Pest Megyei Hírlap, 1983. november (27. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-19 / 273. szám
1983. NOVEMBER 19., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Borbély Tibor: Tardy L-daL Mint kis kölyök a cukorkáért, álmom Tardylért tátja száját, dalocskáját is dúdolja, s éjszakai palotáját, nem-bői, nlncs-ből összerakja. Tardylcukor, kölyökálom — átröpít harminchét határon. Takács Tibor: Ecet fi a Hátam mögött ecetfa lángol, október fürdik bent a tóban, mennyit markoltam a világból, amíg idáig eljutottam. Már Bukovinát is bejártam, kolostorokban füstölődtem, és Mikes nyoma is Moldvában elmaradt százados ködökben. S Kolozsvárott a Házsongárdban elsirattam sok-sok barátom. Hogy teherrel teli a vállam, e bukaresti tóban látom. Iszákom felakasztom hát a Lobogó, piros ecetíára! 2. S eszembe jut az én ecetfám, otthon, a szentendrei kertben, ez az, amikor hálót vet rám a honvágy s győznöm lehetetlen! Otthon leszek három nap múlva, s alája állok én, alája, hogy felnézzek örömre gyúlva a lobogó kis ecetfára! S csak neki mondom: itt vagyok hát, megérkeztem, repülőn jöttem, mutasd leveles kicsi szoknyád, s pirulj a szentendrei őszben. S akkor gondolok vissza lám a szép, bukaresti ecetfára! Csanády János: Vigalomban. Vigadni akad még időnk, még nem mered a piramis; a csúcsa még levegőben, nem épült meg lebegüben, bort hörpölni van még időnk. Bocskoros rabszolgák vagyunk, de bort kapunk, vörösbort, ez éltetőnk, s ha elbukunk, testünkre szél kavar port, ám bort kapunk, vörösbort. Faragott kővel Núbia üzen kezünknek és korunk ravasz csigákat forgat, köveket emel fel karunk, míg köteleket hurkolunk,, s parancsnokunk az Ég Fia, a fáraó, egyetlen, kinek szentelt fejére hullt — arany álarc lesz majd a múlt ■ az égi kegyelem. Minket homokba kaparnak, mert építjük a piramist — A halál csarnokát. Egyenlők leszünk majd ott a föld alatt, hol kőtömb és homok fújt. Marafkó László: Magányok Mi történt? — Valakit elütött ez a kocsi — mondja a férfi, aki kopott ruhában álldogál a járda szélén, arca borostás. A Lada ott áll az utca közepén, szélvédőjét pókhálószerű repedés futja be, motorháztetőjén ütés nyoma: odáig repült fel a szerencsétlenül járt ember. Középkorú asszony jön a zöldségesbolt felől, mindkét kezében szatyor. / — Jézusom, mi volt itt? — Biztosan át akart szaladni, ez meg elkapta — mondja a kopott ruhás. — És a sérült? — Már elvitte a mentő. Kisebb csoport figyeli a helyszínelő rendőröket. A kutyát sétáltató öregember most érkezik, hátulról ágaskodik. — Karambol? — kérdezi reszel ős hangon. A kopott férfi le nem veszi a szemét a fényképező rendőrökről, úgy mondja: — Innen, a parkoló kocsik közül egyszercsak kiugrott, át akart szaladni oda, ahol a fodrász van. Ez meg jött vagy hatvannal, elkapta, felrepült a tetejére, onnan a földre. Nem nagyon vérzett. Sőt, egyáltalán nem, de ilyenkor sosem lehet tudni, a mentők elvitték. Félretolják a sérült kocsit, a rendőrök beszállnak a kék-fehér Zsiguliba. Üvegcserepek maradnak az aszfalton. A kopott ruhás körülnéz, az emberek szétszéledtek. Elindul a tér felé. — Akkor inkább írjon ki, mondtam a főorvosnak — a sápadt, őszülő hajú ember papírokat terít ki a térdére, összehajtogatott lapok, pecsétekkel, aláírásokkal, az egyiket átnyújtja a vele szemben ülő idős asszonynak. — Itt a zárójelentés. Szóval, a főorvos azt mondta, majd egy hónap múlva. A villamos robog, néhányan oda- odapillantanak a mesélőre, mert hangja betölti a csaknem üres kocsit. — De én annyit nem bírok ki. És tudja, mennyi lett belőle? Három hónap. — De ebbe bele Is halhatott volna, hát örülhet, hogy nem lett nagyobb baj — és az asszony szedelőzködik. — Minden jót. A férfi felpillant: ülése mellett 3192 egy magas, szemüveges alak áll, mereven nézi az utcát. — De ha egyszer bent mindennek kell lennem, tmk-lakatosnak meg szerelőnek is, akkor nem lehet a kórházban feküdni... A szemüveges zárkózottan néz ki az ablakon, nem visszautasítón, inkább valamin törheti a fejét. Egyre többen figyelnek