Pest Megyei Hírlap, 1984. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
198«. JANUÁR 7., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 7 Még mindig alacsony a társadalmi presztízse Mennyit teres és hogyan él? Semmilyen mélységű jövedelme- zés nem feledtetheti azonban az életszínvonal egyéb összetevőit, a fogyasztásét, a lakáshelyzetét, az infrastrukturális ellátottságét... A 25 éven aluli pályakezdő tsz- vezetők háromnegyed része a szüleinél, illetve kisebb hányaduk albérletben, munkásszállón lakik. A 25 éven felülieknél azonban ugrásszerűen megnő a szolgálati lakással rendelkezők aránya, és egyre többen rendelkeznek saját családi házzal is. Nem akaródzik menni Közismert, hogy a tsz-ekben a közös eredmény és a személyes érdekeltség szoros, közvetlen kapcsolatMennyit keres és hogyan él az agrárértelmiség? Az elmúlt években több vizsgálat igyekezett választ keresni a kérdésre, jelezve a téma iránt megnyilvánulér érdeklődést. A fokozott kíváncsiság érthető. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem Tanárképző Intézetének felmérése szerint ugyanis, annak ellenére, hogy a 34-35 éves agrármérnökök magasabb havi jövedelmet, beosztást tudnak elérni, mint a népgazdaság más ágaiban dolgozó, hozzájuk hasonló korú diplomás fiatalemberek, az agrárértelmiség társadalmi presztízse még ma is viszonylag alacsony. A közvélemény szemében az orvos, a jogász vagy a középiskolai tanár még ma is rangosabb, mint az agronómus. S mégis — ez egy újabb ellentmondás! — már évek óta többszörös túljelentkezés tapasztalható az agráregyetemeken, s hovatovább több városi származású fiatalt vonz ez a pálya, mint falusit. Vajon mi rejlik emögött, milyen körülmények között él és dolgozik az agrárértelmiség? A több pénz mögött Még ha a falusi élet, a mezőgazdasági munka körülményei az elmúlt években mérhetően fejlődtek is, a mezőgazdasági termelésben pályát kezdők, vagy a pálya kezdeti szakaszán tartók életkörülményei eltérnek az országos átlagtól. Lugossy Györgyinek, az Agrárgazdasági Kutató Intézet munkatársának vizsgálatai szerint például az országos 67 százalékos aránnyal szemben, az azonos korú fiatal termelőszövetkezeti vezetők 99 százaléka házas. Ebben nagy szerepet játszik az is, hogy a kisebb .településeken úgyszólván lehetetlen — szaknyelven szólva — a nem formalizált kapcsolatokat fenntartani. A statisztikai adatok szerint a pályakezdő agrárdiplomásoknak 3-4 ezer, az átlagos agrármérnököknek pedig 9-10 ezer forint a havi jövedelme. Ehhez járul még a tsz-ekben a prémium, a nyereségrészesedés és persze a háztáji gazdaság hozadéka is. Kétségtelen, hogy mindez észrevehetően magasabb juttatás, mint amennyit a népgazdaság más területein dolgozó értelmiségiek el tudnak érni. Az átlagosnál nagyobb jövedelem mérlegelésénél azonban figyelembe kell venni, hogy a mezőgazdáság olyan üzem, amelynek az égbolt a teteje. Vagyis az átlagosnál rosszabbak a munkafeltételek, hosz- szabb a munkaidő és így tovább. A falun élő agrárértelmiség jövedelmének az átlagosnál kisebb hányadát költi szolgáltatásokra, a városiaknál kevesebbet ad ki kulturális célokra és az alaovető higiéniai igényeket meghaladó vásárlásokra. Ennek legfőbb oka: a keresett árucikk a legtöbbször nem kapható a lakóhelyén. Mennyit ad a háztáji A termelőszövetkezeti fiatal vezetők anyagi helyzetét az Agrárgazdasági Kutató Intézet a házastársi keresetek felmérésével pontosította. A 30 éven aluli vezetők házastársainak jövedelme — akik jobbára egyszerű irodai dolgozók — 1500-3000 forint között mozog. A házastársi jövedelem