Pest Megyei Hírlap, 1983. július (27. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
! 1983. JÚLIUS 30., SZOMBAT J PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Asszony Szegedi Pap Zoltán: Annyi év után Nézi az arcot. A szemeket, a száj keskeny vonalát. Nézi az állat, a lakktól fénylő, feltupírozott, fáradtszőke haj koron át. Nézi a vállát, ruhakivágását, nézi a nyakát, a láncot, a láncon azt a kis arany amulettet. — Nem ismersz meg? Egy perce sincs még... Oldalt, Jobbról a Hősök-kapuja, hátuk mögött a Püspöki palota, rajta túl, a távolban a Fogadalmi templom ceruzapárra emlékeztető kettőstor- nya. Egy perce... A nő az autózárral vacakok Egérszürke Trabánt. Még egyszer megrántja az ajtót Hirtelen fordul hátra. Találkozik a tekintetük. — Zoltán? A férfi bólint. Eléggé bizonytalanul. Most nekem is mondanom kéne az ő nevét — gondolja. Egy naptár lapjai kezdenek peregni emlékezetében. Női nevek, egész sor női név. Ugyan melyiket mondjam? — Nem ismersz meg? S köziben mosolyog is. Bátorítón. Szépek a fogai — gondolja a férfi. Egyenletes, annak rendije-módja szerinti egérfogak. Gyöngyházfé- nyűek. A nő még mindig mosolyog. Villogtatja hibátlan fogsorát. — Magdaléna? — kérdi a férfi, kissé bizonytalanul. Igen, most már határozottan emlékszik: Magdalénának voltak ilyen szép fogai, any- nyiszor gyönyörködött bennük, mielőtt a lány fölé hajolt. Magdaléna? 'A szája is szép volt, bár kissé talán vékonyabb a kelleténél. Mereven bámulja a nő száját. Mintha vastagabbnak tűnne. A rúzs tenné? Magdaléna akkoriban sose festette a száját. Gyorsan rásütötték a bélyeget arra, aki rúzst merészelt használni. „Kispolgár!”, mondták. Hányban is volt ez? Istenem! Ezerkilenoszázötvenkettő- ben. Harminc év! Harminc... — Magdaléna? A nevet most már biztosabban ejti. Mosolyogni próbál ő is. — Annyi év után — mondja Magdaléna, mikor az ölelésből lassan kibontakozik. — Hát nem különös? Hogy éppen most és éppen itt? — Körbepillant. Diákszálló. Alagsorában a kisvendéglő, amit „Gödör”-nek becéznek a helybeliek. Klinikákért Oldalt a valahai hadtesiparancs- nokság monarchia-sárga eklektikus tömbje. Egy harminc év előtti szerelem díszletei. Fáradtnak látszik az arcod — gondolja Magdaléna. Hogy megőszültél, az természetes. De az arcod... Az arcod valahogy... Zoltán a rövidlátók hunyorpillantásával nézi Magdalénát. Felszedhettél vagy tizenöt kilót. Biztos a szülések után. Sose hittem volna, hogy később majd így eltes- tesedsz. De a fogaid változatlanul gyönjürűek. Mekkora szerelem! Ezerkilenc- *záz ötvenkettőben ... Már a „Gödör” egyik kis sarok- asztalánál ülnek. Magdaléna feketét kér és egy pohár hideg vizet. Zoltán jégbehűtött Kinizsit és fél konyakot. Magdaléna fényképeket vesz elő. — A férjem — mondja. Szőke,* jellegtelen arcú férfi. — A gyerekek. — Két gyerek. Egyetemisták. Majd orvosok lesznek, mint az apjuk. A fényképek kissé szamárfülesek. Magdaléna sietve kapkodja elő a fotókat retiküljéből, Zoltán közben a kezét nézi. Csontos, az átlagosnád nagyohb kéz. Magad végezhetsz minden házimunkát — gondolja. S este biztos elalszol a tévénél. Az ágyban még végiglapozod a Nők Lapját, aztán ... Hirtelen felhajtja a konyakot, majd leöblíti egy pohár sörrel. Már akkor is ittál néha — gondolja Magdaléna. Konyakot, sörrel? A férjem legalább- nem iszik, a pénzt is hazaadja rendesen. Istenem, akkor meg tudtam volna halni érted! — Nős vagy? i— Elváltam. — Gyerekek? Zolién tagadólag int a fejével. — Szép nő volt a feleséged? Zoltán kesernyésen elmosolyodik. — Ahogy vesszük. Voltak jó napjai. Néha. — Fényképed nincs róla? Zoltán olyan furának érzi a kérdést, hogy legszívesebben hangosan felnevetne. Még hogy fénykép — őróla? Tíz éve, hogy elváltak. Már az arcvonásaira is alig emlékszik. Meg kell erőltetnie a memóriáját, hogy maga elé idézhesse. — Biztosan szőke volt. Kék szemű. Jó alakú. Elegáns. kíváncsian néz, érdeklődőn, kissé ravaszkásan, kandi pillantással. Ettől szinte kd&lányos- sá válik az arca. — Hát... — Zoltán legszívesebben azt mondaná: Hát... nem egészen. Inkább csak szerettem volna, ha olyan. Milyen is volt? Míg szerettem, felruháztam mindennel. Idealizáltam. Mostanra meg ... Olyan átlagos volt, tizenkettő belőle egy tucat. Szóval... — Mit szólnál egy kis sétához? — Magdaléna ezt szinte kaceran kérdi. Zoltán megragadja a kezét. — Jó ötlet. — Ujjaik egymásba kul- osolódnak. A kollégiumudivart csak egy drótháló választja el a klinikakerttől. A főbejáraton innen kis, barna ajtó. Rajzszegeit papírfecni-iel- irat: Menzajegyek itt válthatók kedditől csütörtökig délután kettő és öt óra között. Vendéglátó Vállalat. A délután már az alkony felé ballag. Szürke fátyolként félhomály kezd vegyülni a fénybe. Hársfaillat Zoltán átöleli Magdaléna vállát Megállnak. Próbálja maga felé fordítani a nagy, erős női testet. Ösztönös mozdulat? Magdaléna lehunyja szemét, hozzásimul. Sovány, inas karok fonódnak derekára, hátára. A férfi föléhajol, megcsókolja. Zoltán elnyújtja a csókot, mint aki nem tudja egészen pontosan* hogy is kéne befejezni. Nyelve elébb Magdaléna hirtelen összezáródó fogsorába ütközött s ’az ajkak is mintha kezdenének lassan össze- záródni.. De még nem vált el egymástól a két száj, még nedvesen összetapadnak... — Drágám — mondja aztán Zoltán. Elismétll: — Drágám... Magdaléna meg arról kezd el beszélni, ,hogy tizenkettőig volt órája, rögtön elindult százhúsz kilométernyit vezetett, mert szeretett volna néhány vackot vásárolni itt, és jó lenne még sötétedés előtt hazaérkezni, de ebből most már, úgy látszik, nem lesz semmi. Kissé hadarva beszél, és nem néz közben rá. Majd kis, aggályos mozdulattal újra és újra megérinti a haját mintha arról akarna ismételten meggyőződni, vajon a lakko- zott-tupírozott hajkorona érintet- len-e? — Annyiszor elképzeltem, hogy egyszer újra találkozunk majd :— mondja a férfi. — Utálok sötétben vezetni — mondja Magdaléna. — Meg nem is látok jót — Biztos voltam benne, hogy találkozni fogunk. — Negyvenes, azsúrozott elejű fehér inget is akartam venni, tudod, olyan jugoszlávot, a nagyobbik fiamnak, a diplomaosztásra. Magdaléna már a Trabant mellett áll. A ruhád a falusi szabónő remekműve — gondolja a férfi, s megpróbál úgy nézni rá, mint egy idegenre, de valahogy sehogy se sikerül. Egy kicsit szerencsétlenül állsz — pillant rá vissza Magdaléna. Hát nem érted, hogy vége? Hogy visz- szavonhatatlanul vége? Hozzálép, kétszer arconcsókolja. — Vigyáz? magadra — mondja. S még a volán mellől is kiint. Vigyázz, vigyázz ... A férfi visszaint neki. — Te is — mondja. — Te Is, te is, te is... Hézső Ferenc festménye Katona Judit: lVáltozatok egy témára Mi értjük egymást régi cinkosoki az árva és a vonaton felejtett, vasszörny szájában pólyás-rémfilet Csak összenézünk s tejfogunk vacog és átkozódva összerezzenünk, mint tetten ért és ütlegelt gyerek. Oly régi cinkosok vagyunk. Ki érti meg? Voltál kihűlt örömök halottmosója, költögettem holt anyám, szitkozódva. Felvállaltak asszonyok, tán szerettek, de nekünk az egyetlen, hűtlen-hű, régi kellett. Lelkűnkhöz Jézus nem hajolt és a gének is megtagadtak. Kivetett otthon, bársony-anyaöl, mentünk ezrekkel mindenütt elöL Csak összenézünk. Ordíts jó nagyotl Rúgtál zárt ajtót, vertél ablakot. Kívül rekedtél, nem maradt remény, hisz árvább voltál nálam s nálad én. Csak összenézünk s kavicsként üt a bánáti könnyed madár viszi fészkébe csöpp fiának. jKenyérvivők Valéria domborműre Polner Zoltán: Egy Mónus- vázára Rózsák alá, ki tüzet rak homlokomat veri jajjal. Mintha ököllel kergetne nászmenetbe hegedűt. Csak a földet nyalábolja, gyúrja, gyöngyös verítékkeL Virágokat vérrel lakkoz: szívét közéjük vetL Tenyerében levél alszik. Szél ha fújja, el nem éri. Csontjainak erejéből kipusztul gyomor, tüdő. De ő napsütést korongot, eget, felhőt írókázik, sárga madarakat röptét keresztül az örömön. Baka István: Balassi-ének Csend támadt — a feldúlt vidékről a zivatar már elvonul, s ágak ínyéről vicsorít ránk esőcsepp-fogsorral az Cr. Végigezüstlik a tócsán a rettegés, szellő ha rebben. Hőköl a ló... Továbbereszt vagy szétszaggat bennünket az Isten? A rongyos, megfakult mezőket rólunk, Uram, letépheted — Magyarország határait ránk rajzolták a sebhelyek Annak oltalmazzuk, ki tőlünk elhódította — legalább kardunk élén csillogjon ez az esőcsepp-gyöngysoros világ!
