Pest Megyei Hírlap, 1983. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-29 / 256. szám
1983. OKTÓBER 29., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9' Flamm János s Átmeneti kabátban A férfi átmeneti kabátban, lehajtott fejjel ment az utcán, és kerülgette a sarat. Két napja esett, aztán éjszaka fagyott, majd napközben ismét felmelegedett a levegő. A föld nem tudott magához térni, és zavartan követte az időjárás bakugrásait. A tócsák hol befagytak, hol felengedtek a néhány órás napsütés után. Délután, amikor hazafelé ballagott, már csak a teherautók nyomaiban maradt meg a sár. Ezeket a nyomokat kerülgette a férfi, és azon töprengett, milyen felesleges egy átmeneti kabát, és azon, amit a fia mondott neki reggelizés közben: — Apu, olyan zacskók vannak a szemed alatt! Eddig jutott gondolataiban, s az utolsó pillanatban, mielőtt nekiütközött volna az ölelkező párnak, megtorpant. A fiú meghajolva ölelte a lányt. A mozdulattól felhúzódott a derekán a dzseki, s úgy tartotta kicsit megemelve a lányt, hogy annak az ágaskodás ne legyen fárasztó. A lány egyik karjával visszaölelte a fiú derekát — tehette, a fiú karcsú volt mint egy jegenye —, másik karjával nyakát húzta szorosan magához. Behunyt szemmel csókolóztak. — Ez az — morogta a férfi —, mikor csókolóztam én így utoljára?! Azok talán megérezhették kutató pillantását vagy csak kifogytak a levegőből, abbahagyták, és karjukat egymás derekára fonva továbbmentek. Meggyorsította lépteit, és megelőzte a párt. Nem fordult vissza. Tudta, hogy azok most nem beszélnek, még egy darabig öntudatlanul eljátszanak a másik ajkának ízével, és ezeket az ízeket megőrzik, a másnapi viszontlátásig. A férfi megint a sarat kerülgette. Fiára gondolt, és az átmeneti kabátra. Ebben a pillanatban éppen olyan fölöslegesnek érezte magát, mint a kabátot, amit nylonzsákkal borítva tartott az'előszobaszekrényben, tologatott ide-oda, hogy évenként egy- egy hideg, őszi reggelen — mint a mai is — felvegyen. Bő volt a kabát, egysoros, elfért alatta a zakó, a pulóver, betakarta a térdét. Nyolc éve, amióta felesége unszolására megvette, semmit se kopott. Rendületlenül, majdhogynem tüntetőén lógott a szekrényben, és ahányszor kinyitotta ajtaját, beleütközött. Mintha csak azt mondta volna: engem vegyél fel, én illek hozzád. És ő ezeken a hideg reggeleken utálkozva engedett a kihívásnak. A férfi ment, rótta az utcákat. Már régen túlhaladt azon a sarkon, ahol be kellett volna fordulnia. A fiú derekára gondolt, amit a lány úgy ölelt át, mintha a fiú meztelen bőrét ölelte volna. Aztán megint a kabátra gondolt: szürke semmitmondására. Olyan volt benne, amilyen nem akart lenni, tohonya, alaktalan és átölelhe- tellen. Dohogott magában, és észre sem vette, hogy a levegő lehűlt, s a tócsák tetején ismét ráncosodni kezdett a dermedő víz. Hirtelen megállt, és kutatni kezdte zsebeit. Egyre gyorsabban ürítette ki tartalmukat, áttéve zakójába a pénztárcát, a bérletet, kulcscsomót, s aztán, mintha nem is ő, hanem a lány keze tette volna, gombolni kezdte kabátját. Kibújt az ujjából, és végül a földre engedte. Lehajolt, ösz- szefogta, gyúrta, amilyen kicsire csak lehetett. M eglátta, amit keresett, odalépett a szemetesedényhez, és belevágta a ronggyá gyűrt kabátot a kuka sötét torkába. Sarkonfordult, sietni kezdett. Gyorsan, csaknem futva szedte lábait, és néhány perc múlva a házuk elé ért. A lámpa fényénél meglátta magát az ajtó üvegében. Kamaszosan nadrágzsebébe mélyesztette kezeit, és tükörképébe