Pest Megyei Hírlap, 1983. november (27. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

1983. NOVEMBER VASÄRNAP PEST MEGYEI HlRLAP MAGAZIN 11 A padlástól a pincéig - és tovább H#jSy kerül ugyanabba a zsákba? Az agrármérnökök fele sincs már a szakmában Ellenpéldák Kőcserről A régi paraszti portán minden talpalatnyi hely ki volt hasz­nálva. Padláson a szemes termény, a csak bizonyos idényben használt szerszá­mok, a faviila, a hólapát, a kéve­kötöző bot, a kasza; szénapadláson a széna, a színben a szekér, istálló­ban, ólban a jószág, a disznó, a ló, a tehén, pincében a krumpli, a té­lire eltett zöldség, s természetesen a bor; kamrában a többi eszköz, a kapa, a fűrész, a balta, a lószer­szám, a kötelek, láncok, egyszerűbb gépek, daráló, szecskázó, a disznó­ölés kellékei. Ugyanígy megvolt a helye a különböző anyagoknak a felhasználást tekintve is. A kuko­ricát föletették a hízóval, az apró­jószággal, a csutkával az üstben tüzeltek, a kukoricaszárat lerág­ták a lovak, tehenek, a szárat szé­pen összegyűjtötték, jó volt a kony­hai tűzhelybe. Az apró vagy a se­lejtes krumpli, a burgonya héja, a káposzta- és répalevél, s minden konyhai hulladék a moslékba ment. A régi paraszti portán megvolt a felhasználás teljes láncolata. Semmi sem ment veszendőbe, mindenki megkapta a magáét, amiből fenn­tartotta életét, megújította erejét az igavonó állat, s gyarapodott az emberi táplálékul szolgáló sertés, csirke, tyúk, kacsa, liba, nyúl, bir­ka. A teljes láncolatot az ember személyes életében is megfigyelhet­jük. Élelemből semmi sem ment kán­ba. Ami nyersanyagból lehullott, láttuk az előbb, az állatoké lett, nyilvános viseletre már alkalmatlan ruhadarabjait otthon, a határban munkára használta. A teljes láncolat falunyi. város- nyi, nemzetnyi gazdaságban is meg kell legyen, különben sok anyag, kárba vész, elpocsékolódik a drága pénzen, ésszel, erővel, leleménnyel előállított termékek egy része. Né­ha a nagyobbik hányad. A láncolat általában önmagától kialakul, elő­fordul azonban, hogy valami hi- bádzik, felborul az összhang. Ilyen­kor be kell avatkozni, helyreállíta­ni a megbomlott körforgást. Gödöllőről látásból ismert sötét­barna féríiarc közeledik felém a fő­városi lakónegyedben. Kora reggel. — Főnök, főnök — mondja, amint hallótávolságba ér —, hogyan lehet itt valami fuvart rendelni, teher- taxit vagy ilyesmit. — Hajjaj, válaszolok tanácstalanul, nem jó­hoz fordult, mert én aztán nem tu­dom. — Nem, mereszti rám a sze­mét értetlenül. Egy darabig csend, aztán belenyugszik, hogy nem se­gíthetek neki, de azért elmondja, miről van szó. Maga mögé bök, a nagy ház töbéven két dívány áll, azokat kéne hazaszállítani. — Prí­mák azok, kérem, magyarázza, még a huzatuk sem kopott, nem is foltos, a gazdájuk kidobta, biztosan szebbet vásárolt. Még a rugózatuk is tökéletes, teszi hozzá nyomatékül. Ha eddig kételkedtem volna az el­szállítás értelmében, ez a tény bi­zonyára meggyőz. Délutánra hűlt helyük a dívá­nyoknak. Reménykedem, ismerő­sömnek sikerült elszállítania őket, s nem a speciális kukák zabálták föl, mint a többi kidobott holmit, amit a lomtalanítás napjaiban az épületek sarkaiba hordtak össze. Előző nap néztem a műveletet. Egészen jó állapotban lévő karos­székeket, kis asztalkát, két heverőt tömtek a kuka hatalmas pofájába, az meg szétmarcangolta, összetörte, hogy lenyelhesse. Gödöllőről rendszeresen járnak ide férfiak és asszonyok, végigjár­ják a kukákat, s a nyolcórás HÉV- vel már mennek vissza, tele a zsák­ja mindegyiknek. Sok még hasz­nálható holmit, ruhadarabot, meg­unt játékot mentenek meg az idő előtti pusztulástól, elégetés­től, megsemmisítéstől. N ' émeth úr egy gépgyárban dol­gozott. Betanított szerelő volt, s állandó délutános műszak- ^ ba járt. Hatalmas táskát ci- ’ pelt, de az befelé volt tömve, éjfél táján, amikor