Pest Megyei Hírlap, 1983. november (27. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-12 / 267. szám
1983. NOVEMBER 12., SZOMBAT 9 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Szeberényi Lehel: Besze Imre: A hiány L ouis vonszolt magával, a pesti árkon-bokron. Kőárkon, kőbokron. Almássy tér, Izabella utca, Jósika utca ... Emlékek tája. Itt-ott betekint a kövek közé a nap. Másutt örök árnyék. Szemét „futohomokja”. Kopott, rongyos zuga a városnak. Leomlott vakolatok tája. Szomorú, arctalan utcák, te- recskék. Sivár házsorok. Jelleg híján. Szürkeség és szürkeség. Bűz és rongy .. Az emlékekben. Az emlékek édesbús csokoládébevonatában. Bevonjuk vele a magunk rongyait is. Egykori rongyainkat. Egykori csóró-magunkat. Amikor még ifjak voltunk. Ifjak és nagyreményűek. Vonszol Louis, ki sűrű Párizs-já- rásáról kapta nevét. Mintha most is a Boul’ Mich’ környékét járná e félrevetett városzug aszfalt-hepehupáin. Ahol a Körút lüktető zaja leülepszik. És ahol Louis régi évei is leülepedtek vastag, puha rétegekben a kopptt utcakövekre. És most túr a porukban. Orrcimpáiban izgalommal, szemében röpködő álomfény- nyeí. Amitől a magam emlékei is felszakadnak. Például a Barcsay utcában, a Madách Gimnázium előtt. A csóró losonci diák irodalmi versenyre jött ide, az éjszakai vonattal, térképpel kezében, utcáról utcára araszolva találta meg e helyet, mert nem mert villamosra Szállni, hátha elviszi a világ végére. S beült félszegen egy padba, karikás, álmos szemekkel, hogy megírja dolgozatát Arany János balladáiról. Idegen pálya hátrányával akkor találkozott először. A pince — egy „réteggel” feljebb — vállalati raktár. A hőskorszak újságírótanonca ide hozta első új- forintjait. Noha szűkösen csörögtek kopott zsebeiben, midőn a csorbafogú lépcsőn aláereszkedett. Az antikvárius nevét feledte. Polcokra sem emlékszik. Kupacokban álltak a könyvek, s a friss beszerzést zsákokból fordította ki a tulaj. Mé- terre* »ditScMikszÄtliCSt, kilóra a görögöket. Bagóért. Ahogy ő is zsákra vette. A kuncsaftok mint a guberálók órákig ténferegtek odalenn, konyákig turkálva a porrágta könyvszemétben. Louis keres valami elveszettet. A lélekujjak köveket tapogatnak. Fákat. Kirakatüveget. Egy trafik kirakatának ódon, barna fáját. A sokrétegű festék mintha régi meleget zárna magába. Régi meghitt időkből. A trafikosnő kedves, mint valónak a trafikosnők a régi időkben, s a Mándy-novellákban. Ó, nincs Philip Morrisa, Nem tart, nem tarthat. Az állásával játszana. Így, ilyen régi, meghitt szófordulattal. A zugkereskedelem nem az ő világa. Igen, valamit eltűnt.... A Philip Morris, Vagy más is? Louis szorongat a markában egy régi hangulatot. Egy régi hangulat maradékát. Félti, el ne illanjon. El ne lebegjen a Philip Morris nyomdokvizén. Hisz annyi minden ellebegett már. De a kereső lélekujjak azért kitapintják egy-egy zugban az egykori délelőtti verőfényt, vagy az örökös árnyékot egy szűk utcában. S elál- mélkodnak körül a változáson. Az Almássy tér egészen kiragyogott. A sortatarozással. Louis áll le- gyökerezetten. Sose látta meg e házak szépségét. Elrejtőzött előle. Mindahány álruhás Hamupipőke volt az egykori viseltes gúnyában. Most a fényes öltözék csodás részleteket, szív- és