mellett a termelőszövetkezeti vezetők jövedelmét a háztájiból eredő mellékjövedelem egészíti ki. A háztáji gazdaságból származó bevétel egy esztendőben a vezetők többségénél minden korcsoportban 10 ezer forint alatt marad, vagyis hasonló mértékű a népgazdaság más területein dolgozók mellékjövedelméhez. ban van egymással. Ezért — mint ahogy Lehoczki Mihály, a TOT főtitkárhelyettese egy interjúban kifejtette — minden a termelést növelő vagy azt gazdaságosabbá változtató eljárás tárt kapukat talál. Mi több, a tanultakhoz, vagy lehetőségekhez képest elmaradó termelési színvonal emelése kimondva-ki- mondatlanul az agrárértelmiség kötelessége. És ez nem szólam! Ha nagyobb a termés, nagyobb a fizetés. Persze ugyanilyen gyorsan el lehet veszíteni a prémiumot is. Egy- egy fejlesztési elképzelés elfogadtatása, a végrehajtásra való mozgósítás az, amit az agrárértelmiség önmegvalósításának nevezhet. Persze az agrárértelmiség már nem egyenlő az agrármérnökkel. Az ötödik ötéves terv időszakában évente csaknem kétezer agrármérnököt avattak. Nem is annyira belőlük van sok, mint inkább az agrárterületen dolgozó egyéb értelmiségből kevés. Például sok középvégzettségű irá* nyitóra lenne szükség, nem beszélve az olyan hiányszakmákról, mint az energetika, az áruforgalmazás, az élelmiszer-feldolgozás, stb. Nem arról van szó, mintha e szakmákból keveset képeznének, hanem inkább arról, hogy az ilyen diplomásoknak nemigen akaródzik vidékre menni! BONYHÁDI PÉTER MEGTARTÓ ERÓ L egutóbb éppen az Olvasó népért mozgalom harmadik országos konferenciáján, november végén, Gárdonyban hallottam olyan felszólalásokat, melyek azt jelezték, hogy a feltámadó, élni akaró falusi közösségek meghökkentő erőfeszítésekre képesek. De itt-ott a sajtóban is olvashattunk ilyesmit mostanában. A maguk erejéből végeznek el olyan közérdekű munkákat, melyek a városban lakóknak eszébe sem jutnának. Ügy látszik, ők nem tudták megszokni, hogy egyszerűen kapnak valami épületet, létesítményt felülről. Azt tudják inkább magukénak, amit saját kezükkel, pénzükön építenek. De akadnak olyan aprófalvak, társközségek is, melyek egyszerűen nem nyugosznak bele a nemrégen még nekik szánt Gyűrűfü- sorsba. Különösen, mióta hallják, hogy az irányító szervek szándéka is változott. Párt- és állami vezetés, a sajtó, rádió, újságok, könyvek a falvak népességmegtartó erejének a fokozódásáról beszélnek. Ahol már nincs se tanács, se iskola, se gyógyszertár, se bolt, de még pap se, ott még mindig van legalább népfront, melyben összefoghat néhány jóakaratú ember. Különösen, ha még van könyvtár, lehetséges a könyvtár körül valami olvasókör, művelődési közösség, Röpülj páva-kör, kertbarát-, vagy honismereti kör, vagy a közösségi életnek bármely más csírája. Hiszen a legfontosabb ma is, mint Károli Gáspár óta a legfontosabb volt évszázadokon át, hogy legyen néhány ember, aki legalább a magyar nyelvre lefordított bibliát el tudta olvasni. S ha életében még azon kívül is betűhöz jutott, már volt a közösségnek olyan magja, mely által a világ korszerű tudata és igénye megjelent az illető közösségben. Ma persze némileg másképp, mint a régebbi századokban. De a felelősséget vállalók kicsiny csapata éppolyan szükséges. Ma nem a templom, inkább a könyvtár körül. De ma is az a lényeg: van-e a falunak olyan tudatos, közösséget megtartani vagy feltámasztani akaró szellemi magja, mely körül felszikráznak a gondolatok, megfogalmazott, elvégezhető feladattá kristályosul a közösségi — mai szóval: társadalmi — munka vágya. Azt hiszem, a falvak népességmegtartó