Pest Megyei Hírlap, 1983. július (27. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-23 / 173. szám
1983. JÜLIUS *3., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN ’Örvös Lajos: Faház a kanyarban Az útkanyamál hirtelen szökik fel a domb, elsőnek egy sötétbarna faházzaí, az eresz alatt körbe piros csíkkal, az elég tágas erkéllyel, mely fölé kinyúlik a szögletes fapóznákon nyugvó tető, előtte a cseresznyefával. Mélyen az útról, úgy látszik, mintha a lombok közt ülne egy férfi, aki virágzás idején teljesen eltűnik. Most virágzik a cseresznye s a villamosmérnök láthatatlan. Mire lehullanak a szirmok, már. egy Villanyszerelő bukkan fel a lombok között. A dombtaréjom csupa rangos ház, ott is a lombok közt ülő lakókkal. Az úton közlekedő emberek nevetségesen kicsinek tűnnek innen, de lentről nemes egyszerűségével a kis faház is valami magas szellemiséget áraszt. A szoba-konyhás, vécés, tusolós lakás egyetlen felszerelése az utóbbiban működő villanybojler, de a nyár elején még villamosmérnök, nyár közepén már villanyszerelő őszre bevezetteti a gázfűtést. Megveszi azt az asztalból, négy székből álló parasztos garnitúrát, mely a népművészeti bolt kirakatában látható, s a gumimatracot, amelyen most alszik, kicseréli egy rusztikus faággyal, igen. egy faággyal, mert dívány nem kell neki, díványon hált otthon is, mikor még a feleségével volt, de egy hónapja már, hogy elváltak, s most nem akar látni többé díványt. Egy díványban semmi fantázia, a rajta végignyúló ember egyszerű lakónak érzi magát, s következéskép nem érezheti úgy az otthon intimitását. Majd vásárol népművészeti térítőt az asztalra, piros hímzést a falra, cseréptálakat, mert csak efféle holmik illenek ide, ezek adnak igazán rangot egy lakásnak, nem azok a modem nyavalyák. S mert mint mérnöknek soha nem volt rangja, hát most így élvezi majd a rangot. Persze, beszerez egy magnós rádiót is éles, tiszta hangút, amelyen egy függőleges piros szál metszi az állomás nevét. A hangnak, a színeknek különös jelentősége van egy sötét tónusú szobában, s ha egyszál ember lakja, kicsit még sötétebbnek tűnik. Ügy érezte, hogy a sötétség, vagy legalábbis a félhomály, sokkal jobban hat a képzeletre, mint a harsogó színek, melyek az utóbbi időben már olyan üresek, unalmasak, sőt idegesítőek voltak a közös lakásban. Talán még el is szomorítot- ták egy kicsit. Az utolsó drámai összetűzés egy kávéskanálon tört ki, melyet le akart öblíteni a konyháKöszöntjük az írót hatvanadik születés- napja alkalmából. ban, miután megitta a kávéját s Krisztina akkor lépett be. — Százszor megmondtam már neked, hogy tegyél mindent a mosogatóba, ne te mosogass! Mindent Krisztina szüleitől kaptak, a fali tányéroktól az ágyneműig, a hűtőszekrénytől a bútorokig, ö csak egy fiatal mérnök volt hitvány fizetéssel, aki cgy-egy ruhadarabot vett, azt is inkább nagy időnként a jutalomból, amit az üzemben kapott, nem pedig a fizetéséből. Na nem, azért megvoltak, hisz Krisztina is dolgozott, csak úgy a levegőben érződött, hogy mindent a többiek adtak, hogy itt jóformán semmilyen tárgy nem fűződik hozzá. egy olyan világban, ahol a tárgyak egyre nagyobb fontossággal bírnak és az, egyéniség egyre kevésbé vonzó sőt, egyesek szemében nem is