vigyorgott. — Kutya kölyök, adok én neked! Még hogy zacskók vannak a szemem alatt! — nevette el magát. Bevágta a kapuajtót, és kettesével véve a lépcsőket, futni kezdett felfelé. Vlagyimir PankovA felvételiző A MATEMATIKA szóbeli felvételi vizsga délelőtt kilenckor kezdődött. Az első csoporttal ment be egy túlkoros, név szerint Szkvorcsagin. Húzott az asztalról egy tételt, bemondta a számát, és egyenesen — felkészülés nélkül — leült a vizsgáztató Szuprenyév docenssel szemben. — Nos, mi az első kérdése? — Professzor úr, van magának felesége? — kérdezte kissé fojtott hangon Szkvorcsagin. — Feleségem? — csodálkozott Szuprenyev. — Mi köze a feleségemnek a matematika szóbelihez? — Nagyon sok — mondta a túlkoros felvételiző —, persze, csak ha minden költségét nem könyveljük el írásban. — Ide hallgasson, elég a viccből, kezdje el! .— jött méregbe a docens. — Mondja, mi van ott magánál? — Egy fiam van — mondta csendesen Szkvorcsagin —, nagyon szeretne maguknál tanulni, professzor. — Nos, hát akkor vizsgázzon a fia — háborodott fel a docens —, ha egyszer az intézetünkben akar tanulni. — Más dolog akarni, és más tudni, akar, én pedig tudok, professzor. •zze, nekem van egy iparcikktele- % egy élelmiszer-áruházam, valanyi autószerviz-állomás itt van sszeszorította az öklét —, nem ’ve az orvosokról és a szűcsök\lahogy nem értem magát, gmagyarázom — tért át tel- suttogásra a felvételiző. — a feleségének szüksége van ára, maga benyújtja az zkvorcsagin nevű hallga- itadja nekem — azaz az — így még jobb. — Miért? — Mert már a saját bőrén tapasztalhatta, mit jelentenek a javítások, a szerviz és az alkatrészek. — Tapasztalom — felelte sajnálkozva Szuprenyev, miközben óvatosan körülnézett. — A recept ugyanaz: benyújtja az igénylést Szkvorcsagin hallgatónak, ő pedig nekem ... — Szintén árkedvezménnyel? — érdeklődött a docens. — Soron kívül! — emelte fel az ujját Szkvorcsagin. — Ami azt jelenti : gyorsan; márpedig — mint közismert — az idő szintén pénz. — Logikus — hagyta helyben a docens. — Matematika! — tárta szét a kezét a felvételiző. — Nos. hogy állunk, professzor, pótkérdés lesz? A DOCENS még egyszer szétnézett, megvakarta a fejebúbját, és unott egyetemista hangon megkérdezte: — Gondolkozni lehet? — Gondolkozzon, gondolkozzon — nevette el magát a felvételiző —, de de nem lenne jobb. ha felkészülés nélkül próbálna meg válaszolni? Juhász László fordítása A Koch Róbert utca eleje áfe:. Nolipa I. Pál grafikája — -------------------- álla alatt bogra I Az asszony kötötte a kendőt. Györffy László■--------------------- Időnként odakapott, és az állát előretolva, a nyaka felé húzta. Fészkelődött, feszengett a férje mellett. Túl voltak már a hatvanon mind a ketten. A férfi kapatosán fecsegett, és tíz-tizenöt villanypózna mellett is elrobogott a vonat, míg a zsebe felé indult keze előkotorászta a gyűrött cigarettás dobozt. Mintha nagy munkát végzett volna, feltolta homlokán a sildes bársonysapkát. magában motyogott valamit, és az asszonyra mosolygott. — Ne bagózz már annyit! — mondta az asszony., — Hisz mást se csinálsz egész úton. — Miért, odakint nem bagóznak? — Bagóznak hát, de nem folyton. — Én se folyton, csak most... — mondta az öreg, és mosolyogva átkarolta az asszony. — Éj, hagyd már ezt! — Magamban voltam mostanáig, miért baj ez? — És maga mellé tette az ülésre a cigarettás dobozt, meg is feledkezett róla. Egyik karjával az asszony Vállát ölelte, amin a bogra kötött kendő alatt egy világoskék külföldi pulóver feszült, másikkal a kezét szorongatta. Halkan gügyögött is valamit, egész közel hajolva az asszony füléhez. — Hagyj már, te! — mondta az asszony. — Ittál, és részeg vagy. Szépen vártál, mondhatom. — Várnak a többiek is az állomáson. Mondtam nekik, ma jössz haza. Kint vannak az állomáson, mind. — És kezdte a neveket sorolni, akik az állomáson várják az asszonyt. — A disznót kifizetted? — kérdezte az asszony, mintha nem is érdekelné, ki várja az állomáson. — Ki — mondta az öreg. — Meg a padló is kész már a házban. A nyárra be is lehet költözni. Most aztán egész nap a lányod körül kujto- rognak — és az öreg röhögéséivé megpaskolta az asszony kezét. — Egész nap kujtorognak körülötte. Az Imréről miért nem szólsz? — Mit mondjak? Majd otthon, sorjában ... — Jól vannak? — Jól. Házuk is van, meg autójuk is. r--------------r alig észrevehetően Az öreg I csuklott.---------------- — Szépen vártál — mondta az asszony. — Minek jöttél elibém? Ha vonatra szállsz, mindig iszol. > r—, a papa pedig nyo- 1 a szűcsre. Vegye úgy. már ott van a felesége özzá árkedvezménnyel. kedvezménnyel? — a ef t°*'. tn* • leV v Ö*' * «ft \°A(X beleháborodott. ’k, mintha a felesé- •lgozna ... s ilyen? kedves profesz- Minden kölcsön- ölcsönösen függ második kárnak? Csanády János: Csak a tavasz... Csak a tavasz van oda, Kedvesem, virágba-borulásunk kamaszkora, tiltott bújócskánk zöldbe-robbant fák között, sorsunk csavart indái vesztek meg csak el, miben kökényes fátylad eltakart, cs én is csak tobozt-hajító múltam adtam mókusoknak; csak méhek nem dönögnek szép bibéd körül, és margaréta-arcod nem csipkézi csönd, fehérke gallér, aprócska könny. Kardélektől a nyárhoz értünk, magunk maradtunk, s csendesen bár siratjuk elhullt szép reményünk, ne dideregj, nem kell félnünk, .csak a tavasz van oda, Kedvesem. Aranypróba — A lányod is elmegy. A nyáron biztosan elmegy. Este mindig ott kuj- torog kiftülötte valamelyik, kölök, de a Sanyit, azt nem engedem be. — Milyen Sanyit? — Hát a Bótáék Sanyiját. Lop. Én mondom: lop. — Már miért lopna? — Mert lop. Azt mondják, ez a betegsége. Lop. Pedig az apjának, a Bétának, most tanúskodtam. — Mit tanúskodtál te? — Hát volt az a pere, a házért. Hogy a négy gyerek örökölte a házat. A Sanyi apjáé is volt egy rész belőle. — Tudom — mondta az asszony. — Hát most eladták a többiek, neki meg nem akartak pénzt adni. Én is láttam annak idején a papírt. A Sanyi apja is örökösödött. Neki is jár. — Minek ártod bele magad ilyes* mibe? Ha nincs melletted az ember, mindig beleütöd valamibe az orrod. — Mert ki akarták tagadni. Hát én nem engedtem. Vagy öten is tanúskodtunk ott. — Minek neked mindig mással törődni? — kérdezte az asszony, és fészkelődve kibújt az öreg karja alól. — Mert kell — mondta az öreg dühösen és hangosan. Az egész kocsiban lehetett hallani, ahogy megismételte még egyszer. — Mert kell. — Ej, nem beszélek veled — mondta az asszony. — Részeg vagy — és az ablak felé fordult. Az öreg felállt. — Hová mész most meg? Az öreá nem válaszolt. — Megint inni mész, te? — Az öreg válasz nélkül eldülöngélt az ülések között. ■7-------:—;—- az asszony az abI Egy ideig I lak felé fordult,---------------- aztán átcsúszott az ülés másik oldalára, ahonnan csak vissza kellett fordulnia, hogy az ajtót lássa. Ha valaki előtt lendült az ajtó, az asszony már fordult is. Egy idő múlva felállt. A két ülés között toporgott, a támlába kapaszkodva, nehogy a rázkódó kocsin elbotoljék, aztán elment az ajtóig. De nem ment ki a peronra. Az üvegen át figyelt kifelé, át a másik kocsiba. — Hát nem jön — mondta félig magának, kicsit meg annak a férfinak, aki közvetlenül az ajtó mellett ült. — Nem jön. Három hónapig nem látott, most meg elmegy inni. — A férfi mosolygott, és bólogatott. — Ilyen ez a férfinép mind, folyton isznak. A fiamnál voltam odakint Olaszországban. Az is részeg volt amikor eljöttem. Ez meg így vár Itthon.'isznak. Mind isznak. — És az asszony még egyszer kinézett a peronra, aztán visszament, és leült a helyére. Az öreg visszajött. Az asszony nem szólt hozzá. Az öreg röhögéséivé átkarolta. — Magamban voltam mostanáig, te boszorkány. — Hagyj már békét nekem! — mondta az asszony, és letolta válláról az öreg kezét. 'f— ------ őszülő, borostás szaI A férfi I kállú álla megrán--------------dúlt, és a szeme furcsán összehúzódott. Megint esetlenül a zsebe felé tapogatott. — Szépen vártál — mondta az asz- szony, és vissza se fordult az ablaktól. Az öreg csak tapogatta a zsebeit, és összehúzódó szemeivel egyre gyorsabban pillogott Az öreg felé fordult az asszony, hogy nem érkezett válasz arra, amit mondott. Egy pillanatig az arcába nézett, aztán megfogta a kabátzseb körül kotorászó kezet. Széles, nagyon rövid körmű ujjai voltak az öregnek, és ahogy az asszony puffadt, párnás kezével átkulcsolta azokat, dgy pillanatig mozdulatlanul megnyugodtak. — Ne ríj már! — mondta az aszszony, és zavartan mosolygott — Ekkora ember, aztán rí, mint egy gyérek. Mint a fiad. Amikor ott, Olaszországban, az állomáson felléptem a vonatra, az is rítt. Mert részeg volt, mint te. Mind ilyenek vagytok. Rítok és isztok. Áz öreg kihúzta a kézét az asszonyéból, és tovább kotorászott a zsebe körül. — Hiányoztál. Három hónapig még nem voltunk egymás nélkül. — Itt a cigarettád — mondta az asszony, és fölvette a dobozt az ülésről. — Még a bagóját se találja. Szépen vártál, mondhatom. — Kész van már a padló !s — mondta az öreg, és rágyújtott. Rövid körmű, széles ujjaival takarva a lángot, mintha szélfútta utcán állnának. — A nyárra kész az egész. Jöhet a fiunk is a családdal. Ott lesz a helyük. — Nem ígérte biztosan — mondta az asszony. — Pedig jöhet, meg aztán maradhat is, ha akar — mondta az öreg. — Az biztos, hogy ő már nem marad, ha egyáltalán el is jön haza. Aztán meg talán nem is hiányzunk neki. — Akkor meg minek sírt, mikor eljöttél? — Talán, mert... isten tudja. Valami ékszerpróbáról beszélt. Hogy hogyan próbálgatják az arany ékszereket az üzletükben. Már elfelejtettem miről beszélt, csak azt tudom, hogy mondta, ilyen ékszerpróba vagy.., nem is ékszer, arany, na, eszembe jutott. Szóval, ilyen aranypróba volt neki, hogy én kimentem hozzá. — Aranypróba? — Hát azt mondta. Meg hogy nekünk is az volt. Mert, ugye, három hónapig el voltunk egymástól, aztán meg... — Ilyen hosszan még nem voltunk egymás nélkül — vágta rá gyorsan és kicsit zsémbesen az öreg. — De én itt vagyok, ő pedig... — Az Imre? — ö hát. Nem jön az haza, nem fogjuk mi látni már. — Jön az majd. — Az öreg megpaskolta az asszony kezét. — Aztán olyan öregek még mi sem vagyunk. az asszony, kiI Nem válaszolt | kifelé nézett az ablakon, tapogatózva babrált az álla alatt. A bogra kötött kendőt igazgatta, aztán párnás, kicsit puffadt kezével a szeme alatt kotorászott. Ügy látszott, könnyet dörgöl szét. Az öreg megint átkarolta, és egészen közel hajolt az arcához. Kifelé néztek mindketten az ablakon,' időnként egymáshoz ütődtek, ahogy rán- dult a vonat. — Aranypróba, aranypróba — hümmögött az öreg. — Az meg mi a csuda?
