Pest Megyei Hírlap, 1984. március (28. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-24 / 71. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1984. MÁRCIUS 24., SZOMBAT Vendégségben Hevei megye okarcú a hevesi táj. A Mátra csúcsai, a Tisza, az Alföld síkja \ — az eltérő körülmények az itt élő embereket is különfélék­ig re mintázták. Ebből a többféleségből aránylag keveset ismer az ország. Jószerivel Eger áll a központban, s arról is elsősorban egy író jut mindenkinek az eszébe: Gárdonyi Géza. Pedig sok hagyományt, sok kincset őrizget ez a vidék. Hogy Egernél maradjunk, Balassi Bálint itt töltötte legszebb végvári esz­tendeit, Tinódi a nevezetes ostrom után megírta a védők hősi har­cát, de a modern időkből is eszünkbe juthat Bródy Sándor vagy Remenyik Zsigmond neve. Nem is szólva Heves megye többi városá­ról, Gyöngyösről vagy Hatvanról, ahonnét Bajza József, Vachott Sándor, vagy éppen Hatvány Lajos származik. A ma élő művészek közül is sokan származnak erről a tájegy­ségről. Irodalmunk egyik doyenje, Kálnoky László forrásvidéke Eger. Innen indult Utassy József, a „középnemzedék” jeles képvise­lője, vagy a fiatalok közül Szokolay Zoltán. Az alkotóknak fórumot ad a Hevesi Szemle, a megye negyed­évenként megjelenő közművelődési folyóirata, amely tudatos szer­kesztési elvei szerint törekszik a képzőművészeti élet bemutatására is. A folyóiraton kívül a megyei lap, a Népújság szombati Iroda­lom—Művészet oldalpárjain igyekszik nyilvánosságot biztosítani a helyi képzőművészek és irodalmárok számára. Fórumul szolgál még a Gárdonyi Társaság, és a Heves megyei Irodalmi Alkotó Kör, amely a két éve megjelent Űtrahívás című antológia nyomán, s egy megyei pályázat ígéretes tehetségeit összegyűjtve végzi munkáját. Ebben a kis összeállításban különböző nemzedékek alkotásaiból adunk válogatást: tükrözze ezt a jelent, az együtt élő múltat és jövőt. GABOR LÁSZLÓ Karácsondi Imre: Találmány falun élünk anyám tyúkokat tart muszáj rendbentartani helyüket tegnap kitakarítottam ketreceikből a ganét — és leültem verset írni gondoljanak bele mit várhatnak egy effajta embertől jót nem annyi szent mert ha tyúkganét takarít miféle versei vannak trágyaszagú dolgokat ír drágám — mondja lihegve a spray-illatú szerető én viszont csak annyit akartam ma közölni mindenkivel hogy tyúkgané-illatú spray-ket szeretnék gyártani szabadalmam nyomán — elterjedt használat mellett — pár hónap alatt megszűnnének az egész világon a társadalmi különbségek Kaposi Levente: Ház a villanegyedben Beérsz az öltözőbe, s máris röppen­nek feléd a köszönések. ... Szevasz Jocókám, szia Jocó, hogy vagy Jocó, mi újság Jocó ... Mindenki kedves, udvarias. Még félnek tőled, ha szemben állsz velük. De ha elfordulsz, mosolyra rándul- nak a sunyi pofák, s a hátad mögött azt suttogják, hogy kiöregedtél. Le­dobod a cuccaidat a padra, átöltözöl, válladra dobod a köpenyt, s lassú léptekkel átballagsz a terembe. Kö­telet veszel elő, ugrálsz, néha felné­zel, kutatod az arcokat. .Néhány, fia­tal srác leplezetlen érdeklődéssel méreget, a többiek igyekeznek kö- zöfnbös arcot vágni. Ugrálsz a kötélen, egy-kettő. Vál­tasz, egy-kettő, egy-kettő. Érzed, hogy figyelnek, minden mozdulatod kritikusan méregetik. Leteszed a kö­telet, kesztyűt húzol, most jön a nagy attrakció. Most már nézhettek, gon­dolod, most már láthattok valamit. Odaballagsz a homokzsákhoz, bal ke­zeddel megsimogatod, aztán hátra­lépsz, ütsz, elhajolsz, jobbegyenes, balegyenes, elhajlás, jobbegyenes, balegyenes... Hozzád lép az edző, suttog valamit, hangja mint az olvasztott méz, nem figyeled, jobbegyenes, balegyenes, elhajlás. Élvezed a mozgást, tompán puf­fannak az ütések, izmaid olajozottan, tökéletesen működnek. Hajolsz, ütsz, hajolsz, ütsz, minden rendben. Be akarom tenni a srácot, duru­zsolja az edző, fiatal, hagy tanuljon, nehogy azt gondold Jocókám, tudod, nem azért csinálom, te már eleget verekedtél, pihengetsz Jocókám, de azért számítunk rád, tudod, hogy van Jocókám ... Vered a homokzsákot, jobbegye­nes, balegyenes, unod már a süket sirámokat, hagyná a nyavalyába. Megállsz, homlokodról letörlőd az iz­zadságot. Jól van, Feri bácsi, mondod, tegye csak be a srácot. Az edző gesztiku­lálva elmegy, beszél, hat méterről is hallod a hangját. Rohadt alakok, szűröd a szót a fo­gad között, s közben vigyorogsz, fü­ledig húzod a szádat. Jocókám, szól valaki, gyere egy kicsit. Ráléptek a szőnyegre, szem­ben megálltok, méregeted a fickót. Néhány tapogatózó ütés, fedezékbe vonulsz, hagyod, hogy püfölje a kesz­tyűdet. Aprókat ugrálsz, nem fárasz­tód magad, nincs is miért. Közepes ütések, tenyereddel könnyedén lefo­god őket, s arra is van időd, hogy nézegesd a töbibeket. Figyelő pofák, kidülledt szemek, bámulják, hogy bírod-e még magad. Félrehúzod a szádat, vigyorogsz, hagyod a srácot ütögetni. Támad, kijön a fedezéké­ből, gyorsítja az ütéseket. Hülye — gondolod magadban, s beszúrsz ne­ki egyet. Meginog, visszahúzódik, el­ment a kedve a támadástól. Elég, mondod, s lehúzod a kesztyűt. Azt hiszem, mára elég volt. Leülsz a padra, nézed a többieket. Melléd ül az edző is. Tudod, hogy mondani akar vala­mit, csak még nincs hozzá bátorsá­ga. Ültök, szótlanul, nézegettek. Mit szólsz a fiúkhoz, Jocókám? Ügyesek, Feri bácsi. Mit gondolsz, a Kristóf... Na végre, gondolod, kiböki, hogy mit akar. Hülyének tetteted magad, ártatlanul megjegyzed: , Q.. is, - Feri bácsi. Az edző morog, kínosan érzi ma­gát. Félszemmel ránézel, látod, hogy izzad a szemöldöke. Tudod, Jocókám, azt gondoltuk... Ne strapálja magát Feri bácsi — mondod —, nem segítek a srácnak. Te tudod, Jocókám, a szakosztály érdeke, nem az enyém... Dadog az edző, élvezed a helyzetet, hadd kínlódjon. Felnézel, a szemek rád szegeződnek. Kíváncsi pillantá­sok, vállalod-e? Legyintesz, gúnyos mosolyra húzódnak a szájszögletek. Berezelt, nem mer kiállni, gondol­ják a hülyék. Vársz, aztán kifelé in­dulsz. Elhagyod a terem közepét, ér­zed, hogy hátad mögött nyílt vigyor- ra váltanak át. Hirtelen megfordulsz, lehervadnak a mosolyok. Ha úgy gondolja Feri bácsi, szólsz az edző felé, talán mégis megpró­bálhatjuk. Kristóf, szól a fickónak az edző, álljatok be. Ráléptek a szőnyegre. Mindenki abbahagyja, körbe állnak, bennete­ket. Jókötésű ipse, gondolod, rajzolni lehetne az izmait. Résre húzott szem­mel bámuljátok egymást, a fickó nyugodt, magabiztos. Közelebb lép­tek, álltok szótlanul.. Az ipse meg­mozdul, villámgyorsan, üt. Kivéded, hátrálsz egy keveset. Újra üt, nyu­godtan hátrálsz. Nyugodtan, apukám, biztatod magad, csak nyugalom. Vé­dekezel, fedezékbe vonulsz. Kapsz néhány ütést, eivezed. Röhögjetek, gondolod magadban, röhöghettek nyugodtan. A nagy Jocó ma visszavonul, szépen kikap, ép­pen csak egy kicsit, úgy, hogy ne le­gyen feltűnő, s visszavonul. Üti a srác a fejed, kicsit megszé­dülsz. Villanegyed, mormolod, Újabb ütés. Opel Rekord, sziszeged felé. Újabb ütés. Házi edzőterem. Űjabb ütés ... Micsoda barom, mondogatták ró­lad. Zabálja a téliszalámit, amit kap, s spórol, mint egy őrült. Túrák, külföldi holmik, pénz — ház lett be­lőle, autó, reprezentatív feleség, sző­ke, mint az angyal. Feladod, a fedezéket, hatalmas ütés csattan a bal szemed felett. Fel­reped, vérzik, összekeveredik az iz­zadtsággal. Hagyjátok, mondja az edző, nincs semmi értelme. Fémes ízt érzel a szádban. A fe­jed kékre kovácsolt acél, bírja az ütéseket. Lila foszlányok lebegnek előtted, élvezed, hogy ütik a pofá­dat. Kovács professzor, Széki mérnök, ők a szomszédaid a villanegyedben. Palota, ájuldoznak a házadtól. A fickó üti, veri a fejedet, s nem bánod. Ha srácom lenne, eltörném a kezét, mielőtt kesztyűt húznának rá — gondolod magadban. Vérzik a fogad is, elfordulsz, köp­ni akarsz. A fickó- oldalról teljes erő-- vei tarkón vág, összecsuklik a tér­ded. Hagyjátok, marhák, üvölt torka- szakadtából az edző, s erre összesze­ded magad. Bal kezeddel megtámaszkodsz egy pillanatra a szőnyegen, s felkelsz. Fekete karikák vibrálnak a szemed előtt, zavaros összevisszaságban. Fe­dezékbe vonulsz, véded magad. Le­fogod az ütéseket, s pihensz. A fic­kó támad, záporoznak az ütései, jobbról, balról, mindenfelől. Pihensz, érzed, lassan visszatér az erőd. A fickó üt, elhajolsz, védekezel. Teljes erővel támad. Jó ütései vannak, gon­dolod, van bennük erő és gyorsak. Űjabb ütés a szemeden, ismét meg­szédülsz. Hülyeség, gondolod, miért? Mérlegeled az ipsét, az egész olyan, mint egy lassított filmfelvé­tel. Érzed a másodpercek minden pillanatát, tudod, mikor fog ütni és hová. Hagyod, még mindig pihensz. Felméred a lehetőséget, szabad hely az orrnyerge felett. Vársz. Ismét sza­bad hely a homlokán. Újra kivársz. Aztán ... kitámad, bal kezeddel le­fogod az ütését, és rögtön előrelen­dülsz. Felkapja a kezét, szabad a gyomorszája. Ebben a másodpercben lesújt az öklöd. Tompán puffan az ütés, érzed, hogy a fickó szinte a le­vegőbe emelkedik, karja lehull, feje előrecsuklik, s rongyként esik a sző­nyegre. Letörlőd a homlokod, kifelé in­dulsz. Letusolsz, felöltözöl, bemész a szemközti trafikba, öt éve nem dohányzol, most egymás után szívod a cigarettákat. Ülsz a volán mellett, a meggypiros Opelben, s fújod a füs­töt. Beindítod a kocsit, elindulsz. Körbejárod a várost, hazaérsz. A vil­lanegyedbe. Kiszállsz, nekitámasz­kodsz a kocsinak, nézed a házat. Gyönyörű, sikongnak feleséged is­merősei, ha látják a villát. Isteni, zokognak a gyönyörűségtől. Fújod a füstöt. Kovács professzor végigsiet a sétányon, köszön, beül az autójába. Nézed a házat, a cirádás erkéllyel. Gyönyörű — hallod — s elfog a hányinger. A háztól — a pompás kis edzőte­remmel, fürdőmedencével, az erkély- lyel —, a három ezüstfenyőtől, ame­lyek egymás mellett állnak két mé­terre, öt centire, s negyvenkét milli­méterre. Szokolay Zoltán: kikönyökölsz az expressz ablakán hadd lobogtassa arcodat a szél hazáig élve el nem érsz míg élsz az expressz meg nem áll kikönyökölsz egy ablakon lobogtatsz forradalmakat hazáig el nem élsz az expressz meg nem áll lobogtatsz márciust a földön körbefut hazád a föld es meg nem állsz nem múlik el legyőz a láz lobogsz s leszállsz Lt-xiázak ,v> *ó »■•J- : wnhv ísv.3w Moldvay Győző: Énekszó Miként nyárestén fölsír annyi tágszemü, vonóját kellető, zöldfrakkos tücsök, ahogy őrömét a kócsag szétkiáltja szőke part, hajlongó nádberek fölött, amily tiszta szívvel a forrásvíz beszél levélzöld moha ágyán bugyborogva, amilyen halványan, hunyorogván a Nap felé tekint a tea-rózsa, ahogyan kérő-oldozó szájjal csecsért rí a boglya tövében feledett gyerek Faragó Laurának oly keresetlen, egyszerű dal a tiéd, annyira lélek-istentől kölykezett, szél-kőtte erdőtűz, vándorok melege, szól magáért, kéretlen ég-világol, s folyik le ajkadon zápordobolással, mint őszi kertben ért gyümölcs a fáról, és milyen mind, az igaz, maga földjén élő, ki előtt nem leng olcsó divat képe, s így, anyja tején derülvc-növekedve jut'el szívünk megőrző közepébe. Szerelem Sarkadi Péter festménye

Next

/
Thumbnails
Contents