Pest Megyei Hírlap, 1983. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-31 / 127. szám
tWS. MÁJUS 11., REDD Nem válhat puszta etikai ítéletté Rossz bocskorban bukdácsolva Révészek, kajakosok, vízisíelők Vasárnapi őrjárat a Dunán Kissé szeles az idő, hol kiderül, ho lbeborul, a nap sem pazarolja fölöslegesen sugarait, de azért mégiscsak kellemesnek tűnik ez a vasárnap: kirándulók ezrei rajzanak ki a májusi tájba, erdőbe és hegyekbe, s a vízimádók, evezőssportot kedvelők is megszállják a Dunát. Bár néha mostohább az ég, rövid időre megered az eső is, ez azonban nem riasztja el a nagy zöl- des-barnás-kék országút utasait: motorcsónakkal, kajakkal él kenuval, kétpárevezőssel egyre többen hasítják a hullámokat. És vízre szállnak természetesen a rend őrei is: motorcsónakjaikkal a dunai vízirendészeti rendőrőrs épülete elől startolnak, ki északnak, ki délnek indul, hogy ügyeljen a nagy folyó rendjére, s ha szükséges, fürdőzőknek, csónaká- zóknak a segítségére siessen. Az egyik ilyen őrjárathoz csatlakoztunk mi is, az elmúlt vasárnap: Várnagy István rendőr főtörzsőrmester és Kiss Zsolt rendőr törzsőrmester kit •érőjekéntonco'O ííisík int ■ A főváros felségvizeit elhagyva a Volvo-motoros csónakkal a Váci-Dunára kanyarodunk, Göd és Dunakeszi irányába. Sétahajók jönnek, uszályok mennek, egyébként csendes, szinte néptelen a vízi út. Alsógöd táján azonban egyre gyakrabban felbukkannak az apróbb járművek, előbb csak egyenként szállingózó evezősök, majd csapatban, rajban tempózó kajakosok húznak el. A fürdőhelyek mérsékelten népesek, a partközeiben strandolnak az emberek, csupán egyszer kell figyelmeztető hangjelet leadni Várnagy Istvánnak: a vadul vágtázó vízisíelők veszélyesen közelítik meg a révátkelőhelyet. Horánynál kikötünk: villámellenőrzés következik a révállomáson. A révészek iratai és hajóskönyvei rendben találtatnak, az őrjárat folytatja útját. Délnek fordulunk, vissza, s a Luppaszigetnél a Szentendrei-Dunára kanyarodunk. Itt lényegesen forgalmasabb a vízi út: vánszorgó gumikenutól a száguldó motorcsónakig mindenfajta jármű felbukkan, s ugyancsak népes forgalmat bonyolítanak le a kompátkelőhelyek is. Gyermeknap van —- magyarázzák a révészek — sokan jönnek kirándulni, kerékpárral, motorral, autóval, vagy egyszerűen csak gyalog, hátizsákkal. Szentendre és Leányfalu után Szigetmonostoron áll meg újra az őrhajó: itt három révészt, Lipcsei Magyar Istvánt, Sós Árpádot és Nagyházi Mihályt ellenőrzik. Előkerül a szonda, mindhárman sorban fújnak: egyikőjük sem ivott szolgálat közben. Az alkonyaiig tartó cirkálás végül is megnyugtató eredménnyel zárul: különösebb esemény nem történt, ezen a Duna-szakaszon, vízirendészeti intézkedésre sem került sor. Szerencsére, mondhatnánk, hiszen az ezernyi veszélyt rejtő Duna a mostani májusvégi vasárnapon is okozhatott volna kellemetlen meglepetést vagy tragikus eseményt — ahogyan a korábbi napokon. De talán a vízi járművel közlekedőik, a fürdőzők is óvatosabbak voltak, vagy ha úgy tetszik: jobban ügyeltek a szabályokra — látván a fel-fel bukkanó rendőrségi motorcsónakot ... T. I. Ellenőrizték a révészeket Kajakos kisfiúk a nagy vizen (a cim fölötti képen) A valóságos differenciálás feltételei Idén a megye könnyűipari üzemeiben — a munkaadók várakozása szerint — az előző évekhez hasonlóan, tovább csökken a létszám, némelyik textilgyárban ennek következtében szép csendben kimúlni látszik a harmadik műszak... A termelés ugyanakkor a legtöbb helyen — ha mérsékelten is, egy-két százalékkal — a tervek szerint növekszik, azaz sokrétű intézkedésekkel kell