a férfira, aki egyet- kettőt még hümmög, de látva a szemüveges érdektelenségét, áttelep- szik a másik oldalra, ahol egy öreg bácsi ücsörög. A férfi a zsebébe nyúl, kihajtogatja az agyonfogdosott papírokat, s mintha folytatná, úgy mondja-: — A főorvos egyébként jó ember, arról ő sem tehet, ha a dolgok hem úgy alakulnak, de nekem végül is nyolc hónapom ment rá erre a betegségre ... A bácsi ka bólogat : — A betegség a legrosszabb. Csak az kerülje el az embert. A férfi nekibátorodik. — Tessék, ez a zárójelentésem. Műtét nélkül nem fog menni... A bácsi átveszi a papírt, zavartan forgatja. A férfi közelebb hajol, mondhatni meghitten duruzsol, időnként a főorvos, meg a tmk-műhely kihal- lik. Amikor az öreg leszáll, mint az ismerősök búcsúzáskor, kezet ráznak. Göcsörtös fák a főutcán Szilágyi Ilona festménye Flamm János: Grillcsirke és olaj Azt mondta az asszisztens- nő : A főorvos úr fél óra múlva jön vissza. Kint tessék várni. A férfi leült az ajtó előtti székek egyikére. Utált várakozni. Különösen iíyen ragyogó, tavaszi napsütésben. Utált betegnek lenni. Most sem volt az. Igaz, jobb csuklójában három hete érezte a nyilallást egy- egy mozdulatra, de: végül is a röntgen, nem mutatott se törést, se repedést. A rendelőintézeti doktornő mégis beutalta a klinikára. Újságot vett elő, de hiába kezdett bele harmadszor is az olvasásba, nem tudott odafigyelni. Egymás után érkeztek a mentők a bejárati ajtóhoz. Hordágyak, tolókocsik, siető ápolók, begipszelt végtagok. Traumatológia. Mi a csodát keres ő itt? — Engem vár? — szólt rá egy fehér köpenyes. Ketten álltak előtte: egy dagadt fiatalabb és az őszülő hajú, aki megszólította. — Tárnái főorvoshoz küldött a Nyári doktornő. Itt vannak a leleteim és a beutaló. Az őszülő hajú elvette a papírokat, elolvasta a beutalót. Szeme alatt alig láthatóan megrándult egy kis izom. — Nyomatékosan megkértem Nyári doktornőt, hogy ragaszkodjon a csütörtökhöz, ha küld valakit. Tudhatná, hogy pénteken felvételi napunk van!... Na... jöjjön! Elfogódottan követte. A főorvos a tejüveggel fedett állványhoz lépett, felkattintotta a lámpákat és rutinos, határozott mozdulatokkal lökte a csipeszek alá a felvételeket. Hosszasan nézegette, majd hátra szólt: — Figyeljetek csak! Gyertek ide! Még három orvos, köztük a dagadt is melléje álltak. — Na?... Mit láttok?... Mi a különbség? — mutatott az egymás mellé fektetett kezekről készült felvételekre. — Érdekes eset — szólalt meg az egyikük bizonytalanul. Vrukner Zoltán: Fogod a gitárt Fogod a gitárt, s ha kedved hozza, játszol, a húrok rezegnek, nyöszörögnek ujjaid alatt, s nem te sírsz, hanem a gitár. Álmodó szemmel merülsz önmagadba, hangszered dalol, világod befogad, s nem érzed, nem hallod a hangokat. Pedig zenész nincsen hangszer nélkül, s a hangszer semmi zenész nélkül. És mégis: a gitár zeng, fáradhatatlanul, s mikor elíeszed, hangtalanul tovább szól hozzád, érted, betöltve a levegőt, az eget. Te nem figyelsz énekére, s talán, ha legközelebb előveszed, rájössz, többé nem faggatja kezed. Bár meghallja a befejezett ének visszhangját a füled, a gitárt jobb, ha elégeted! — Érdekes — hagyta rá Tárnái. Hangjából érződött, hogy ő már megállapította a diagnózist, most csak azt várja, hogy fiatalabb kollégái is felfedezzék a különbséget. Azok úgy nézték a képet, mintha egy különleges lepkepéldányt kellene kiválasztaniuk egy gazdag gyűjteményből. i-" ii tanácstalanul ácsorI A férfi I gott és egyre foko- 11 zódó - szorongással hallgatta a tanakodást és bámulta saját csontvázikezét. — Mi is történt magával? — Kérem... a grillcsirke — nyögte száraz torokkal —, kezemben a grillcsirkével rohantam ... — Elhallgatott. Már nem figyeltek rá. A dagadt rászólt: — Menjen ki és várjon! Kiment, de nem bírt leülni. Nem szeretett érdekes eset lenni. Érdekes eset a baleseti sebészeten! Ez nem jó. Fel-alá járkált és mint egy vizsgára készülő diák a pontos választ fogalmazta magában. Ügy érezte, ennyivel, a kóreset részletes leírásával hozzá kell járulni