Pest Megyei Hírlap, 1984. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-05 / 3. szám

1984. JANUAR 5. CSÜTÖRTÖK Honismeret a kortörténetért Szerénységében is figyelem­re méltó kiadvány jelent meg a Pest megyei Levéltári Fü­zetek 5. köteteként. Területtől, helységtől füg­getlenül hívhatja mostantól segítségül minden krónikaíró és helytörténész Lakos János könyvét, amely — bár útmu­tatóként jelöli önmagát, mégis — gazdagon szól a helytörté­neti kutatómunka módszertani problémáiról. Rögtön felveti a jó munka alapvető ismérvét, a telepü­A sztárok is emberek „... Az emberek csak több­szörös szemlélődés után szok­ják meg azt, ami először meg­lepte, sőt sérthette szemüket. Lassanként megértik és elfo­gadják az új műveket. Meg­mutatni, amit csinálunk, az annyi, mint barátokat és szö­vetségeseket szerezni.’’ Az impresszionizmus iskola­teremtő mesterének, Edouard Manet-nak a mondása nem festészeti albumban, hanem egy könnyűzenei kiadványban olvasható. Persze, ezúttal pon­tatlan ez a kijelentés, hiszen ez a zene, ha igényesen mű­velik, éppen olyan komoly, mint a valóban annak tartott társa. Így hát felesleges kü­lönbséget tenni, legalábbis komoly és könnyű alapon fel­szabdalni a muzsikát. Mind­kettőt csak megfelelő szándék­kal, célzattal, felelősséggel, nemkülönben tehetséggel lehet művelni. Hogy miként? Az előadóművészet szólistái és csapatai hogyan jutnak el a magas vonulatokra? Nos, azt érzékelteti a Lapkiadó Válla­lat fényképekkel gazdagon il­lusztrált kiadványa, az Aman­dától Santanáig. A Mold György szerkesztet­te könyv pompás eligazító. Nemcsak riportok, mini esszék, beszélgetések, diszkográfiák, életrajzok gyűjteménye, ha­nem a szórakoztatózenei lo­vasság kiskátéja is lehetne. Arról van szó ugyanis, hogy a kötet írásainak szerződ nem a talmi csillogást érzékeltetik, hanem azt a küzdelmet, amely­nek révén egyesek eljutnak a világhírig, s ott sent érezhetik magukat biztonságban, mert állandóan produkálniuk kell, hajtja őket az időgép, a kö­zönségőrület, a feltörekvő sztárok újabb gyülekezete és a társak, akik mindenkor mindenkit le akarnak pipálni. Az összeállítás legnagyobb érdeme, hogy az embert véte­ti észre a rivaldák árnyéká­ban. Rózsa T. Endre, Toros léstörténet összetettségét, amely megköveteli, hogy a témához közelítő egyként le­gyen jártas a politika és a művelődéstörténet, a gazda­ságtörténet és a társadalom- tudományok területén éppúgy, mint a néprajz vagy a régé­szet birodalmában. Egy törté­nelmi folyamatot bonyolult összetettségében kötelessége hűen elénk vetíteni. Ahhoz, hogy a megközelítés eredmé­nyes legyen, minden írásos, publikált anyag forrásértékű lehet, de valójában újat (és minden munka esetében ez az egyik legfontosabb) csak ezek ismeretében közölhet. Megkerülhetetlen kéziköny­veket említ fel, térképekre, helységnévtárakra hívja fel figyelmünket, s fölsorolja a Pest megye iratanyagait őrző fontosabb magyarországi le­véltárakat is. Az egyes történeti korok forrásai és kutatási feladatai című fejezetben külön tár­gyalja a jelentős történelmi korszakokat. Külön-külön kitér a tár­gyalt időszak kutatási helyei­re, s a kezdő helytörténészek munkáját megkönnyítve kitér