túlságosan bizalomkeltő. Ha majd jönnek kolbásszal, darált konzervhússal, tojással és száraztésztával felpakolva Krisztina szülei és hallják, hogy elköltözött, biztos megütődnek egy pillanatra, aztán szidni kezdik, ócsárolják, elmondják mindennek, akik szemtől-szembe eddig olyan választékos hangon beszéltek vele. „Csak nyersz vele, lányom, ha elment, az ilyen ember soha nem viszi semmire." Az egyetemen évfolyamelső volt, nagy reményekkel indult el a pályán, de az üzemben semmi inicia- tívát nem hagytak neki. főként, mikor látták, hogy tudása révén ki- ugorhat, fölébük nőhet. Milyen jó itt egyedül, ilyen magasan az út jeleit — gondolta. Talán még a doktorátust is megcsinálja, csak úgy heccből. Ha elkortyol lassan egy kávét, rögtön utána elmossa a csészét, a kistányért, folyatja a vizet a kávéskanálra. A kanál előbb elhomályosul, aztán csillogni kezd a félhomályban. Az iskolaigazgató felesége megy lent az úton. Azok már egy fél éve elváltak, mert a szép, madonnaképű asszony lefeküdt a fekete csontkeretes szemüveget, mindig sötét ruhát viselő magas, szikár főkönyv- tárossal, kinek arcára talán soha nem ült ki egy mosoly, míg a kis zömök igazgató mindig mosolygott. Lehet, hogy ez a mosoly tette tönkre a házasságukat? Csak kiáltani kéne neki, kíváncsian felnézne s szemérmes arccal, lassú léptekkel jönne felfelé. Többnyire zártnyakú ruhát visel és a szoknyája térden alul ér le, de itt- ott az a fehérség, ami látszik a testéből, annál zavartabbá teszi a másikat. Nem, most még nem szól neki. Előd LászlóRapszodikus válasz Vesztemre vagy, jól tudom én, áldás-köpenyben érkező, , Eljátszhatod varázsaidat — semmiség! Én már rég: tigrissé változtattalak, ketrecbe tereltelek... Én sejtelmem, megérzésem, látomásom vak falakon, értelmezendő jelek! Átírsz minden ábrát, ha hagyom, Éjszakánként testvéreid kísértenek vakságot okozó hómezők felett — Hívd vissza Lorelei-énekű legszebb nővéredet! ... Szemem hiába hunyom be, látással vagyok megáldva, Emlékezem a múlt minden böjtjére, , mazsolás karácsonyára... Szeretkezem inkább a szavakkal, hogy vesztem kerüljem — téged, Tele a szám idegen anyaggal, Elnyelnének a mélységek, és szélhordta hamuvá hullna a szerelem: Ha szavaimtól nem oldódna a lét édes ízekké nyelvemen —-----Hová terítsem magam, üíhetőnek, Hogyan alázzam magam, megfeszíthetőnek, Hogy ne nézzen vissza rám haraggal a Nap, Hogy ne úgy nézzek vissza, mint akit akasztanak?---------Vesztemre áldás-köpenyben érkező, játsz d el varázsaidat! Végül úgyis az sír, aki temet! Kád terítem csendesen hiányom fátyolát: megszolgált vesztedet. Főként nem mondja el, hogy otthagyja az üzemet, s itt a nagyközségben vállal eddigi fizetésének épp a háromszorosáért villanyszerelői állást egy kisipari szövetkezetben. Majd, ha megvette a sötétszínű parasztbútort, a népművészeti térítőt, a cseréptányérokat és a barna faágyat. Akkor majd' behívja egy kávéra. De nem mosolyog, mert a mosollyal mindent elront az ember. Csak a hiábavaló reményekben ringatózó, élhetetlen emberek néznek mindig olyan széles mosollyal a másikra. Mintha bizalmat akarnának ébreszteni, nem is annyira a másikban, mint inkább önmagukban. De épp, ez a mosoly árulja el rögtön, hogy semmi nem remélhető tőlük, illetve semmit nem