szemmelengető harmóniákat fed fel, ugrat a szem elé. Bennünk is húrok pendülnek, szép harmóniában. M int kiket varázs ért, pálcával megérintettek. Minden egyszeriben szép lesz. Legkivált az élet. Mert az új semmit se törölt el a régiből. Csak a csúnyát. Mindenminden régi hagulatok hímporát őrzi. (Vagy mi látjuk így?) Bisztrókra, kocsmazugokra a nosztalgia derűje terül. Mélyükön barna lambériák melegének dőlhet a hát, az asztalra hajló könyék alatt parasztterítő vet ráncot. Kiűzetett a maiakart mindent elöntő hidege. S a régi illatok is előjöttek, ott gomolyognak a cégérek alatt, a nyitott ajtók előtt. Itt a hagymás rostélyos, ott a kolozsvári káposzta régies illatát ag- noszkálja Louis. Orrcimpáit különös izgalomba hozza egy pinceablak. mely a Donka-féle kifőzdét hirdeti,, 'Hát , ez tis, van? Mipt .föjBjgg-r, ban? Mint a régi Óbudán? Hajdani kifőzdék házi ízei csiklandják nyelvét. Le is ereszkednék, ha nem ci- bálnám el az ajtótól. Ez már az Izabella utca örök árnyéka. Az emlékjáró mind többet talál a kedves kopottságból, amit keres. A sortatarozás ide még nem ért el. De az élet új színekkel pezseg. „Párizsi” színekkel. Louis a felvillanyozódás csúcsán. — Itt kell lennie valahol a Lordok Házának. Dohszagú, csatornabűzös kapuk alá pillantunk be. Macskaköves, szűk udvarok, porolóval, vasrácsos- kanálissal, tűzfalakkal, a tűzi alakon a napsugár keskeny csíkjával, — Ez az, megvan!... — A szomszédainál is vedlettebb, sivárabb bérház. Ide zsúfolódott a környék valahai nyomora. Előkelő nevében a gúnykeser díszlett. A szegénység romantikájába szerelmes írópalántának egykor kincsesbánya. Louis ajkán áhítat. — Szakasztott mint régen. Az udvarban itt is macskakő, kanálisrács, poroló és tűzfal napfénycsíkkal. De a napfénycsíkra felkúszik egy csenevész ecetfa. S a porolón ritka keleti szőnyeg. Eredeti iráni Noha színei diszkréten kopottak, nehogy nagyon elüssön a háztól, derűs foltja regényességet visz a komorló szürkeség naptalan mezejébe. Mintha alájátszana a képnek, amit Louis a Lordok Házától vár, Alájátszana még azzal a parányi bicsak- lással is, ami lelkünk mélyén a bizonytalanság gyűrűit veti egy ritka szőnyeg ideillőségében. Csak a ház kapujában veszteglő ezüstösen csillogó Ford Capri nem fér sehogysem a képbe. E zavaró momentumot Louis legszívesebben eltolná innen. Ám — kicsit odébb — még egy zavaró momentum várja. Egy hiány. A húsz év előtti palettán még megvolt. A paletta pedig megkerül. A kuc- kónyi zöldségbolt. Kihabzanak a lépcsőre gazdag színei, szemkápráztatón. Virító, húsos paprikák, paradicsomok, gombák, hagymák, csipkés szélű patisszon ... Kénsárga körtetorony mögül hamvas pírral kandit a barack; gúlában a sárgadinnye, a zöldbélű, a fehér görög, a piros. Padlizsán lila csokrai fölött cseresznyepaprika és fokhagymafüzérek csüngői. Vaj szín zöldbab, méregszín zöldborsó, piroskáposzta, minden .. A járda szélép, mély hasát kitárva a zöldséges mikrobusza. önti magából a friss árut. Vállakon a dúsan rakott ládák. Lázas sürgés-forgás. S megáll ott, láb alatt Louis. Álmatag fényekkel szemén. Kérdi a kékköpenyes tulajtól, ki vállán ládával odafordul, hogy mivel szolgálhat. — ö ... ö... — kérdi. — Olyan szilvalekvár köcsögben? Amiben megáll a kanál?... Múltkor láttam. .