például a kései feudalizmus gazdag levéltári iratanyagából a különböző összeírásokra, dézsmajegyzékekre, s a föl­desúri (uradalmi) levéltárak úriszéki jegyzőkönyveinek, ro­botlajstromainak, számadásai­nak irategyütteseire éppúgy, mint az egyházi eredetű for­rások közül a lelkészek által vezetett anyakönyvekre, ame­lyek alapján következtethe­tünk a nemzetiségi megoszlá­sokra is. Könyvében szól a szerző a forrásfeltárás módszeréről és gyakorlatáról — a szakszerű „cédulázásról” —, s végezetül a kézirat előkészítéséről, meg­jelentetéséről. A helytörténeti kutatómun­ka fontosságára utalva mond­ja: „Nincs tehát »országos­történet helytörténet nélkül! A szélesebb összefüggések fel­tárása csak a helyi sajátossá­gok kutatása útján lehetséges. Ezek szerint a helytörténeti kutatómunka fejlesztése, ma­gas színvonalra emelése első­rendű érdek.” E munka vég­zéséhez ad Lakos János: Ho­gyan' írjam meg falum törté­netét? című munkája olyan kézikönyv értékű módszertani útmutatót, amelynek a megye könyvtáraiban helyismereti törzsanyagként kell szerepel­nie. Mintegy bibliográfiai kata­lógusként közli a korábban Vácott azonos címen bemuta­tott kiállítás forrásainak jegy­zékét, és a Pest megyei Le­véltár anyagára támaszkodva vezet be képeivel a kutatóter­mek, oklevelek, pecsétnyomók és korabeli térképek birodal­mába. Heti pilmtegyzet Prof. Kuruzsló István, Kapuvári Gábor, Sző- nyei Tamás, Bárdos Jenő, Se­bők János, Mola György és mások az új Budapest Sport- csarnokbain fellépett művésze­ket bemutató írásaikat tették ezúttal közre. Azokról írtak tehát, akikről olykor nem mertük remélni, hogy eljutnak magyar földre. Fellépésük lé­nyege abban keresendő, hogy személyes megjelenésükkel mí­toszokat rombolnak szét, serkentőleg hatnak a hazai ze­nei életre, az élő zene jelenlé­te pedig felülmúlja minden korong vagy szalag hatását. Dave Brubeck, Amanda Lear, Klaus Schulze, Tina Turner, Alvin Lee, Johnny Cash, Manfred Mann, a Saga, a Tal­king Heads, a Tangerine Dream mind-mind mondanak valamit a számunkra. Ezért érdemes olvasni ezt a köny­vet. A Popkatlan ugyanis nemcsak az üvöltést sokszoroz­za meg, hanem az értelmes cselekedetet is, vagyis megvi­lágítja azt, hogy mi miért jön létre, lát napvilágot. Aztán el lehet gondolkodni: zenei tüne­tekről van-e szó napjaink szó­rakoztató zenéjében, avagy vi­lágnagyságaival az emberiség megpróbálja önmagát kifejez­ni. Híd a kultúrák között Szász Endre könyvének cím­oldalán A gyógyító ember cí­mű képének reprodukciója látható. A véleményét mindig őszintén elmondó, a csomago­lást alighanem csak az úti­poggyászra vonatkoztató mű­vész jelképesnek szánhatta ezt a nyitányt: egy kicsit magát is az emberiség gyógyítójának tartja. Ez a jelen esetben any- nyit jelenthet, hogy meggyő­ződéssel teszi azt, amit mű­termeiben és műhelyeiben nap mint nap alkot. Ügy akar hatni műveinek csodáiéira és leendő híveire, hogy a min­denkori kultúrákra épít. Meg­próbál kontinensek között hi­dat verni, egyetemessé válni úgy, hogy közben egy pilla­natra sem felejti el: honnan indult. Sosem rossz az, ha egy mű­vész makacsul ragaszkodik ideáihoz, különösen akkor, ha mögötte egy megküzdött élet­út áll, amely nem