kiegyenlíteni a létszámveszteséget. Ezeknek az intézkedéseknek a sorában lépett porondra az okos bérgazdálkodás, a differenciált — teljesítményhez kötött — bérezés, annak minden jó formája, s természetes nemcsak a fizikai foglalkozásúak körében. A követelmény könnyen megfogalmazható, de ahogy minden más területen, úgy a megye könnyűipari üzemeiben is meglehetősen kuszák a bérarányok, ritkán esnek egybe a valós teljesítmények társadalmi reálértékével, sokkal inkább tükrei annak a hosszú ideje érvényesülő gyakorlatnak. amelyet — más kifejezés híján — bérpolitikai rögtönzéseknek nevezhetjük Ezek a rögtönzések olykor a differenciálás látszatát keltik, ám ténylegesen úgy oldottak fel feszültségeket, hogy újabbakat teremtettek. Fedezet híján Meglehetősen széles körben szerzett tapasztalataink szerint a normáknak mindössze a negyede, egyharmada — a legjobb helyeken is csupán a fele — műszakilag kialakított mérce, a többi az becsült idő- és statisztikai norma, bérezési segédeszköz. Éppen ezért nem lehetünk bizonyosak abban, hogy az ezen a módon kifizetett bér valóban teljesítménybér, ám itt, a normák alapján elszámoltak körében legalább van valami kapaszkodó a mérlegeléshez. Mit szóljunk azonban az olyasfajta gyakorlathoz — és e gyakorlatot sajnálatosan, ritka kivételtől eltekintve, általánosan észleltük —, amikor egy év alatt a cég műszaki és adminisztratív alkalmazottainak a nyolcvan, nyolcvanöt százaléka jutott — legtöbbször ugyan nem tekintélyes — bérnövekedéshez...?! Talán fölösleges is leírni: milyen alapon? Mert az bizonyos, ilyen arány mellett, hogy nem a differenciálás, a teljesítmények megkülönböztető értékelése, elismerése jegyében. A megye gépipari üzemeiben idén átlagosan három és fél, négy százalékos bérnövekedés látszik elérhetőnek, de vannak — kellenek, hogy legyenek — területek, egységek, ahol ennek a kétszerese is indokolt, igazságos, mert erre ad alapot a teljesítmény, a termelékenység változása, a gazdaságos kivitel bővülése. Ugyanakkor olyan iparágak, s még inkább vállalatok is akadnak ahol az eddig elért átlagbér fedezete sincsen meg, de ott sem mindenkire érvényes ez. Ilyen helyeken is dolgoznak munkavállalók, akik nemcsak a helyi mérce, hanem a munka társadalmi hatékonysága szemszögéből nézve úgyszintén kiemelkedően tevékenykednek amint figyelmet érdemel az is hogy nincs olyan teremlőhely, ahol minden üzem, műhely azonosat nyújtana. Az ilyen munkavállalókat, termelési részlegeket pontosan az húzza le a mélybe, az akadályozza meg kellő elismerésüket, hogy cégük évek, évtizedek óta rossz bocskorban bukdácsol, mert berendezkedett a mindenkinek legalább egy keveset adni bérezés gyakorlatára, mint olyanra, amit csöndes közmegegyezéssel a dolgozók is, a társadalmi szervezetek is elfogadnak helyben, bár általában és általánosságban helytelenítik. Cégen belül sem Egyre több termelőhely rendezkedett be erre! A könnyebb utat keresve, a közhangulat nyomásának engedve? A végeredmény felől nézve mindegy, a végeredmény ugyanis az, hogy a bér egyre inkább elvesztette Ösztönző jellegét. Amit egyebek mellett bizonyít, hogy már 1971 és 1975 között is a kiegyenlítődés felé haladtak a vállalati különbségeket mutató nominálbér-indexek, s azóta ez a folyamat még inkább felerősödött, egészen 1982-ig. Hasonló folyamatnak lehetünk tanúi akkor, ha a különböző állománycsoportok bér- színvonalának emelkedését vizsgáljuk; lényegében azonos a növekedés mértéke. Kézenfekvő: ha a vállalatok teljesítményeinek eltérése alig, vagy egyáltalán nincsen hatással a jövedelmekre — s a vállalati