— Miikor múltkor? — kis csodálkozás a tulaj képén, mely enyhe mosolyra vált. A láda is mosolyog a vállán. — Uram, azzal az eggyel nem szolgálhatok. Minden mással. Az égvilágon mindennel. Valamikor talán fordítva volt. A járdán tovasompolyog velünk a csalódás finom kis árnyéka. Louist a hiány a Ford Caprinál is mélyebben érinti. \ Tóth-Máthé Miklós: Barackok A két üdülőtelek szomszédos volt. Az egyik egy kétgyermekes orvosházaspár tulajdonában, a másikon meg egy nyugalmazott mérnök lakott a feleségével. Az orvosék csak a szabadságukat töltötték lent, az öregek viszont ott éltek tavasztól őszig. Fűthető kőház volt az övék. a másik pedig egy faház. éppen csak a szükséges bútorokkal berendezve, hiszen alkalmilag jó ez is. Az öreg mérnök kertészkedett, és különösen büszke volt a barackfáira. „A barackosom” — így emlegette, és rügyfakadástól kísérte figyelemmel azt a szüntelen megismétlődő csodás folyamatot, amíg a termés végleg beérik. Az idén ió termésnek örülhetett A három kajszi- és a négy őszibarackfa roskadozott a gyümölcsöktől. Éppen akkortájt, amikor a szomszédos telekre megérkeztek a tulajdonosok. Hozták magukkal a gyerekeket is. öt ás hét év körülieket. Egy fiút meg egy kislányt. — Figyeld csak — mondta a Suhai Pál: Törő István: Át iyám, a föld Nem valahol: Anyám a föld. Hallom szívét, — dobog, dobog — értem szavát, veled „A hétköznap van. Él. Nem »valahol-«: veled.»* (Jevgenyij Vinokurov) — susog, susog — s tudom, ha gyom A megszokottat már el sem feszíti szét hiszed, csukott fogát: tárgyak történésnélküli közegét. hozzám beszél. üres szablyatokkal kopogtat a lét, Arcomba vág: vessző-szavát, valami nincs, de itt van veled; ne feledjem körülvesz, letarol, belédsugall, erdőinek kámzsás arcokat eléd menekít, mondattanát. vakító kínnal dúl-fúi, s hevít — Szívós, konok füveivel halálig hull tőle a dal; — anyám a föld — mindig fent lenni nem lehet — nevel, nevel. szárnyat próbálni meddig kell Fűnek, fának még? ő szült ide. végül kiköpi megutált ízét Mikor csontom az ember, s elhiszi azt, mit nem fogadja be, akkor is szül: tehet; visszafele. ragyogás után jön hosszú Olyan anya: szürkeség, két világra kitöltik mind a hétköznapok néz kapuja: bánattal, örömmel, s itt keil azon járok megfognod ki-be, ki-be. azt, ami van, de nem érzed még! Weöres Sándor: A szekér ! szénás szekér sose szalad ökrös szekér égre nem ér el se marad mélybe se tér lassan viszi a sima tér rögös úton s mikorra kell billeg halad céljába ér. Válasz Nem ajtót rúgtam — kopogtattam s nem ültem sem a kegyelem, sem a cella padján. Adtam haragosan, csendesen. Szavak kovácsa nem vagyok, méginkább nem szabó, ki tűvel s cérnával rajzol holnapot megrendelésre, dőlt betűkkel. Nem úgy ittam a bort, hogy társam hatóság legyen asztalomnál — s nem padló volt a hamutálam. Es mégsem lettem jobb azoknál. Sunyin, felhúzott nyakkal vártak, vaskos tréfával üdvözöltek az egykorúak s az írótársak fejem fölött már akkor törtek pálcát, mikor a hangom tiszta, a szívem régi volt. Tudom: aki a boromat megitta, vízről beszélt már félúton. Ki, hol lakott és hányszor váltott munkakönyvét s kanabb a kannál — ez volt a mérce, ez adott számot. Es mégsem lettem jobb azoknál. Apám a hajnalok cselédje, anyám vonat szolgája volt — mindig vállaltam. Szégyen érte? Mert azt adták a szó-szabók, mondat-kovácsok, tenger-észek, virágbitorlók: mind, akit a régi ős, a régi fészek védett. De a mindenit! Engem ki véd? Ki vállal? Harminc évem a rend hű tűkre. Fáj: különbség közöttünk mégsincs, nem vagyok másabh azoknál, kik formáról, s nem tartalomról beszélnek kérdések között. Mi hát a mérce? Hol a kontroll? Bohóc királynak öltözött, s a király a csörgőt megtalálta. S míg játszanak, az udvaroncok ügyelnek hamis tisztaságra. Prolik utódja, ős-parasztok földszagra érző fia, én maradok, mégha százszor fáj, s ezerszer nem enyém a fény. De mégis több leszek azoknál! Polgár Julianna: A kés és a tőr MARKÓNAK Itt mosolyogsz szemhéjam függönye alatt Azt mondják akinél a pénz annál a tőr Itt villámlik szememben borostyánkő-csillagos szemed Azt mondják akinél a kés annál az élet Itt dereng karomban bronz-arany bőröd melege Azt mondják nálam csak a kés és a tőr Borbély Tibor: ff Őszi vers X Hullik a lomb és hűvösödik, súlyos a gond, s a szívbe szökik a félelem, amit kibont a szárnyas sárga ősz. Vége a nyárnak, s amíg a száz levél pereg, a múltba hulló, szép emlékezet aranyló sírba eltemet. Azért ne félj, — ha jő a tél. a tiszta hófehér és csendes téli táj, még akkor is, ha fáj — élőm be fest. Mint távoli égitest csodáit földi ember hogyha nézi — fájó szívvel majd úgy idézi felejthetetlen arcodat. mérnök a feleségének —, e^ek a kölykök rájárnak maid a barackosomra-.. Résen kell lennem! És attól kezdve hajnaltól késő estig lesben állt, várta, mikor érheti tetten valamelyiket. Kerítés ugyanis még nem volt, csak egy sövény szolgált annak. Nem sokáig kellett várakoznia. A nagyobbik gyerek, a kislány hamar észrevette a barackfákat, és egy óvatlan pillanatban odaszaladt, hogy a lehullott gyümölcsökből vegyen. Ment volna utána a fiú is. de egy kemény hang me gtorpan tóttá, sírósra görbítve a száját — Teszed le rögtön! — Az öreg a botjával hadonászott. — Erre tanítanak a szüleid, hogy a máséból lopj?! Vegyenek neked! A kislány ijedten dobta el a barackot. Kézen fogta az öccsét, és visszsszaladtak a másik telekre. — Nem megmondtam? — Az öreg diadalmasan mutatta a visszaszerzett barackot a feleségének. — Az orvoséknak még a bőrük alatt is pénz van, de azt elnéznék, hogy a kölykeik a nyugdíjasoktól lopjanak. Micsoda erkölcs! Fúj! — Hiszen mi nem is szeretjük a barackot — mondta csendesen az öregasszony. — Miért nem engeded, hogy szedjenek belőle? — Mert. ha engedném, akkor előbb-utóbb a környék összes köly- ke idejárna, aztán csak tépnék, szaggatnák a fákat ... A végén meg egész biztosan kitörnék. Vandálok! Az ilyesmit csírájában kell elfojtaniA gyerekek többet nem próbálkoztak baracklopással. Két hét múlva, a szüleikkel együtt elutaztak. Újabb két hét múlva a fákról minden gyümölcs lehullott, ott rohadt halomban a földön. Az öreg ásott egy hatalmas gödröt, és szépen, takarosán belegereblvézm az egészet. Beföldelte. ledöngölle. — Jön az ősz — mondta a feleségének —. * rövidülnek a napok... Reggel. már ’alig tudtam felkelni, megint hasoaafott a derekamban. Az öregasszony nem szólt, hallgatott. Vajon mennyi van még hátra? — gondolta és a kopasz, gyümölcs- telen fákat nézte.