ereje valójában nem más, mint ennek az országnak a népességmegtartó ereje Ha elfogynának a falvak, fogyatkozásnak indulnának a városok is, hiszen mind ez idáig a falvakból kapták az emberi, a munkaerő-utánpótlást is. Nemcsak Budapest, nemcsak Dunaújváros és Leninváros, hanem a régi gyökerű Miskolc és Debrecen is. Ezért azt hiszem, nem is szabad beérni azzal, hogy a falun maradtak hősi erőfeszítéseit dicsérjük: lám óvodát, járdát, kutat építenek •.. Meg kellene szervezni azt is, hogy a városon lakók segítsenek nekik. Talán elsősorban ki-ki a saját szülőfalujának. Vagy, ha ő már városban jött a világra, hát a nagyapja szülőfalujának. De aki ős-városi, az is megkeresheti a szívéhez legközelebb álló, vagy valamilyen személyes kötöttsége: házastárs, barát által közelebb hozható falut, melynek felvirágzása őt érzelmileg érdekeltté teszi a falu újjászületésében. Eszembe jut a negyvenötös falujárás... vagy a későbbiek. Először még lábasokat is foltoztak, szerszámot, kutat javítottak. Évek múlva szövetkezeteket szerveztek. Ma nem lábasfoltozásról van szó, nem is annyira egy-egy célra kellene vállalkozni, mint inkább hazamenni, és abban segíteni, amit az otthoniak a legfontosabbnak tartanak. Nézzünk körül a szülői házban, a szomszédokban is. Van-e még tiszta víz, nitrátmentes? Milyenek a házak, az utcák? Különösen • ami közös: óvoda, iskola, boltok. Könyvtár van-e? S milyen? Miben lehetne a falun — testvéren, rokonon, az otthon maradottakon segíteni? Nem helyettük, nem a fejük felett. Hanem csak úgy, hogy ők erősödjenek. Hiszen rpinél erősebb, teherbíróbb, hatékonyabb az együttlakó kis közösségek összetartozása, annál szilárdabb, összeforrottabb a nagy közösség, a nemzet. Az állam. Nagyobb az ereje. Nemcsak egy-egy közösség eszmél. Olvasom az újságban: országos tudományos tanácskozások folynak. Megindult egy folyamat. Talán majd megint mindinkább maga dönti el egy-egy közösség, mire akarja fordítani közös energiáit. A társközségek lakossága is’ állampolgárhoz méltó módon töpreng, és határoz a maga dolgában. M ost majd elöljáróságokat szervezünk. Gondolom, ez nem befejezése lesz az önállóság fejlesztésének. Inkább még az elején vagyunk. De kétségtelen, hogy sokáig szükség lesz még az elmaradást pótló külön — és különleges erőfeszítést igénylő — áldozatokra. Bach Lászlónak igazan ninc3 tériszonya. Cirkuszi kötél táncosokat megszégyenítő biztonsággal járja a háztetőket Az orvosnál az a panasz, ha huzat van; a kémények doktoránál meg az, ha nincs huzat. Az orvos talpig fehérben jár, a kéményseprő talpig feketében. Közös vonásuk, hogy mindketten gyógyítanak. Az orvos a beteg embereket, a kéményseprő a beteg kéményeket. A kéményseprő jön-megy, néha felbuklcan ellenőrizni, olykor, ha már veszélyes a kéménydugulás, rohan. Munkaruhája és munkaeszközei alig változtak az évszázadok alatt. Az alakjához fűződő kedves babona, miszerint szerencsét hoz a házhoz, illetve mindenkinek, aki találkozik vele — ugyancsak évszázados hagyomány. Valójában nem éppen szerencse az. ha valahol megjelenik, hiszen kormosán kérdő tekintete már a baj okát kutatja. Ha Bach László végigmegy Tárnok utcáin, mégis összenevetnek a kicsik; „Kéményseprőt látok, szerencsét találok !...” Pedig nem szerencsét visz, csalt szerszámokat, hogy karban tartsa a környék kéményeit, izzó kánikulában, hóban, fagyban, egyszóval, mindig. Kép és szöveg: TRENCSÉNYI ZOLTÁN A cigarettát tartó kéz is árulkodik gazdája foglalkozásáról Talpig kormosán No, nézzük csak, hol lehet a baj Ősapái ugyanilyen szerszámmal dolgoztak MOLNÁR ZOLTÁN
