Pest Megyei Hírlap, 1983. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGA ES I MEGYEI TAM&CS LAPJA XXVII. ÉVFOLYAM, 303. SZÁM Ár« 1,80 (nríni 1983. DECEMBER 24., SZOMBAT Nem nádszálnyi remény H étezer új otthonba költöztek be — a legfrissebb előzetes adatok szerint —, a megyében a boldog bérlők, a nagyot sóhajtó tulajdonosok, 1983 tizenkét hónapjában, azaz hétezer családnak mindenképpen ez lesz az első karácsonya a friss fedél alatt. Hétezer lakás; emeletekké magasodó falak között, a meglévő vagy a jövendő kert meglévő vagy jövendő fái, bokrai kerítette családi házban, panel, tégla, vályog határolta négyzetmétereken. Mennyi izgalom, mennyi gond, mennyi öröm! Epít-e házat az, aki halni készül? Halhat-e az, aki épít, otthont teremt? Két egyszerű kérdés, benne a jelen. A jelen; reményeink, szorongásaink, elszáná- saink, félelmeink közérzetté oldódó, különleges vegyjelű értelmi, érzelmi elemeivel hatódik át a perc, a nap, a hónap. Ezer minden súgja: fuss, bújjál, gyújtsál, mert nem tudod, mit hoz a holnap. Ezer minden súgja: kiálts, küzdj, ne hagyd magad, mert annak a holnapnak te vagy a birtokosa. Hétezer új otthon, idén készültek el, azaz állniok kell tíz, húsz, ötven esztendő múltán is. Állniok kell, de ... De? Lehet olyan de szócska, mely nemet mond a természetesre és igent arra, ami természetellenes? Egyre több az ilyen szócska, egyre kuszább a világ, ám mert mind bonyolultabb, egyben egyszerűsödő is, hiszen lassan lecsupaszodik a lenni vagy nem lennire. Menni, menekülni, futni e kérdés elől? Hová? Felelni kell rá! Felelni, napról napra, hétről hétre, hol kinyújtott kézzel, hol beharapott ajakkal, bizalommal és távolságtartással, megértéssel és szigorúsággal, ahogy szüléink, nagyszüleink feleltek a maguk korának kérdéseire, miket aligha hihettek, ítélhettek egyszerűbbeknek, mint mi a magunkéit. Tanút? Jó, tanút. Ady Endre megfelel? Ő írta Űj s új lovat című versében: „A végesség: halhatatlansági S csak a Máé a rettenet,/ Az Embernek, míg csak van ember/ Megállni nem lehet.” Jósolt, figyelmeztetett? Kora kérdéseire felelt. S feleletét újra meg újra igazolta azóta a történelem, mint hitelest, helyest, időt állót. Igazolnia kellett ezt a feleletet a történelemnek, mert ez a felelet maga volt a történelmi igazság; a meg nem álló, a holnapot csináló ember a történelem. Holnapot csinálunk? Természetesen. Azzal is, ha nem tennénk semmit! Ám teszünk- Például? Például házat emelünk a telken. Magánügy? Egy ház igen. Tíz is az. Száz talán. Hétezer viszont már közügy, bizonyítvány a közgondolkodásról, a kétség és a bizalom viszonyáról, amint bizonyítvány a megye ipari üzemeiben a kivitel idei egyharmados megemelkedése. Bizonyítvány, mire? Talán csak arra, hogy élni akarunk. De mert élni akarunk, építünk, a szó szűk és tág értelmében, otthont és hazát, gyarapí- tunk a szó szűk és tág értelmében közösséget. azaz nem ülünk, mert nem ülhetünk ölbe tett kézzel, mert tudnunk kell, aki vár, megadja magát. Nádszálnyi, vékony, törékeny reményt szorongatunk? Nem, nem, nem! A remény mindig annyi, amennyi az erő, az elszántság, a hit. a remény mindig akkora, amekkora a tudatosan tervezett és vívott küzdelem, amekkora a csapat e küzdelemben, amekkora e csapat erkölcsi hitele, megbízhatósága, tisztessége, embersége, jövőt vállalása. Az ember múltjából tanul, de éltelni holnapja élteti, s aki csupán a mát hiszi magáénak, az föladja holnapi jelenlétét, cselekvési lehetőségét, befolyását a közösségre és a közösséggel a történelemre. Föladhatjuk-e azt, ami éltet, ami értelmet ad. ami küzdésre — a fennmaradásra — szólít? Ezer dolog csábít kishitűségre. Tízezer dolog hív harcra! „Az emberiség — írta Marx —, mindig csak olyan jeladatokat tűz maga elé, amelyeket meg is tud oldani”. Igazolta, igazolja a tapasztalat? Igen. Még akkor is igen, ha e megoldások kudarcok keservén, áldozatok fájdalmán érlelődtek, de: megérlelőditek! Mondhatjuk-e tehát bármire is, megoldhatatlan, túlesik az emberi lehetőségek, képességek határán? Mondhatjuk-e, mert legfőbb harcunk terepe a béke vagy háború mezeje, a többi más harc nem számít, nem fontos, törődni sem kell vele? Éppen, mert legfőbb harcunk célja a ma legtöbb, a béke, az élet, az emberiség jövője, nincsen kis csata, kis győzelem vagy kis vereség, mivel a jelen a leggyorsabb elektronikus számítógép, összead, kivon, oszt és szoroz, sorrendeket állít fel, nem a szándékok, hanem a tettek, nem az elhatározások, hanem az elért célok, nem a tervek, hanem a tényleges teljesítmények alapján. Sorrendekbe kerülünk be mi is, mérlegre, szocializmus, ország, nép, megye, település, család, s e sorrendek nem a dicsőség okán fontosak, nem a remélt vállveregetésekért lényegesek, hanem azért, mert a példa rávetül a holnaprg: vonz vagy visszahőkölésre késztet, híveket toboroz vagy ellenfeleket teremt. Nem gondolhatunk, nem gondolunk napról napra erre, de gondolnunk kell rá: tetteink összegeződnek, s a legfőbb számtartó, a történelem nem írja át a több ezer éves főkönyv tartozik és követel oldalait azok kedvéért, akik a tegnap másnak láttatásával szeretnék megkapni holnapjukat, mert erre a holnapra minden nemzedék maga tölti ki az ígérvényt. Van Ígérvényünk erre a holnapra! Mi töltöttük, töltjük ki folyamatosan, azaz pontosan tudjuk, milyen lehet ez a holnap; ne dédelgessünk illúziókat. Kemény holnap ez, örökösen ismétlődő összeméretéssel, küzdelemmel, harccal nagy és kis ügyekben; nem a hurrák éveit éljük. Ez azonban nem száműzi az örömöt! Csak éppen megtanulunk másként és másnak örülni, megtanulunk másként küzdeni, másként rangsorolni fontosat és kevésbé lényegeset, mert pótvizsgákra, évhalasztásokra nem ad módot a jelen. A majd helyett a most, a talán helyett a kell, a sóhaj helyett a terv, a szándék helyett a tett kerül a köznapok forgatókönyvébe, mert egyén, család, munkahelyi közösség, társadalom egyaránt érzi a szorítást, a felelősséget, a növekvő terhekkel járó próba történelmi súlyát, hatását. Érzi. Érzi, de érti-e? Egyre többen, egyre több helyen értik- A megye az országban az aszálytól legjobban sújtott öt megye között van, s mégis, a kár, a veszteség jóval kisebb, mint első számvetésre látszott, mert közösségek sora ugrott talpra, keresett, talált pótlólagos lehetőségeket. A mostani tanév elejére már 121 ezer fő fölé nőtt az általános iskolás gyermekek tábora, ám a közpénzek és a társadalmi összefogás eredményeként a tanév kezdetére 131 új, 51 átalakított teremmel bővült az oktatás terepe, s azóta újabbak készültek, készülnek el. S egészen másfelé tekintve, de ugyanazt bizonyítva: idén egymilliárd forinttal nőtt a megyében a betétállomány. Küzd-e az aszály okozta bajjal, kínnal az, aki föladta a holnapot? Keres-e társakat tantermek falainak felhúzásához, rakja-e pénzét össze? Nem hősök, nem rendíthetetlen magabiztosak, nem vakon elszántak serege él ebben a megyében, ebben az országban, hanem — és tetteikből következően — olyanok sokféle jegyet magán hordó, de az alapelvekben egységes embercsapata, akik tudatosan vagy ösztönösen hisznek a humanizmus diadalában, a humanizmus világméretű — átmeneti, időleges kudarcoktól ugyan nem mentes — érvényesülésében. Olyanoké, akik tudatosan vagy ösztönösen, ismerve vagy ismeretlenül is egyetértve, azonosítják magukat Thomas Mann megfogalmazásával, mert szerinte a humanizmus „emberszeretet és semmi más, de ez politikát is jelent, lázadást minden ellen, ami az