jövedelmekből következően a bérgyarapodásra —, akkor azt sem lehet remélni, hogy helyben ennek az el lenkezője érvényesül, azaz Előkerült a szonda is Veress Jenő felvételei Egyszercsak elindult a gép A vigyázatlanság oly sokszctr ölt már EGY EMBER MEGHALT. Harminchárom éves volt. Nőtlen. özvegy édesanyját értesítették Újszilváson — ide tért haza tíznaponként, kéthetenként a fia, aki munkagépvezető volt míg élt. Mint óriási döglött állat, olyan a bajt okozó gép, homokba süppedve, tört lámpaüveggel, kifeszített ajtóval. (Ezt már a mindenütt megtalálható keselyűk csinálták az alkonyaikor magányos grun- don, a benzint is leeresztették, csöveket is törtek értelmetlenül.) A munkatársak, a vezetők toporognak — pontosan senki neigi tudja, hogyan történt ami történt, csak sejteni lehet, következtetni. Taksony község szeméttelepén (társadalmi munkában gyalulta a földet) a Mátraaljai Szénbányák munkása. — Futballpályát akartak a községbeliek a gyerekeknek, már ott látható a két gyalulatlan kapu, s rúgják a labdát gondtalanul. Ketten közülük látták, ami történt. Ketten táguló szemekkel mesélnek: a bácsi többször leszállt a gépről, visszament, aztán egyszercsak elindult a gép, s a bácsi nem volt a kormány mellett. A földön feküdt... A vizsgálat megállapította: többször lefulladt az S—100- as tolólapos, lánctalpas dózer motorja. A gépvezető felállt a lánctalpra, s úgy próbálta a kismotort beindítani. Egyszercsak elindult a gép, s a vezető a földre esett. Nem tudott menekülni. A lánctalpak keresztülmentek rajta. — Egyik legjobb gépvezetőnk volt... — mondják a munkatársak, akiknek friss élmény ez a halál, elnémultak, elkomorodtak tőle. Miskolczi Sándor jó szakember volt, talán ez is okozhatta a bajt, a túlzott rutin, biztonságérzet. Az elővigyázatlanság, amely már oly sokszor ölte meg az előírásokat elhanyagoló munkást. Csak feltételezni lehet, hogy elfeledte: mindhárom kar indításban van. Igaz, a yezető- fülkében ott volt egy üres sörösüveg, de reggel, akik a . in.lka megkezdése előtt beszéltek Miskolczival, józannak látták. Taksony határában laknak, dolgoznak a mátraaljaiak, reggel hattól este hatig munka, közben ebéd, vacsora, utána tévénézés, olvasás, némelykor sajnos kocsma is. Így élnek, mint a költöző madarak. Vezetéket fektetnek, talajt mélyítenek, s aztán mennek tovább, más helyre, folytatni a munkát. A vállalat munkavédelmi megbízottai — három is jelen van — gondterheltek. Igaz, a vállalat — a szakértői vizsgálat szerint — nem hibás, de a halálos baleset, eltekintve az emberi tragédiától, másként is sújtja-őket. Rontja a statisztikát. Nem is emlékeznek rá, mikor fordult elő hasonló, közlekedési áldozataik vannak csupán, munkába indultak az áldozatok, üzemi balesetnek számít, de mégis más. Hogyan lehetett volna meg előzni — ezt senki sem tud ja. Óvatossággal — bizonyosan. S, ha el tud ugrani, ha nem négyes sebességgel indul a gép — bizony a szerencsétlen véletlenek összejátszottak. Háromhavi fizetésnek megfelelő összeget kapott az anya, biztosítást is fizetnek, s havi járadékot. Az üzembeliek ott voltak a temetésen, autóbusz indult — komor arcok vették körül a sírt. A munkagép, némi reparálás után folytatja majd a munkát, a futballpályának valót. így egyeztek meg az üzemiek a községi tanáccsal — a tanács ingyen adja a területet, ahol a vállalat lakó faházait felállították. A dózert, a bajt okozót — különösebb műszaki hibát nem állapítottak meg — kivették a homokágyból. Barázdált arcú, napégette férfi ült a kormány mellé — huszonötödik esztendejét tölti a vállalatnál, jászapáti cseléd volt