remélhetnek önmaguktól. Nagy szeme még tágabbm nyílt, ahogy nézte lentről, az út túlsó oldaláról a sötét faházat, a piros csíkkal az eresz alatt, a fapóznás erkély- lyel. Aztán elindult hazafelé. Krisztina száraz hangon kérdezte tőle: — Hol maradtál el ilyen sokáig? Már minden szomszéd hazajött, te érkezel utolsónak. — Igen, mert olyan dolgok történtek . — Mi történt? — Otthagytam az üzemet. — Otthagyod? — Igen. Itt a kisipari szövetkezetben leszek villanyszerelő. Háromszor annyi fizetésért, mint eddig volt. Krisztina szája kinyílt, hozzárohant és átölelte. — Te, ez igaz? — Igaz — felelte, de nem mosolygott, pedig tudta, hogy most már egy szép, sötét szekrényre is telik, ahová majd a féhérneműjét rakja. Barátság Ligeti Erika szobrai Keresztury Dezső■ Egy keserű jóbarátnak Ha az élet megkeserít, mert bántanak embertársaid, ha zűrzavar nyomaszt, adjon humorod vigaszt! Vézz túl köznapi körödön, < elönt valami halk öröm: sérelmeden túljutottál, több lettél egymagádnál, nosotygásodban számtalan ársad, híved derűje van: gyümölcsfa, bőven termő maradj! Veled az erdő! Horgas Béla-Ádám ábrándozásai Hajós legyek vagy indián? Bolyhos, vízparti este. Csattog a tó ostora fekete' kövekre, a kikötő ma túlfűtött kazán, vitorlások úsznak és hegyek, ábrándozások és álom összeér, s zúg, zumi zum-szissz hú, a szél... (Nyakában egy messzelátó, térde közt egy fölparázsló, hegyes fülű indián ló, s zúg, zumi zum-szissz hú, a szél...) Fotelmadonna Hal-forma felhő tartja — még felfalja! — szájában cirkuszi delfinként a labda nagyságú napot. Még három nap és nyolcéves vagyok, három labda még. Fele fekete, csillagpöttyös, fele kék-fehér, s zúg, zumi zum-szissz hú, a szél. s Kiss Dénes: Mindenkiért! Hogy fölnőjjünk ahhoz több kell! Nem nő az ember egymaga Barátságból szent védőrendszer s szavunkra figyelő haza Nem elvtelen véd- s dacszövetség de a tisztesség ereje! A cél: hogy mind együtt hihessék mindért van mindegyik velel Verspalánták Szélnek írok s napsütésnek Előttem fut szivem árnyéka Benne a még ésa végleg Nap mögül néz s némán szólongat anyám Arcom égbe nyúlik lábam föld alá Holtakkal gyürkőzöm Hány ítélet hangzott el a nevemben?!... Fák vizek sikonganak bennem Besze Imre: Ha akarom Zöld a fény is, zöld a zápor, zöld magzatot szül a felhő, zöld palackban zöld a mámor — zöld volt csókom is, az első. Azt mondjátok, szúr a város, tüdőt kormoz, szivet éget, füstokádó gyárkémények falják föl a népmeséket. Azt mondjátok, fáj a reggel, fáj a dél és csillag sincsen, szivárványt csak akkor láttok, ha fény villan a kilincsen. Ha akarom. Hold a társam, szivárvány a feleségem, vendég a Sarkcsillag nálam, rigófütty az eieségem. Ha akarom, eső zenél, ha akarom, szél se rebben — s ha akarom, munka vagyok jövőt hozó tenyerekben. Veress Miklós: Madárhalál Vergődött még a tenyeremben, félig lehunyva kis szemét meg-megrándult — hogy tehetetlen a karmaiban még a lét élet és halál közti görcsben aztán hirtelen elcsitult oly váratlan s annyira bölcsen mint aki érti mi a múlt és az a semmi is miért van: fuldoklás után nyugalom és hogy miért csak belül sírtam annak okát én sem tudom csupán azt, hogy a tenyeremben éppen a halált ringatom és azért csak hogy egyszer engem ringasson így a fájdalom