nélkülözi a kalandokat, a rémtörténeteket. Természetesen, ezek csak így egybegyűjtve, egy beszélgetés keretében közreadva tűnnek a személyiséget formáló je­gyek egyikének-másikának. Szász Endre bizonyára elha­Az ókorról napjainkban Néhány hete szerda esten­ként Komoróczy Géza előadá­sában a tévénézők előtt film­szerű mozgalmassággal pereg az ókori Kelet sok ezer éves története. Talán több mint sze­rencsés véletlen, hogy éppen most jelent meg a pozsonyi Madách Kiadó és a Gondolat Kiadó közös könyveként Josef Klima neves cseh professzor műve Mezopotámiáról. „Úsi civilizáció és kultúra a Tigris és az Eufrátesz mentén” hir­deti a könyv alcíme, mert Klí­ma professzor nem kevesebb­re vállalkozott, mint arra, hogy háromszáz oldalon össze­foglalja mindazt, amit e tér­ség népeiről az i. e. 4. évez­redtől az i. e. 6. századig, az újbabiloni birodalom össze­omlásáig tudnunk illik. A könyv tizenkét fejezete nemcsak az ókori történelem e rendkívül fontos szakaszá­val ismerteti meg az olvasó­kat, hanem — ami legalább annyira érdekes és tanulságos — a régészek, nyelvészek, néprajztudósok, történészek, kultúrtörténészek együttes erőfeszítését is bemutatja, ér­zékeltetve, hogy a történelmi múlt feltámasztása milyen Iz­galmas komplex feladat. A nehezen rekonstruálható tör­téneti események bemuiatásán túl Klíma könyve rendkívül sokszínű kultúrtörténeti képet rajzol az itt élő népek: a su- mérok, akkádok és asszírok társadalmi rendjéről, gazdál­kodásuk különböző ágazatai­ról. Az öntözéses földművelés, az egyes mesterségek (faze­kasság, fémművesség) kialaku­lása, a kereskedelem és pénz- forgalom, az ezzel összefüggő jogrendszer és oktatás, a tu­dományosság első nagyszerű eredményei: a csillagászat, a matematika és az orvoslás, a diplomácia és hadviselés, a hitvilág és művészetek kér­déseiről érdekes és sokoldalú képet kapunk Kiima profesz- szor könyvéből. A könyv használhatóságát és értékét növeli, hogy kronolo­gikus táblázatot közöl Mezo­potámia történetének és a Kö­zel-Kelet jelentős eseményei­nek párhuzamos áttekintésé­re. Szemléletes ábrákkal mu­tatja be az ékírás fejlődését a képektől az ék.ielekig, részle­tes és mai mértékegységekre vonatkoztatható táblázatát ad­ja a sumer és akkád hossz-, terület-, űr- és súlymértékek­nek. Szövegközti térképek, rajzok, fekete-fehér és színes képek sokasága segíti a rend­kívül tömör szöveg jobb meg­értését, szemléletes bemuta­tását. Josef Klima könyve kitűnő ismeretterjesztő munka. Élve­zetes és hasznos olvasmány mindazok számára, akik a tv- egyetem adásain felbuzdulva részletesebben kívánnak meg­ismerkedni az emberi civili­záció és kultúra bölcsőjének tartott ókori Mezopotámiával. gyott volna közülük — ha lett volna látnoki ereje — egyet- kettőt. Most azonban, hogy Menyhárt Lászlónak elmeseii életét és meghatározza művé­szetének összetevőit, vissza­fogottság nélkül állíthatjuk: Szász nélkül szegényebb len­ne korunk. Mert lehet őt meg­vetni, művészetét nem ked­velni, rajongani érte, a csil­lagos égig magasztalni alko­tásait, e jelenség mögött fel­ismerések rejlenek. Minde­nekelőtt az, hogy ne a mű­vészt manipulálják, ő próbál­jon átütőerővel hatni az őt körülvevő