valamikor. Rossz érzés lehet a munka társ helyén ülni. Arcán nem látszik, de belül. . Két hót tel ezelőtt még megkérdezték egymástól: hogy vagy? Most a férfi — előbb kirakta az elhunyt védősisakját, szerszámait, apró holmiját — gázt ad és kemény kézzel kivezeti a gépet az árokból, a sima talajra. A TÖBBIEK NÉZIK. Szemükkel kísérik a gépet. A temetés másutt volt, de itt is gyász van Az elhunyt munkakönyvét már kilyukasztották — többé nem érvényes. Bende Ibolya lagalább cégen belül létezik a különbségtevés munka és munka között. Érdekes és elgondolkoztató tapasztalat, hogy a megyében az átlagosnál nagyobb bérfejlesztést végrehajtó ipari, építőipari vállalatoknál sem bukkanhattunk kapun belül a lényeges differenciálás jeleire, azaz a több pénz is „arányosan” került elosztásra, akárcsak másutt a kevesebb. Ami igazán meghökkentő, a korábban kivételnek számító, mert az állami szektornál nagyobb bérkülönbségeket felmutató szövetkezeti szektorban is — mind az ipari, mind az építőipari szövetkezeteknél, közös vállalatoknál — egyre inkább ezt az utat választották. Vélhetően azért, mert ebbe az irányba terelt az általános gyakorlat. A megyei tapasztalatok is aláhúzzák tehát azt a sommás megállapítást, amelyet így rögzített a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1983. április 12—13-i ülésének határozota a XII. kongresszus óta végzett munkáról és a párt feladatairól: „Nem sikerült kellő haladást elérni a béreknek és a kereseteknek a teljesítmények alapján történő differenciálásában." / Kerülve a félreértést: szó sincs arról, hogy a valóságos differenciálás feltételeit csakis vállalati körben hiányoljuk, azaz e feltételek kialakítását kizárólag ott sürgetjük. A hosi- szú távú bérpolitikai koncepció nélkülözése éppúgy közrejátszik a mai helyzetben, mint az a hullámzás, hogy a keresetek növekedése hol tetemesen elmaradt a teljesítményektől — a főbb termelőágazatokat értve —, hol lényegesen meghaladta gzt. Nyersebben fogalmazva: egyre kisebb összefüggést mutatott a béremelkedés és a fedezet, olykor szinte a véletlen műve volt — gondoljunk csak a bérpre- ferenciák eredeti céljainak elhalványulására —, kinek mennyi bérfejlesztési lehetőség jut, s ha nem a véletlené, akkor a nagyon is kétértelmű harcosságé, mit tudtak elfogadtatni a felügyeleti szervekkel a vezetők, a társadalmi szervezetek .,. Ezek ismeretében már nem hat meglepően, hogy némely termelőhelyen maguk a keresetek — tehát az ún. alapbérek, havi bérek — is elvesztették ösztönző — különbséget te''ő — jellegüket, holott nyilvánvaló: a valóságos differenciálás már a keresetek — az alapórabérek, a havi törzsbérek stb. — megállapításánál érvényesítendő, elengedhetetlen lenne. Természetesen úgy, hogy az elérhető pénzzel szemben elérendő teljesítmények sorakoznak, szinte ok és okozati öszefüggésben Gyanakodva nézett Meggyőződésünk: a mun ki társadalmi hatékonysága növelésének rendkívüli erejű tartalékai rejlenek az ésszerű igazságos — de gyakran a köz vélemény által is csak elvbe* helyeselt, a mindennapi valóságban gyanakodva szemlélt — differenciálásban, a teljesítmények valóságos értékelésében, Amihez olykor több pénz is kell — kellene — a termelőhelyek némelyikén, ám elsősorban bátorság, a megszokottal való föl hagyás szükségeltetik hozzá az irányításban éppúgy, mint a gazdálkodó egységeknél. A termelésben — és minden más munkatevékenységben — a jó, a közepes, a gyenge, a rossz nem válhat puszta etikai Ítéletté, anyagi következményei is lényegesek. S ennek belátása az első lépés a valóságos differenciáláshoz. Mészáros Ötté