hazafelé tartott, bármikor megnézhette a portás, üresen lóbálta. Németh úr a déle- lőttjeit az ócskapiacon töltötte, ahol használt cipőt vásárolt. S mivel eredeti szakmája suszter volt, a gyárba ezek a lábbelik már kipo­fozva, megvarrva, foltozva érkez­tek. Állapottól függően 20-30 fo­rintért lehetett hozzájutni egy-egy párhoz. Az üzlet virágzott, az ola­jos padló, a fémforgács ette a ci­pőt. Munkába ki vesz újat? Németh úr egyik valószínű utód­jával az előbb említett lakótelepen találkoztam a minap. Egy nagy hulladékgyűjtő ládából egymás után halászta elő a Németh úrénál tetszetősebb külsejű cipőket. Több­nyire nőit. Leültem egy közeli pád­ra, fél szemmel számoltam, húsz párat kotort elő rövid idő alatt. Legnagyobb meglepetésemre mind­egyiknek megvolt a párja. Hogy mi lett a sorsuk, nem tudhatom. Abban biztos vagyok, hogy nem égette el őket. Az öreg Módossal, akivel pár évig belövőlakatosként tényked­tünk, minden reggel és délután több mint egy kilométert gyalo­goltunk az egyik üzemtől a má­sikig. Állandóan ugyanazon az út­vonalon. Reggel és délután népesek az üzemi utak, gyakran láttam cso­dálkozó arcokat, amint elhaladtak mellettünk. Csak nincs valami hi­ba az öregnél, no meg a másiknál is?! Hol ő, hol én elkiáltottuk ma­gunkat: veisz! Végig az egy kilo­méternyi úton, tízszer, hússzor, harmincszor: veisz! Mindig akkor, amikor elhullajtott alkatrészt,' sze­lepet, tőcsavart, alátétet láttunk a porban heverni. A veisz az öregnek a találmánya volt, a híres Weiss Manfrédra utalt. Az anekdota sze­rint Weiss Manfréd végigsétálva hatalmas gyára udvarán a legap­róbb alátétet is észrevette, s föl­emelte a földről. Weiss Manfréd persze egy zsugori tőkés volt, aki nyilván nem az alátétet, hanem azt a néhány fillért vette észre a porban, amit egy-egy alátét képvi­selt. Meg arra az acélmennyiségre gondolt, amiért ő szép summát fi­zetett ki, már amikor a teljes tételt megrendelte. H allgatom a szakembert. Most, a megnehezült, a begyűrű­zött, a mi hiányosságainkról se feledkezzünk el szakasz­ban. Eleinte nem ís értém. Röpködnek a tonnák és a hektárok, az arányok, százalékos viszonyszá­mok a táblaméretekhez, a múlt évi adatokhoz, gazdaságok jó példa­ként, gazdaságok rossz példaként. Lassan-lassan feldereng a hajnal. A szalmáról beszél a szakember. Az adatok, százalékok, viszonyítá­sok arra vonatkoznak, hogy a gaz­daságokban gabonával bevetett te­rületek mekkora hányadáról húz­ták le, bálázták, illetve égették el a szalmát. Érdekes. Nem az, hogy már itt tartunk. Az, hogy eddig jutot­tunk. Kukoricaszárról, répalevél­ről és -szeletről, mindenféle zold- hulladékról is beszélt a szakember, ami hasznosítható, feletethető az állatokkal, nemcsak drága pén­zen előállított táp létezik. Ilyen hamar felejtünk? Ennyire gyor­san szokjuk meg a kényelme­sebbet? Apáinknak, nagyapáink­nak ezt még nem kellett elmagya­ráznia a szakembereknek. Ez volt a természetes. A padlástól a pincéig mindent hasznosítani, feldolgozni- értékesíteni. A minap a gödöllői népi ellenő­rök a parlagföldek hasznosításáról tárgyaltak, egy kétéves vizsgálatot követően. Sok minden gátolja a műveletlenül hagyott földdarabok újbóli befogását, a tanácsi és más szakemberek ennek különböző össze­tevőit boncolgatták. — Figyeld meg — bökött oldalba a sokat tapasztalt vb-titkár, el fogunk jutni a csőszök­höz. Két perc múlva ott voltunk. Egy panaszos asszonyt idéztek, aki kifejtette, kétszáz tő krumplijából százötvenet elloptak, érdemes így termelni? Ez a kényelem teteje. Nem vetni, csak aratni. Egy-egy ember, réteg, csoport megengedheti magának, hogy mások munkájából éljen, szempontunkból azonban nem ez a fontos ebben a példában. Hanem az, hogy a teljes láncolatnak a gazdálkodás, termelés részeiben ugyanúgy meg kell lennie, mint a teljes egységben. Ne feledjük, a civilizáció mai színvonalán egyre inkább a nemzetgazdaság is rész csupán, a világgazdaság része. S fon­tos a példa azért is, mert figyelmez­tet, a parlagon hagyott föld éppúgy pazarlás, mint az elégetett szalma, a gyárudvaron heverő alátét, az enyé­szetnek kitett gally fa, ma nyesedek­nek mondják, a táblákon rotható hagyma, paprika, paradicsom. Szerencsére mind kevesebb roth id el. Egy-két éve az 51-es országút mentén figyeltem fel a modern bön­gészőkre. Paprikát... nem, nem ke­restek, keresgélni nem kellett, in­kább válogatni. A korán ébredők csak a szépeket és nagyobbakat vit­ték, a későbbi rajoknak kisebbek jutottak, de egészségesek voltak azok is. A következő esztendőben hagy­mát lehetett gyűjteni. A sokadik csoport tagjai is telerakhatták kosa­raikat, zsákjaikat. Igaz, akkor már csak dughagyma nagyságú fejeket kapartak ki a gépek nyomán, de mi­nőségileg az sem volt rossz. Az idén más helyekről hallottam böngészők­ről, akik megmentik a felületes be­takarítás miatt visszamaradó krump­lit, zöldséget, almát F áiig elhasznált dívány, cipő és ruhadarabok, gyárudvaron he­verő csavaranya, elégetett és bálázott szalma, répalevél és kukoricaszár, átabotában beta­karított zöldség és gyümölcs, böngé­szők —, hogy kerül mindez ugyan­abba a zsákba? Van ezekben valami közös? Okvetlenül. Mindben emberi munka, szorgalom, ész és lelemény testesül meg. Mindnek az előállítá­sához energia és anyag szükséges. Csak egyetlen példa: egy-egy fej hagymához talán nem kell sok mű­trágya, de ezerhez, tízezerhez már nem csekély mennyiség. S a fej hagymától eljuthatunk az olajig, amiről talán mindenki tudja már a feltétlenül szükségeset. Az olajtól pedig visszakanyarod­hatunk a hajdani paraszti portához, hogy megállapítsuk, eleink példája csak annyiban érvényes és követhe­tő, hogy nekünk is mindenkor meg kell teremtenünk a gazdálkodás, a termelés teljes láncolatát, ha azt akarjuk, minél kisebb erőfeszítéssel érjünk el minél nagyobb eredményt. A technikánk és a technológiánk azonban egészen más. Ismét egyet­len példa: olaj helyett használhatjuk tüzelésre a szalmát, az aprítékot, a fűrészport és a nyesedéket, ámde egyáltalán nem úgy mint régen, ha­nem adalékanyagokkal dúsítva — kazánokban. Változtat ez a lénye­gen? Mindenképpen. Ugyanazt csi­náljuk, , csak egy-két fokkal maga­sabb színvonalon. KÖR PÁL Érdemes-e agrármérnöknek lenni? — kérdezte nemrég cikké­ben egyik hetilapunk. S bár egyértelmű választ nem adott a szerző, megállapításai elgondolkodtatóak. Agrárdiplomásainknak immár a fele sincs a mezőgazdasági nagyüzemek ben, a kedvezőtlen adottságú üzemek támogatási rendszere sem köti eléggé a specialistákat, s az új lakásügyi rendelkezések a városban letelepedőknek nyújtanak előnyt. Mi ellenpéldákat hoztunk egy olyan Pest megyei termelőszö­vetkezetből, amelyet az utóbbi években kevéssé Ismerhetett meg la­punk olvasótábora, amely igen rossz természeti adottságok között sikeresen dolgozik. Nem a föld, az emberek Szabó Ferenc harmincéves üzem­mérnök pályája eltér a megszokottól. Kezdetben minden szépen indult, s úgy látszott, sámán veszd majd az akadályokat. Az abonyi születésű fia­talember elvégezte a mezőgazdasági technikumot, hogy ezt követően a gödöllői egyetem gépészmérnöki ka­rán tanuljon tovább. Aztán egyszer csak döntenie kellett — saját hi­báján kívüli okok miatt —, évet ha­laszt vagy másutt folytatja tanulmá­nyait. Szabó Ferenc a mezőtúri fő­iskolát választotta: három esztendő alatt szerzett üzemmérnöki okleve­let. — Ne értsen félre, nagyra becsü­löm Gödöllőt, de meggyőződésem, hogy Mezőtúr több gyakorlati útra- valót adhatott. Így sem volt könnyű az első időkben ... — Mire gondol? — Nézze, némelyik traktoros szin­te sportot csinált belőle, hogy vizs­gáztasson. — Baj van a vetőgéppel, taián állítani kellene rajta?! — pró­bált egy idős szaki kifogni