gyógyulásához. Igen, ez lényeges, el kell mondania; Három héttel ezelőtt grillcsirkét vettem. Zuhogott az eső, de én úgy gondoltam, mivel csak párszáz méterre lakunk az ételbártól... A fejét rázta. Nem jó, nem lesz idő erre. Megint belefogott: Kérem, zuhogó esőben rohantam a körúton kezemben a grillcsirkével, amikor egy asszony előfutott az egyik kapualjból és összeütköztünk, én meg repülni kezdtem... — A szentségit! — káromkodta el magát —, ez sem jó! — Folytatta a járká- lást, majd leült. Üjabb betegeket hoztak. Vörös hajú asszony támogatott egy sovány, szemüveges férfit. Falfehér volt az arcuk, a férfi a torkára szorította a kezét. Egyenesen bementek a főorvoshoz, majd kis idő múlva kijöttek és leültek mellé. A férfi magához húzta az asszony fejét, mire az megállított egy nővért és a mellék- helyiség után érdeklődött. Felsegítette a férfit, és elindultak. Behemót ápoló siet végig a folyosón maga előtt tolószéket gurítva. A tolószéket kint hagyta, belépett a főorvosi szobába, szemvillanás múlva pap'rral a kezében visz- sza. Körülnézett, majd rámutatott meg a székre. A férfi akart valamit mondani, de az ápoló határozottan a hóna alá nyúlt, beültette a székbe és gyors léptekkel megindult vele. — De kérem! — kezdte. Nem tudta folytatni. Az ápoló megszorította a vállát. — Magának most nem szabad beszélnie! * 1....másodperA következő I cekben végig1 rohantak a fo lyosón, elmosódott arcokat látott, végül egy ajtót: Műtő, Csapódott az ajtó, az ápoló átadta a papírokat egy nővérnek. Kezek ragadták meg, és átemelték a műanyag lepedővel borított ágyra. Leszíjazták karjait, közben egy vastag szemöldökű, dús hajú férfi a papírra pillantott. — Helyileg érzéstelenítünk — adta ki az utasítást. Az ordítás elemi erővel tört fel az ágyról. — Nem!... Nem ... Nekem a csuklóm fáj, a csuklóm, a csuk- lóóóm ...! A vastag szemöldök a dús haj jgyéig.szaladj. . .......---Maga Barna Péter? — Nem! — ordított még mindig a leszíjazott és fejét dobálta. — Nem vagyok... nekem a csuklóm ... — és artikulálatlan vinnyogásba fulladt a hangja. — Ki az isten hozta ide ezt a szerencsétlent — nézett körül a vastagszemöldökű, aztán lemondóan legyintett és maga oldotta ki a férfit. Kitámólygott a műtőből és úgy érezte, soha többé nem tud megszólalni. A folyosón feltűnt a behemót ápoló. A másik férfit tolta maga előtt, a vörös hajú asszony alig bírt lépést tartani velük. Nem volt ereje megállítani őket. Tárnái főorvos szobája előtt lerogyott a székre. Be kellett hunynia a szemét, szédült és borzongott. — Jöjjön be! Hol a csudában mászkált?! Maga a grillcsirkés? A dagadt volt. Tagadólag megrázta a fejét, aztán mégis felállt és betántorgott a főorvosi szobába. A dagadt leültette, papírt, indigót vett elő, befűzte a gépbe. • — Mi is történt magával? / Hevesen megrázta a fejét. A dagadt nem figyelt rá, két ujjal kopogott a gépen. Aztán kihúzta a papírokat, egy példányt borítékba tett, leragasztotta, és átnyújtotta. Ekkor nézett csak elkínzott arcába, megenyhült a hangja, s mint egy tanár a megbuktatott diáknak, magyarázni kezdett. Nem látta a dagadt vonásait, s csak mondatfoszlányqk jutottak el tudatáig. — ... finom olaj, olyan, mint a francia bársony... elmozdult egy csontocska és ott megnövekedett ennek a finom olajnak a termelése ... és az olaj ugyebár nem nyomható össze... A forgás kezdődött és nem merte becsukni a szemét. Hányingert érzett. A dagadt befejezte, felállt. Betöltötte a főorvosi szobát. A férfi kibotorkált a bejáraton és mélyeket .lélegzett. Az órájára pillantott, majd feltépté a brítékot. ... csuklószorító ... nehezebb fizikai munka kerülése ... locálisan Ízületbe adott Celeston javasolt... Óvatosan behunyta a szemét. Tarka, különleges mintázatú pillangók cikáztak előtte, de nem szédült Körülnézett. Ragyogóan sütött a nap és egv mentő , befordult a klinika Kapuján. Megnézte az óráját. Rengeteg ideje volt. Megindult és egyre gyorsabban lépkedett a lejtős úton, majd futni kezdett. Futott, de már nem is futni, repülni lett volna kedve.