embert szennyezi és lealacsonyítja”. S mi szennyezheti, alacsonyíthatja le elsősorban az embert, ha nem a pusztítás, a fenyegetés bunkóinak emelgetése? Az ilyenekkel szembefordulni nem egyszerűen politikai állásfoglalás, hanem nemes önzés, önérdek, a létezésért való küzdés, a létezésért, nem élőlény, hanem emberjokon. Emberfokon, az értelmes, a gondolkodó, az emberi faj erejét é.s sebezhetőségét tárgyilagosan felmérő, megértő ember fokán, aki nem egyszerűen élni, hanem emberül akar élni. T artást adtak nekünk az elmúlt, a magunk szabad hazájában eltelt évtizedek. Tartást barátsághoz és nemet mondáshoz, nyitottsághoz és a fegyver szorításához, tartást a fenyőfa előtti családi ölelkezéshez és az ünnepek utáni hétköznapokhoz. Tartásunk .— gerincünk egyenessége, büszkeségünk erkölcsi indítéka — arra vezethető vissza, hogy mind pontosabban érzékeljük, mit veszthetünk, s amit érzékelünk, az egyre több, fontosabb, már nem nélkülözhető, mert megszokottan, közönségesen mindennapos: a magunk formálta ország, a békés építőmunka, az egyénnek holnapot kínáló, létbiztonságot adó társadalom. Voltak ezekben az évtizedekben keserves és nagyon szép karácsonyaink, gazdagok és szegényebbek, de egyik sem volt olyan, mint a megelőző vagy az utána következő, mert mindig történt valami, mindig mozdult valami előre. A mostani karácsony sem lesz ikre egyetlen más hasonló ünnepnek sem, nem lehet ikre, mert mozdulnunk kell, mennünk tovább, hitünk hajt bennünket, meggyőződésünk biztat, hogy nem nádszálnyi a remény, hogy lesz holnap, egyéni és közös sorsok holnapja, hogy lesznek feldíszített fenyők tíz meg ötven esztendő múltán is, lesznek csillagszórók, gyerekkacajok, idősek szemében meghatottságtól felfénylő könnyek; lesznek ünnepek és hétköznapok, azaz nem kezdődik egy új időszámítás, hanem folytatódik az emberiség történelme. füsi: 3. oldal: A járások megszüntetése nem elhalás, hanem megújulás 6. oldal: Hagyapa történelemórái 8. oldal: Mi fogott meg? 9. oldal: Mérem a távolságot az időben 12. oldal: Mint a madár, a hegyeken át 13. oldal: Szánnal megiramodó lovak BEFEJEZTE MUNKÁJÁT AZ ©BSIáfifiYŰlíS IÉLI ÜLÉSSZAKA Pénteken a Parlamentben a Magyar Népköztársaság 1984. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat vitájával folytatódott az országgyűlés téli ülésszaka. A legfelső törvényhozási fórumon megjelent: Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára, Lázár György, a Minisztertanács e;- nöke. Elsőként Faluvégi Lajos, a Minisztertanács elnökhelyettese, az Országos Tervhivatal elnöke emelkedett szólásra. FALUVÉGI LAJOS: GONDOK ÉS VÁRATLAN AKADÁLYOK ELLENÉRE SZÁNDÉKAINK SZERINTIEK AZ EREDMÉNYEK Az Országos Tervhivatal elnöke bevezetőben ’ hangoztatta: gazdasági helyzetünket már hosszabb ideje az jellemzi, hogy az ország nemzetközi kötelezettségeiből a ránk háruló terhek nagyok, miközben erőforrásaink jóval szeréKádár János Pest megyei képviselőkkel beszélget nyebbek. Ügy kell gazdálkodnunk tehát, hogy ezeket a viszonylag szűkös forrásokat okosan és célszerűen felhasználva, mindenképpen megőrizhessük fizetőképességünket, továbbra is szavatolhassuk társadalmunk szociális biztonságát és megvédelmez, hessük vívmányainkat. Népünk ismeri és megérti az ország helyzetét. Az emberek nagy többsége hajlandó rá, hogy fokozza teljesítményeit, fegyelmezetten dolgozzon és — ha kell — áldozatokat is hozzon. Faluvégi Lajos, az 1984. évi népgazdasági terv előirányzataiból — csatlakozva a pénzügyminiszteri expozéhoz — kiemelte: a terv alapját alkotó gazdasági lehetőségek és a gazdasági törekvések viszonya most olyan, hogy a gazdaságban továbbra is működtetni kell bizonyos fékeket, de — (Folytatás a 2. oldalon) KELLEMESÜNNEPEKET!
