútorom. És enyém az írógép is. Az ágyat, a másik íróasztalt, a konyha- és a fürdőszoba-felszerelést közösen vettük. A lakás az övé. A tévét, a magnót én akartam, a lemezjátszót, a rádiót ő. A könyvespolcból, amelyeket apám segítségével együtt' csináltunk, hetekig járva a TÜZÉP-et „alkalmatos” deszkáért, lécért, mesterrel fűrészeltettük, de magunk smirgliztük, szereltük, festettük — ezekből a könyvespolcokból hat van. A könyveket nem tudom szétosztani. Gyerek nincs. ★ (KUTATÁS AZ ÉJSZAKÁBAN) Sokféle, visszatérő álmom van. A zuhanásos persze természetes, azt mondják, egy pillanatra ilyenkor kihagy a szív. Arra viszont nincs magyarázatom, miért álmodom gyakran, hogy egy üres kastélyban járok szobáról szobára. Az utolsóban egy megrakott asztal, teli túrós rétessel. Ezt nem értem. Van egypár étel, amit sokkal jobban szeretek. No, de ettől azért ez az álom jó álom. Van rossz is. Amikor egy szürke, beállványozott városban — talán London — vastraverzről vastraverzre ugrálok. Egy helyen kártyások ülnek, lábukat a mélység fölé lógatva. Beállók közéjük, mindig veszítek. A kislányról is gyakran álmodom, öt év körüli, szöszi mint én, rózsaszín pizsamában van, az ölemben ugrál, játszunk. Tervbe van véve, ahogy manapság mondani szokták. Lehet, hogy őt is el kellene felezni? ★ (SZÁMOLOM A NAPOKAT) Hétfő, kedd, szerda..., harmadik hete csak tíz után jön haza. És érzem rajta a szeszszagot. Aztán egy nap szünet Ideges. Fölhozunk egy üveg bort, megpróbál kedves lenni, de nem erőlteti túl a dolgot. Bebújunk a tévébe. Tíz óra, kissé imbolyogva lefekszünk. ★ (AZ UTCÁN) Üj zoknikat kap. örül neki. Kérem, hogy csináltassuk meg a ruháját, amihez három éve megvan az anyag, beleegyezik. Zakóért járjuk az üzleteket, ingekkel kacérkodik, és szeretne egy finom bőrtáskát is. Mit szeretek benne? Külsőre kedves, de hát láttunk már jobbat is, rosszabbat is. A szeme gyönyörű, hatalmas, kék, és mégis mély nézésű. Efölött sűrű szemöldök, alatta árnyalatnyira duzzadt, ívelt száj. Férfiasán szögletes arcát enyhén hullámos, sötétbarna haj keretezi. Az átlagosnál kicsit magasabb, arányos, karcsú test. Hosszú ujjú, szépen formált kezek, amelyeket oly jólesik most nézni, ahogy turkálnak a nyakkendők között. Mindez másnak persze köznapi. Mégis mit szeretek benne? A bőrét, az illatát, a ráncait, a reggeli szu- szogását, azt, hogy türelmes, hogy okos, hogy mindig vidám, hogy vannak céljai. Fokozva: szeretem, hogy szeret, szeretem, mert szeret. Szerettem, mert szeretett. És ellentétesen: Tényleg, én vajon szeretem-e még? ★ (ÖNVIZSGÁLAT KÜLLEMRE) Állok a tükör előtt. Elkelnék még egyszer, az bizonyos. Szőke vagyok, tehát, ha a szemem ráncait nem nézzük, koromnál mindig picit fiatalabb. Arcom, alakom elfogadható, normális. A tekintetem, a lábam talán szép. Az utcán még gyakran megfordulnak utánam, a körülöttem levő férfiak szívesen udvarolnak, öt év alatt kétszer megkérték a kezem, négyen azt mondták, halálosan szerelmesek belém. (Nem bizonyított.) Elkelnék még, az bizonyos. Talán egy mérnökhöz mennék. Talán egy orvoshoz. Sok pénzem lenne. Kocsim. Lehet, hogy egy vasöntőt választanék. Mindennap főzni kellene neki, havonta benzinnel kimosni a ruháját. Esténként meginna egy „pofa” sört a barátaival. Nagyon békésen meglennénk. Hacsak nem verne. Régebben azt mondtuk, nem tudnánk egymás nélkül élni. Lehet, hogy tényleg meg kellene halnom? Néhány tabletta, vagy egy kifelé mozdulat a tizedikről... mást nemigen tudok elképzelni. Azt hiszem, egyre közönségesebbek a gondolataim. Istenem, a megcsalt asszony.., • Részletek egy novellából 4 Utassy József: Irány: Pétervására! Ügy indul ez a költemény, hogy kerékpárom nyergébe pattanok, s usgyi, ki a falumból, irány Pétervására, ahol kéttornyú már a templom. De nem az oltár elé suhanok térdepelni, az én Istenem a Kakas vendéglőben trónol: konyakos kupicák közt kong értem krinolinja. Dicsértessél hát mindörökké huszadik évem pincér Marikája, mert visszeres lesz majd a lábad, s hol lesz az én darázs tekintetem hervatag melledről, bedagadt bokádról!