társadalomra. Mind­ezt természetesen úgy, ahogy Szász teszi: messiási hévvel, elszántsággal és meggyőződés­sel. Másnál talán ez alkímiá­nak tűnhetne, mármint az adagolás, miszerint az előz­ményekre is adni kell egy ki­csit, az ipari háttérre, a vi­lág másik felére, no meg a hazai tradíciókra (és még so­rolhatnánk), de enélkül Szász nem lenne Szász, kijelentései megnyilvánulásai nem kelte­nének hangzavart és nem bi- zsergetnék egyesek érzékeny pontjait. Jó, hogy van egy Szászunk. Más nációk talán jobban büszkélkednének vele, mint mi. A miértre a Corvina Ki­adó reprezentatív albuma példás feleletet ad. Azokkal a grafika-, festmény- és por­celánreprodukciókkal, amiké* e nagy művész alkotott eddi gi életében. Hetvennél több színes, valamint negyven fe­kete-fehér kép ad áttekintést az életmű jelentős darabjairól Elfogultak lehetünk vele szemben, fenntartásainkat is hangoztathatjuk, ám ennek a művészetnek helye van a vi­lág élvonalában. S ezt fel nem ismerni több mint könnyel­műség. lebecsülése az alkotói szuverenitásnak. Jelenet a Prof. Kuruzsló című filmből Tadeus Dolega-Mostowicz olyasféle jelenség volt a két világháború közti lengyel iro­dalomban, mint nálunk mond­juk, Zilahy Lajos, Márai Sán­dor — vagy P. Gulácsy Irén. Népszerű, olvasott író, aki elég modern volt ahhoz, hogy regényeiben, elbeszéléseiben mértékkel (és meglehetős vul- garitással) alkalmazza a fel­kapott tudomány, a lélektan bizonyos elemeit, s elég kon­zervatív ahhoz, hogy a ro­mantikus, sőt, szentimentális mesékre éhes olvasókat is ki­elégítse. Mindezekhez egy kis társadalomrajzot is kevert; csipetnyi társadalomkritikát is, hogy akinek ez kell, az is megkapja az ízlésének megfe­lelőt. Az 1930-as években Dole­ga-Mostowicz műveiből öt fil­met forgattak lengyel rende­zők — népszerűségét ez is növelte (s e tény egyben erő­síti a párhuzamot is az emlí­tett magyar írókkal, akik ugyanebben az időben szintén kedvelt személyek voltak a magyar filmgyártásban). Az egyik legnépszerűbb filmje A kuruzsló volt; ez 1937-ben ké­szült. A film végül is triló­giává kerekedett, s hogy nép­szerűségéből máig nem vesz­tett, arra jellemző, hogy ami­kor — 1976-ban — Lengyel- országban a régi filmek soro­zatában felújították, egyetlen év alatt 1,7 millió néző látta a mozikban. (Üjabb analógia a magyar Hippolyt, a lakáj, a Lila ákác vagy a Meseautó hasonló sikerével.) Ha egy régi siker ma is si­ker, nem árt újraforgatni, hátha megint siker lesz. Kü­lönösen, ha az, ami a régi si­kert annak idején sikerré tet­te, ma ismét divat, vagy eset­leg még mindig divat. Neve­zetesen: ha napjainkban újra­éled az érzelmesség a film­vásznon, miért ne használjuk ki ezt a konjunktúrát? És kü­lönben is: abból még sosem lett baj, ha a nézők könny­zacskóit vette célba egy film. Lehet, hogy nem pontosan így gondolkodott a neves len­gyel rendező, Jerzy Hoffman (emlékezetes munkáit — A kis lovag, özönvíz — nálunk is vetítették), de hogy a Do­lega-Mostowicz elbeszélés új- rafilmesítésének a végeredmé­nye ezt a gondolatmenetet valószínűsíti, az biztos. Mi is történt? A nálunk most Prof. Kuruzsló című kétrészes film (talán nem egészen a szándékai szerint, de ez mellékes) olyan, mintha