rajtam. Ilyenkor voltam igazán hálás apám­nak, akitől türelem dolgában és a gépek kezeléséről egyaránt sokat tanultam. Aztán közel laktam a te­lephez, s még este tízkor is meg­zörgették az ablakot, hogy jöjjek, mert vagon érkezett. A feleségem is nehezen szokta ezt az életet. Egy időben nagyon belefáradtam a küsz­ködésbe. Rossz óráimban fogadkoz- tam: — Csinálja, aki akarja, elég a vezetősködésből. Felülök egy Rá­bára és különbül élek mint egy ag- ronómus — dühöngtem magamban. Aztán ... mégis maradtam. — Mi tartotta itt a kocséri Petőfi Tsz-ben? — Az egyesülés után kineveztek az üzemeltetési ágazat élére. Alig hittem el, hogy ez velem történt. — Mégsem csinálom olyan rosszul, ha bíznak bennem — vélekedtem... ■— Hol akar végleg letelepedni? — Szép lakásunk volt itt is, de nemrégiben Abonyban építettünk. Kérdezik is az ismerősök, miért utazom naponta 50 kilométert, ta­lálhatnék közelebb is állást. — S miért nem keres? — Engem Kocsérhoz nem a föld, a vidék „sivatagi” homokja köt, ha­nem az emberek. Itt tart az a külön­leges, számomra nagyon szimpatikus munkastílus, amivel sehol másutt nem találkoztam. No meg persze a helybeliek legendás szorgalma. Önállóság - felelősség A 27 esztendős Kökény Gábort, a tsz növényvédő üzemmérnökét Nagy­kőrös adta a Petőfi Tsz-nek. A nö­vények doktora nemrég nősült A felesége az embereket gyógyítja. Ahogy beszél, szavaiból kiderül, éle­tét nagyfokú tudatossággal szervezi; második felsőiskoláját végzi, a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem másodéves hallgatója. — A kocséri Petőfi Tsz-ben töb­bet várnak a szakemberektől, mint más gazdaságokban. Győzi-e a két külön-külön is nagy feladatot? — Akaraterő kérdése. Esténként — bár nekem is jólesne — nem bon­tok fel egy üveg sört, helyette köny­vet veszek a kezembe... — Az agrárosok gyakori panasza, hogy nem a végzettségüknek meg­felelő beosztásban foglalkoztatják őket. — Meglehet, ebből a szempontból szerencsés vagyok, valóban mérnöki munkakört tölthetek be. A növény- védelem a kocséri tsz-ben megkap­ja azt a helyet, ami megilleti. S ami ennél is fontosabb, önállóan dol­gozhatok: — Voltak-e igazán nagy kudar­cai? Viharban Németh Endre grafikája — Elkerültek a szenzációk, sor­somban nincs semmi különös. Sikeres kényszerpálya Egriné Bereczki Edit „jobb híján” lett agráros. Történelem és földrajz szakos tanárnak készült, hogy aztán mégis sikeres kényszerpályára lép­jen. — A felsőfokú technikum befeje­zése után olyan gazdaságba kerül­tem, ahol hamar megértették velem, nem nőnek való az állattenyésztő szakma, alkalmatlan vagyok gya­korlására. — Mi történt ezután? — Otthagytam a szövetkezetei, a falumat Pestre mentem albérletbe, kocsi elosztó lettem a Volánnál — idézi fel a múltat Bereczki Edit Majd így folytatja: — A nagy menekülést követően férjem unszolására az állattenyész­tési felügyelőségen próbáltam meg újra a szakmámban elhelyezkedni. S hogy ez sikerült, ebben nagy sze­repe volt az akkori idős kollégák­nak. Innen már csak egy lépés volt Kocsér... — A Petőfi Tsz szarvasmarha-, juh-, de sertéstörzstenyészetének híre is túljutott a megyehatáron. Eh­hez minden bizonnyal ön is hozzá­járult. — Ahogyija csapat többi tagja is. — Hiányzik-e a város nyüzsgő vi­lága? — Sohasem szerettem Budapestet Itt szépen lakunk, s unatkozni sem kell. — Három kilométerre a falutól? — Nem nagy távolság az. Moz­galmasak a napjaink, sokan járnak erre mifelénk. Nemcsak üzleti part­nerek. Gyakran látogatnak meg a barátaink, s itt vannak a gyermekek. S ha még ez sem lenne elég, neki­ülhetek a könyveknek. Amikor el­végeztem az üzemmérnöki szakot, megfogadtam: egy életre befejeztem az iskolát. Nem tartottam be: utol­só éves vagyok a Gödöllői Agrártu­dományi Egyetemen. Elmenni? Eszemben sincs. VALKÓ BÉLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents