Pest Megyei Hírlap, 1983. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-24 / 226. szám
19*3. SZEPTEMBER 24., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Köves István Már előregyártóit elemekből Reggel már kSd fiit a kert ölén tejárnyékot lopott a virradat s az ágyások barna hajlatában dermedten hallgattak a krizantémok aztán kényelmesen kisütött a nap A házak langyosan pipáltak a nyugalomban bízóvá rontott volna a színlelő világ ha hagyom magam de én féltem egyre jobban s így lettem erős és bátor. Közben nem változott meg semmi csak a lányok akiket szerettem elfelejtették a sültgesztenye barátság melegét s már én is előregyártott elemekből szerelgetem össze mindenheti boldogságomat. Takáts Gyula: Vad rétegek Lesárgult már a nyár a parton, ami maradt, eszi a birka. Folyónkról fölrepült a háló. A múlt védett romokba írva kószál a park mértani táján. Majd gyorsan nád közé szalad s jelenbe ázik talpának nyoma a foszló, ritka csillagok alatt, melyek, míg éltél, nem is ott, itt köztünk fénylettek, ragyogtak, de lassan nincs mit róluk mondjak, mert egyre mélyebben kereslek. Vad rétegek préselt sora alól kísért arcodnak vonala. ' Törő István■ Szeptember Arcodról kopik a nyár kifehéredik a bőröd, végtelenségek madarát most sem sikerült megülnöd, terhétől könnyebbül az ág, súlya lesz a szónak, ellopott öröm a nyár szivéből mit megtarthatsz magadnak, s míg őszirózsák tányérjában fölaranylik minden, mi volt, öledbe hullatja a nyár felnőtt szerelmét — a csontkemény diót. Szentendre Cs. Kovács László tusrajza Szlavcso CsamovB esze Imre Felhő vagyok, apró Szél-paripám hova vágtat? Nap-ostrom merre terel? Eső leszek? Áldás? Átok? Mennyi kérdés. Ki felel? Száraz arcok lenn, a földön árnyékomban fürdenek — s tovább! Tovább! Azt öröklöm s adom tovább: víz leszek. Messze tőled fönn, az égen nyargal velem a határ — zöld tengerben fénylik arcod, fölnézel. Látsz is talán? Megáll a szél, neip fiz a nap, langyos esőként szemed, arcod, nyakad, kezed, melled fogadja szerelmemet. Ember a csillagok alatt A z úton elhullajtott szalmaszálak, a fehéren izzó por vakítja a szemet. Az út amoda vezet, a hótól szikrázó hegyek mögé, aztán leereszkedik egy csöndes völgybe, ahol apró fehér faluk kéményei füstölögnek. A porban számtalan lábnyom, valamennyi tisztén kivehető: a járókelők jő erősén odacsapták lábukat, mivel a föld égette a talpukat, felforrósította a vérüket. Bolya Péten C // ' bzures Jö NAPOT KÍVÁNOK, rendőr elvtárs. — Jó napot, tessék leülni. Neve? — Fekete Rozália, Dorog, ezerkilencszázharminc- egy, június hat, hajadon. — A Korom utcai női munkásszálláson lakik, a negyvenötös építőipari vállalat segédmunkása, így van? — Így, kérem. \ — Ismertetem a tényállást. Dr. Horváth-Virágoss Erzsébet, bőrgyógyász gondozó-főorvos feljelentést tett ismeretlen tettesek ellen könnyű testi sértés és tettleges becsületsértés miatt. Az esemény a Korom utcai munkásszálláson történt, fejtetű-szűrővizsgá- lat alkalmával. Kérem, mondja el, mit tud az esetről, figyelmeztetem, hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti. Ott volt egyáltalán? — Ott voltam, kötelező volt, alighogy hazaértem, jön a gondnoknő, és azt mondja, este hétkor mindenki legyen az étkezőben, orvosi szűrővizsgálat lesz. Kérdeztük tőle, hogy mit fognak szűrni, de nagyon titokzatos volt, „majd meglátjátok”, mondta, és visszament kötni, tetszik tudni, van neki egy kötőgépe, és ott, a gondnoki lakásban gyártja a pulóvereket, és szarik mindenre, ami a dolga lenne. Mondja erre a Baló Erzsi, a szobatársam, hogy ő tudja, hogy mi lesz, valamelyik szállóbeli lány nekiesett a betonkeverő gépnek, megütötte a fejét, bevitték az üzemorvoshoz, és ahogy a nővér bekötözne a fejsebét, tetűt talált a hajában, és most jönnek az orvosok, serkét keresni. . Na, mondom, az szép lesz, tetvészkedni fognak a fejemben, mindegy, nálam semmit nem fognak találni, rendesen mosom a hajamat minden másnap. Hogy a többieknél mi lesz, az más kérdés, nézze, rendőr elvtárs, van ott egy-két olyan nő, hogy már nem is nő, csupa mocsok, ruhában alszik, lehányja magát, meg ilyenek, de ezek csak olyan átmenetiek, belépnek a céghez hétfőn, kilépnek pénteken, lehet lehúzni az ágyneműt. De a gondnoknőre jó lenne egy kicsit , odafigyelni a rendőrségi elvtársaknak, aljas egy némber, nekem elhiheti. — Folytassa, kérem. — Este összegyülekeztünk az étkezőben, voltunk vagy húszán, nem nagy szálló a Korom utcai, négy barakk, hat lakószoba, negyven körül van a létszám, és ebből gyorsan meg is lógott a fele, amikor megtudták, hogy szűrés lesz. ... Szóval ülünk és várunk, és meg voltunk sértődve. Ott volt a gondonoknŐ is, és valami olyasmi volt a pofájára írva, hogy „na most aztán megkapjátok a magatokét”. Megszólalt odakint a kapucsengő, tudja, nálunk kapu van, deszkakerítéses telken van a szálló, no, a gondnoknő felpattan, az étkező ablakán át látjuk, ahogy nyitja a kaput, mosolyog, csupa bűbáj, az orvosnő kezet fog vele, és látszik rajta, hogy most nagyon fontosnak érzi magát, a táskáját egyik kezéből a másikba rakja, kövér, mint egy hordó, kontyos, lila kosztümöt visel, nagyokat lép a barakkok felé, a gondnoknővel beszélget, az meg húsz centivel alacsonyabbnak tűnik, mint máskor. Mi meg csendben voltunk, rendőr elvtárs. „Jó napot” mondta az orvosnő, amikor végre befért az ajtón. „Dr. Horváth-Virágoss Erzsébet vagyok, bőrgyógyász gondozó-főorvos, azt hiszem né- hányan már jártak nálunk maguk közül.” „Az öreganyád térde”, gondoltam, „én ugyan még nem jártam a gondozóban, a bőröm tiszta, mint egy gyereké, a férfiakkal meg egyáltalán nem foglalkozom, a rosseb akinek hiányzik.” Egy széket tett maga elé, és a gondnoknőtől egy asztali lámpát kért, jaj, rohant is, majd a nyakát törte. „Maga fogja tartani, édesem”, búgta az orvosnő, amikor a kötőgépmester-gondnoknő visszajött a lámpával, „nem így, magasabbra, úgy, hogy a legerősebb fény éppen a fejbőrre essen, érti, szívem?’” Sorban egymás után ültünk a székre. Én voltam a második, nem mondom, izgultam egy kicsit, de aztán a doktornő á következőt kérte, a Bács Gizit. Nézi a fejét, emelgeti a haját, közelebb kéri a lám-' pát, kitép egy hajszálat, egészen a körtéhez tartja... „Magának serkéje van”, mondja a Gizinek. A £izi meg áll, elsápad, „még ilyet” mondja, „még soha nem volt”, „diktálja be a nevét”, mondja elégedetten az orvosnő, a gondnoknő meg úgy fogta a lámpát, mintha ütni akarna vele. Hatunkon talált serkét a doktornő, már úgy értem, hat szállóbelin, talán Baló Erzsi, a szobatársnőm lett volna a hetedik, „tessék, maga jön”, nézett rá az orvosnő, „mire vársz?”, szólalt meg a gondnoknő is, az Erzsi meg csak ül a széken, a keze a térdén, az orvosnőt nézi, vagy talán a lámpát, „jöjjön már, ne szórakozzon velem”, szól rá az orvosnő, és a gondnoknőre néz, az . meg hallgat, érez valamit, az Erzsi már megígérte neki néhányszor, hogy kitépi a fülét, „jön vagy feljelentem!”, kiabálja az orvosnő, „fel, az anyád hétszentségit”, ugrik fel az Erzsi, „tudod, kinek a hajában kotorássz, a fiúdéban, te disznó!”, az orvosnő hátrál, az Erzsi nekiugrik, égy pofon, kettő, a hajába markol, a lányok is beszállnak, nesze serke, nesze tetű, az orvosnő kiszalad, a lányok utána, és amint nyitja a kaput, az Erzsi még jól fenékbe is rúgja. Aztán bőgtünk egy sort az étkezőben. ...— Van még valami hozzátennivalója? ... MÁSNAP JÖTT EGY BÜSZ, és mindannyiunkat elvittek a Váci útra, fertőtleníteni. A gondnoknőt is, akárhogy kapálózott. Ott már rendesebbek voltak, egy fiatal doki még el is marháskodott velünk az udvaron, „semmi baj”, mondta, „hamarosan szétverik az egész barakktábort”... Ez így is van, rendőr elvtárs, a Bokor utcában már épül az új munkásszálló, tudja, az a tízemeletes. Amikor odaért, megtorpant egy pillanatra, aztán nagy lélegzetet véve belépett. A csecsemő felsírt. Rózsaszínű volt az egész kis emberke, szagos és puha. Az öregember kérges tenyerébe vette és közelebb vitte a szeméhez. — Egészén magára üt — mondta egyszerre a fia és. menye. Hajnalig vigyázta az unokája álmát. Vele virrasztóit a fia és menye is. Alighogy pirkadt, szedelőzködni kezdett hazafelé. Hiába marasztalta a fia, hasztalan tartóztatta a menye, hogy maradjon még. Dologidő volt, s az öregember ilyenkor nem tudott tétlenül ülni. Disznóólak, juhkamrák mellett vitt el az útja, ahonnan trágya és frissen fejt tej savanykás szaga áradt. Amióta az eszét tudta, jól ismerte ezt a szagot. Mentében hol egy álmos gazdát látott, amint egy rakoncátlan csikót hajtott ki mérgesen az udvarból, hol egy korán kelő fiatal menyecskét, aki teljesen elveszett a szemet csipegető szárnyasok között. A levegő friss volt, csípős, és az öregnek olyan érzése támadt tőle, mintha forrásvizet ivott volna. Valahol belül, a lelke legmélyén egy ének kezdett sarjadni. Az erdőnél fejszecsapások hangja fogadta. A koronájukat a felhők közé fúró hatalmas fák sejtelmesen susogtak. Köröskörül frissítő hűvös és gyantaszag ... Az öreget ámulatba ejtette az erdő, és az odafent úszó felhők számára ismeretlen, titokzatos világa, öles termetű favágókat pillantott meg, és álmélkodva figyelte, misit énekelnek a fejszék a kezükben. Egészséges piros arcuk volt, nem úgy, mint a falujabelieknek. Azoké szürke és barázdált, akár a föld. X jból elindult. Sietett, Ám U nem érzett semmi fáradtságot. Könnyedén lépkedett, felemelt fejjel. A kis rózsaszínű emberkére gondolt, aki majd ugyanúgy fogja szeretni ezt a földet itt, a csillagok alatt, mint a nagyapja. (Zahemszky László fordítása) Lakatos István■ Üllő és kalapács Mint szikrázó, idomtalan vasat kovács kemény pöröly alatt, úgy tartsd otromba szenvedélyedet fehér izzásban napra-nap: és akkor vágyaid felett győz mindig a teremtő képzelet, s a formátlan, nyers anyagot úgy alakítja, ahogy akarod. Az öreg megállt, hogy megpihenjen, aztán úgy ült le, ahogyan a parasztemberek szoktak: egy kissé előredőlve, mintha meghajolna a föld előtt. Kioldozta megfakult tarisznyáját, kendőt terített a térdére, marék juhtúrót, öklömnyi paradicsomokat rakott rá. Sokáig- és csend- ' ben "evett, mintha a földdel beszélgetett volna. Lassan, alaposan megrágott minden falatot, hogy kisajtoljon az ételből valami ízt. Aztán széles tenyerébe gyűjtötte a morzsákat, és beleszórta a tarisznyába — jó lesz a madaraknak. Amikor jóllakott, lerázta a kendőt, és újra felkerekedett. Üjból találkozott a lábnyomokkal, azok pedig levezették a völgybe. Közelben s .ivóiban mindenütt kaszásokat és asszonyokat látott, akik agyagkorsóban hordták a friss vizet a férjüknek, ö is így szokott dolgozni a feleségével, akit úgy szeretett, mint a földjét és az ekéjét. Ismerősök jöttek szembe. Csak egy-két pillanatra állt meg velük, röviden viszonozta köszönésüket, mondta, hogy a legkisebb fia gyerekét megy megnézni, akit az ő nevére kereszteltek. Aztán tekintetét a hegycsúcsokra szegezve tovább sietett. A legkisebb fia a völgy legtávolabbi falujában lakott, s az öreg egy évben csak egyszer szokta meglátogatni, rendszerint télen. De most a rekkenő hőségben is útnak eredt, hogy megnézze a kis jövevényt, alti még akkor is viselni fogja a nevét, amikor ő már nem fog járni a csillagok alatt E steledett. Az öreg megint leült egy kicsit pihenni az útszél- re. Az erdőből árnyékok kúsztak elő, a lábához feküdtek, és hűvösen átölelték. Énekelni kezdtek a madarak, tücskök kísérték őket. A föld pedig hallgatott a csillagok halvány fényében, mint ahogyan hallgatni szokott akkor is, amikor terem, és akkor is, amikor magához vesz minket. A sötétbe borult erdő fái között elő-elővillantak a falu fényei. Az öreg közeledett a fia házához. Szíve egyre hevesebben dobogott.