az 1930-as években készült volna. Már maga a mese is ilyen intonációjú. A dúsgaz­dag, zseniális sebészprofesz- szorról szól, akit épp a házas­sági évfordulójukon hagy ott világszép neje, mert hogy nem bírja elviselni a nagy ember nyomasztó szellemi fölényét, meg minden. A nej elviszi magával a professzortól szár­mazó kislányát is. Az össze­omlott lelkű prof. mi mást is tehetne: bánatát alkoholba fojtja, méghozzá a legócskább lebuj okban. Egy élelmes rabló észreveszi nála a sok pénzt, leüti a tökrészeg sebészt, le­vetkőzteti, elszedi az iratait is. A többit képzelhetik: sze­rencsétlen prof. tudatzavarok­tól kínozva, teljes tudatkiesés­be zuhanva évtizedekig vege­tál, mint nevesincs csavargó, majd egy falusi molnármester fiát váratlanul és tökéletes Sikerrel ttiegóperálja, s ha­sonlóan tesz egy kedves fa­lusi boltoskislánnyal is, akit súlyos baleset ér, s akiről aztán kiderül... A recept: érzelmesség, sze­relem, csalódás, titok, ár­mány, életveszély, félreérté­sek, könnyek, csókok — ami csak kell. Szem nem marad szárazon; aki ennek a film­nek a végén nem pityereg a boldog meghatottságtól, az nem érdemli meg, hogy meg­nézhette ... De félre az iróniával — bár ha már a film nem ironizál egy kockáján sem ezzel a szi­rupos világgal és stílussal, legalább mi ne legyünk elné­zőek. Szóval: ez a film elis­merésre méltó újraalkotása egy jó negyvenéves stílusnak, melyre a közönség jelentős ré­sze ma is boldogan vevő. Va­lamit azonban nem vitatha­tunk el tőle, s ez az 1920-as, 30-as évek Lengyelországának pontos felidézése, a légkör ki­tűnő megteremtése. De hát ez egy olyan biztos kezű rendező­től, mint Hoffman, aki az em­lített nagy történelmi filmek­ben is épp a légkörteremtő erejével tűnt ki, aligha szá­mít rendkívüli teljesítmény­nek. A csoda vége Mintha hasonlóképp az új- érzelgósség ihlette volna az új magyar film rendezőjét. Vé­szi Jánost is. A történet ugyan ma játszódik, főszereplői idős, nyugdíjas emberek, itt és most, nálunk. Magyarországon, de a hangvétele — némi iro­nikus szándékon túl — lénye­gében épp olyan érzelmeske- dő, mint a lengyel filmé. A nővérek — Irma néni meg Kamilla néni — s a barátnő­jük, Bözsi néni, meg az öreg gavallérok, György úr, Péter úr és Drexler úr, némi mai külsőséget leszámftva, épp­úgy lehetnének a 30-as évek­ből valók, mint a mából. Rá­adásul a különböző lakásprob­lémák közbekeverése meg egy ominózus kanapé zűrös sze­repeltetése alaposan összeku­szálja a szálakat. De nem et­től kevésbé jelentős ez a film. hanem attól, hogy nagyon kevés benne az eredeti írói és rendezői matéria. Nem mint­ha az idős korúak érzelmi éle­te nem kínálna elegendő anyagot,, vagy esetleg a lakás­ügyekben nem adódnának cif­rábbnál cifrább históriák. De ha a téma olyan megragadásá­ra gondolunk, mint Örkény Macskajátékja, akkor bizony azt kell mondanunk: A cso­da vége olyan, mintha egy kicsit hosszúra nyúlt filmil­lusztráció lenne a televízió Eletet az éveknek vagy Jogi esetek című sorozataiból. Mely megállapításban semmi lebecsülés nincsen — de, mini köztudott, egy illusztratív filmhetét, és egy mozifilm kö­vetelményei nem azonosak. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents