Pest Megyei Hírlap, 1983. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-10 / 214. szám
1983. SZEPTEMBER 10., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Inter arma silent musae!? Egy festő tűnődései V ajon tényleg hallgatnak-e a múzsák a fegyverek között? Harcos korunk újra és újra aktuális kérdése! Egy-egy közmondás néha szárnyra kel — mint ez is —, és évszázadokon át mondogatjuk őket. összefoglaló, általánosító értelemben anélkül, hogy megnéznénk közelebbről. Nekem úgy tűnik, gyökeres ellentmondás van az állításban: tekintettel arra, minél nagyobb, intenzivebb külső behatás éri az embert, annál erősebb annak a belső, lelki reflexiója és így lehetetlen, hogy éppen annak ne jelentkezzen — érzelmi és tudati síkon egyaránt — a művészeti vetülete!? Kézenfekvőnek látszik, hogy mielőtt e felvetett témához — nagy és általánosítható értelemben — hozzányúlnék, megkíséreljem a magam kis világában megnézni, hogyan hatott az „inter arma” problémája a saját művészeti megnyilatkozásaimban? Sajnos, teljes joggal tehetjük ezt. saját élményeink alapján, hiszen majd egész életünket töltöttük egyre könyörtelenebb erővel pusztító fegyverek között, de legalábbis hidegháborúk légkörében. Kis gyermekkorom óta — akik még életben vagyunk — két világháborút éltünk át, forradalmat, ellenforradalmat, a mai életünk pedig világméretű társadalmi feszültségek között zajlik és a föld sok helyén a saját eszményeikben való csalódottság, a szűk- látókörű önzés kapzsisága válik uralkodóvá, ami az anarchia réme felé vezet, másrészt a technika csodálatos fejlődése sosem látott távlatokra nyit délibábos reményeket, ugyanakkor az égre vetíti az atomháború világpusztító lehetőségét. (A technika mindenhatósága, reményei és félelmei!) Ezt a zavarodottságot, kétségbeesett célkeresést tükrözi korunk minden lehetőséget kifejező művészete, részproblémákat boncoló kísérletezése. Amikor születtem, a századforduló ideje, egy viszonylag csendesebb idő, boldogabb lehetőségeinek tükrében látta magát, különösen nálunk, a millennium öncsaló káprázatában, ahol a társadalomnak legalábbis egy szűkebb rétege, tényleg nagyobb biztonságban és gondtalanabbul élt. Európa nyugatibb országaiban még napsugarasabb volt ez az idő. Ez tükröződik a kor művészeti stílusában, az impresszionizmusban, amikor a napsugaras szabad táj látványának az öröme a művészetben sosem látott színek felsziporkázó látványát hozta létre. Ez a látványöröm — ami a francia művészetben szárnyalt a legmagasabbra — bűvöletébe vonta *a kort, amelyben én is születtem, s nem csoda, hogy ebből a látásból és a posztlmpresszionizmus stílusából nehezen és csak lassan tudtam magam is kilépni. A háborúk, a fegyverek kijózanító hatása kellett számomra ahhoz, hogy ebből a színes álomból felébredjek, felébredjünk. Nyilvánvalóvá vált az igazság, amin Józse Attila is eltűnődött A Dunánál című versében: „alig hallottam sorsomba merülten, mint fecseg a felszín és hallgat a mély." Tehát az a legfontosabb, ami a felszín alatt van. ami a mélyben áramlik, ami az ember, az emberiség sorsát irányítja. Művészeti vetületében akkor kezdtem megérezni és kifejezni, hogy a meghatározó erők az alkotásban is jelen kell legyenek, még ha rejtve is. ugyanúgy, mint a természetben. mert nélkülük a szervezetlenség, a széthullás veszélye fenyeget. A kozmosz méreteitől a mikroszkpikus parányokig ott feszül a szerkezetnek a felületet meghatározó rendje, a mozgás ereje, s bennünk is ugyanez a szerkezeti törvény és bensőnkben az indulatok és érzések ' dinamikája. Az átélt szörnyű időkön keresztül éreztem meg nagyobb mértékben az ember szellemi alkatának magasságai mellett borzalmas mélységeit és így jutottam el a művészeti ábrázolásban is oda. hogy a felszín, a látvány mellett érezni és kifejezni próbáljam az őket determináló mélyebb erők jelenlétét. Életre keltek munkáimban a konstruáló és expresszív törekvések, a lényegre mutató, kihagyó, vagy jelképesen kiemelő tendenciák, amik a szabad komponálási lehetőségeikkel jobban szolgálták belső mondanivalóim kifejezését és egyéni érzéseimet megjelenítő színvilágom alkalmazását. Líiaiságra is érzékeny alkatom következtében talán az általánosnál erősebb is nálam a külső körülmények, környezetem jó vagy rossz változásának a hatása, úgy. hogy képeim sora, szinte életrajzszerűen mutatja külső és belső világom alakulását. Így tehát a fegyverek között élés nemhogy nem fojtotta el művészeti megérzéseimet, hanem még kényszerítőbb erővel hozta felszínre azokat. A magam személyes tapasztalatait általánosítva, most megkísérlek az egyetemes jelenségekre is rámutatni. Az természetes, hogy az erőszak, a fegyver, a háború következtében előállhatnak olyan, minden fizikai lehetőséget kizáró, megbénító körülmények, amik pillanatnyilag vagy hosszú évekre is megakadályozzák a művészeti közlés lehetőségét; elnémul a hang, a kézből kiveszik a tollat vagy az ecsetet, elszakítanak a hangszerektől és kiszolgáltatott géppé teszik az embert a gépek között, de... a lélek nem némul el; alakul benne és ahogy tud és amint tud kitör belőle a lassan, vagy robbanásszerűen kialakuló visszhang, ami már megvan, mert lényegében ekkor született meg a művészeti kifejezés, amikor eszméje és elgondolása meg- fogamzott; tehát valójában a fegyverek között és hatásuk alatt jött létre. Igen. amikor a fegyverek szólnak, akkor nem az emberi életkedv keresi a kifejezést, ennek múzsái tényleg elnémulnak. Hallgat ilyenkor a boldog, a szerelmes fülemüleének, de megjelenik a vészkiáltó és feltűnik a viharmadár! A nagy emberi megrázkódtatás, á közösségi sors kialakítja, megteremti a művészet hatalmas, új hangját, esetleg teljesen új stílust hoz létre és az egész emberiséget megrázó katartikus művek születnek, amik esetleg korszakok társadalmi mozgását befolyásolják, változtatják meg és fordítják más, talán éppen ellentétes új irányba. Szabadon van az ember, vagy börtönben ül mint rab. de a belső hang megszólal: ha másként nem, ír a vérével, ír erőltetett menetben a földre rogyva, akár csak egy kis kockás papírú noteszlapra, vagy a koncentrációs táborok álmatlan éjszakáin, de felemelő, világító sorok keletkeznek az embertelen sötétben; megpróbáltatások között szenvedve, vagy pusztulva létrejönnek és megmaradnak a tiszta gondolatok; emigrációban, vagy számkivetésben új zene születik, itthonról hangzik fel, vagy Amerikából. mindegy, de nemzetközi magasságba nyúló, nemzeti művészetünk a forrása és az egyetemes kultúrát megmozdító erővel szól, lélekrázó és jobbító új hangzással. Nagy regények, drámák rázzák fel világszerte az emberiség öntudatát és lelkiismeretét; másutt képek születnek a föld különböző országaiban nagyméretű pannók, köztük az új kifejezésével és meggyőző erejével kimagasló Guernica, amely szembefordul a zsarnok uralmak gyilkosságaival. szörnyű fegyvereivel és rövid idő alatt az egész emberiség tiltakozásának jelképévé válik. U gyanezek a kezek teremtenek egy másik megrázó — bár egészen kis méretű — képet, a Síró asz- szonyt, mely valósággal stílust alakít ki, illetve példaképet hoz létre — a századeleji, mozgást kifejező kísérletekhez csatlakozva — az időben lezajló mozgásnak egy képen való megjelenítése terén. Ebben a kis képben azonban egyben egy új jelképet is felmutat, a már második évezrede újra és újra megszülető Krisztus-arcnak az emberi szenvedést fennkölt belenyugvással elfogadó szép arca mellé odahelyezi, a mai kor tömeggyilkosságainak védtelenül kiszolgáltatott, kétségbeesett asszonyarcainak egyikét, a jelképesen óriás méretű könnycseppjeivel, eltorzult arcának különböző mozgásfázisokat mutató zokogásával, mint rossz álmainkban is visszatérő rémképét a háborúnak. Hazai viszonyaink között is születik egy kép, amely — elszigetelt helyzetünkben — nemzetközileg nem ismert, de nemzetközi értékű mester munkája: két elhagyott, már járásképtelen, rongyos ruhákba burkolt katona az üres hómezőben, a fagyhalál előtt. Nem nagyméretű kép, de olyan szívbemarkoló, kifejező erejű, hogy nem lehet többé elfelejteni! Ez a kép is méltán a háború elleni tiltakozás nemzetközi jelképe! Csak a mi korunkról beszéltem: vissza lehetne még menni az idők távolába, de bezárom a felsorolást, zúgjon még bele képzeletünkben az Angliából világszerte felhangzó „Háborús requiem” is, mind az emberiséget megváltó: Múzsák hangja a fegyverek között. mihAltz PÄL Falak és fák Előd László versei-Nincs visszaút Most már megnyugodnék végre, képzetem, légy valóság! voltam eleget térden, kérve, tiszta égboltomon jelenjen meg a jóság Kimondhatatlan, mennyire kellene, ez a fogalom ne hasonlítson másra — játékunk valódi színház, valódi dráma, Tariár a kate Igaz sorsunkat történelmi romokon, hol megtagadhatik barát és rokon, úgy éljük; itt lábunk alatt a kőzet, benne fogalmaink ősei rejtőznek — és nincs visszaút; magunk úgy emeljük, hogy új képzeteket képzelünk: együtt, bonnük a színek milliárdja Jó demokratikát oktattam mindig, A tudatban ne legyen semmisem alant, Hajbakaptak a humanisszók mégis, Kései intelem: poste restaurant Kitört sok lappangó konflis, A pedagóg vindisgréc mindig nem -qpu ss lehet, Nem expanziáltak prekoncepciókig Tanári expanderek Sok labirintban magamra maradván Legyűrtek engem az exhibíciók, Reméltem, hogy fényem fölmutatván A tantestületi konföderációk Appercipiálják: lelkében él az ember; Túlórából —■ harsogták —, míg csak el nem szenderül, Benke LászlóSírás Csókjainkban gyerekünkben sír a sírás kenyerünkben sír amikor beszélgetünk hogyha jövünk hogyha megyünk sír a közel sír a távol isten sír az elmúlásból fel-feisír a gondolatban sír a földben sír a magban Kertkapu Miháltz Pál müvei önműködően a gépben nem találom emberségem bólogatok mint egy robot sírok rívok undorodok szalagján a nagy egésznek zokognak az alkatrészek ordítok a gyűlöletben sír az élet szeretetlen hajladozva sír a nádszál megaláztál megaláztál olyan szégyen szinte senki nem akarja észrevenni pipitérben fényes hóban sír a szívem állandóan benn a házban sír egy halott legyőzöttek virrasszatok anyánk ha csak megérintem felzokog a génjeimben sír a cipőm és kabátom halálom ha felpróbálom katonák ha öldökölnek sírván sírva könyörögnek üvöltsetek föl emberek nem sírhatok helyettetek annyi minden gyűlt föl bennem abbahagyni lehetetlen sír a növény sír az állat nincsen aki ellenállhat sem az álom sem a való túl sok lett a sírnivaló Harmat Béladióverő ősz színét veszített táj szédül az őszbe váratlan kaland virraszt meztelen tekintet s a villanásban repülés árnyéka tisztul őrszem-vigyázó mohó rohamban ízleljük madarak szökését s a fák ágai között mint hatalmas lélegzet lebeg az alkonyat
