Pest Megyei Hírlap, 1983. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-21 / 119. szám
1983. MÁJUS 21., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Egresi Zsuzsa rézkarca Takács Imre: A vertikális vonal eltörik Annak a hiányában, hogy nem terpeszkedhettem szét a földön, nem nyújtózhattam hazámban, igricségemen túl egy szót se kaptam: függőleges irányba kezdtem terjeszkedni, de most ez a függőleges vonal is eltörött. Hét lépcső beton letördelte ezt a szálat ripityára, mint az egér-szőrt a spanyol paprikaőrlő gépek eltörött egy kedves üvegem, kiszakadt az egyetlen kabát a vállamon, izzó tompaság lett az agyam, a testem megbélyegzett az ütésektől, ütődésektől, mert gyáva volt a fiú, a betonra bízott, nem mert öklöződnl, csak lökött az autók elé az aszfaltra. Azt hiszem, hogy ostoba ez a legény! A függőleges vonal most eltörött, álmaim párhuzamosan vízszintesek, mintha egy harminc-sávos sztrádán mennék egy fantasztikus film címképén, s nem megyek a cigánytelepektől a professzorok nikkeles laboratóriumáig, mint egy jojó, nem lesz már függőleges ellensúlyozás a fejemből semmiféle himbán vagy ingán, mert eltörött a tapasztalati kép alsó vége. Üjszászi Ignác: Néhai nővéremnek menthetetlen vagy — mondta fehérköpeny de a pénzt zsebrevágta... a temetés elsőosztályú volt — jöttek madárlátta rokonok térdig ért a könnyük dezodorok sóhajtozták tele a szobát — elfogyott húsz liter bor és nyolc tálca szendvics később elmentünk apával venni rád műkövet virágtartót és pálinkát a dolgos sírásónak azóta nem tudok se magamon se miattad se nevetni > se sírni — Kalász Márton: Ez a gyilok Ez a gyilok nem tudhat ártani — még lassan vándorol, helyről helyre, fejemben, mintha harisnyás ember vinné hátikasban szeles hegyéiről szellős aljú völgybe — kasban ezüst cipót bennem; ez a gyilok ni, vándorol s megül: épp értelmetlen útszakaszát bennem egy óvó angyal írja elő titkon; a kis harisnyás ember ébred, poroszkál, alszik rangrejtett tövében egy gyiloknak — tudja tán. mit visz! s eljő a nap, az óvó angyal ezt mondja neki — rejtsd el, ásd el, amit cipelsz, páskomba, ember! most veszi észre: el se ássa, hát ketyegni kezd — mihelyt hallótávolon kívül ér, robbani is fog? Kiss László: Emlék Hosszú, szőke haja ráhull rövid múltamra. Mindinkább az elfecsérelt lehetőség számomra ő, Kincs, mit pazarló tiszavirág-ifjúságomban elherdáltam és az Egyszeri. Ami egykoron lehetséges volt gyönyörű szerelmünk az etalon. Mégis egyre azon gondolkodom ha ismét megtalálnám, mit mondanék neki? Bódás János: Fasorban Mint egy zsibvásár: fák közt, s fák alatt rikkant a rigó, lármás seregély m‘nt zagyva cigánynép összebeszél szapora nyelvvel tücsköt, bogarat majd eladja a hullámzó határt! Nap harsog alá tüzes Indulót, s mint nagy körhinták, forognak a fák. színes lányszoknyaként libeg a lomb. Mint áldomás után pityókás gazda, árokban lapu alszik. Nagy kalapja fülén — miatta veszhet ember, ország.,, Az úton megrakott szekér kocog kétfclöl sátras, kövér árusok: illatot, mézet kínálnak a barázdák. Alom Ablak Révész Napsugár metszete Vízbe lépő Nagy Benedek szobra (fa) Sohor Antal: Vendéglő kánikulában A zongora melletti asztalnál ült; már megrendelte az újházi tyúklevest, fölemelte arcát a ventillátornak, amely vele szemben fönt a falon diszkrét zümmögéssel cserélte a levegőt. Hunyt szemmel átadta magát a lágy szellőnek, kedvét lelte az alkalmi örömben. A pincérek szokatlanul nagy porcelán tálban hozták a tyúklevest, elhelyezték a zongora melletti tánctéren. Fölállt, nyomban levetette a zakóját, a szék támlájára helyezte, gondosan eligazította, hogy ráncot ne vessen a nyári kelme. Levette a nyakkendőjét, az ingét, szépen a támlára teregette őket. Leült, megoldotta fényes cipőjének zsinórját, lehúzta a lábbelit, aztán a zoknit. A hajladozástól kissé elfáradt, enyhén gyöngyözött homlokán, orrán a verejték. Kevés pihenő után kigombolta a nadrágját, előbb egyik, aztán a másik szárából bújt ki. Nem nyújtott illetlen látványt, hiszen a legfinomabb márkájú bánion fürdőnadrágot viselte. Egy keveset várakozott, majd arányait meghazudtoló fürgeséggel a leveses- tál peremén termett, és lassan, minden sietség nélkül beleereszkedett a levesbe. Néhányszor meghimbálta magát, le s föl rugózott. E gyakorlatok közben hol állig süllyedt a levesben, hol pedig hasig kiemelkedett belőle. Hirtelen mozdulattal hanyatt dőlt, lebegett a felszínen, hatalmasan fölfújt mellkassal. Elnézegette a levesből előkandikáló lábujjait, játékosan megmozgatta, billegtette őket. Aztán csapkodni kezdett, úszó mozdulatokat tett. Hasra fordult, lebukott, bugyborékolva tűnt föl újra meg újra, később csöndes mellúszásra váltott. Hörpintett a levesből, szájából szökőkútszerűen fölspriccelte, majd csintalanul fröcskölt, lo- csi-pocsizott az újházi tyúklevesben. Végül elcsendesedett, középütt megállt, és hatalmas hörpölésekkel szívta magába a levest. Itta, nyelte, felszíne egyre apadt, mind sekélye- sebb lett, szemlátomást fogyott. Fenékig elnyelte, ügyelve a leves tizennégy karátos aranyának minden cseppjére. Ezután a ül széléhez ment, fölszökött a peremére, ügyesen elhelyezkedett rajta úgy, hogy a ventillátor légárama lehető legnagyobb felületét érje. Hamarosan megszáradt, lelépett a tálról, fölvette előbb a nadrágját, majd a zoknit és a cipőt, aztán az inget, a nyakkendőt, végül a zakót. Visszaült a székre, kényelembe helyezte magát, várta a következő fogást Egy kutya lépett be, meg egy ember. A kutya körbepillantott aztán a sarokasztal felé bökött. Leültek a tükör alá. A kutya nyurga volt, izmos, kisportolt, a gazda alacsony, kopasz és kövér. Szótlanul nézték a termet, majd a kutya türelmetlen mozdulattal a gazdája zsebébe nyúlt. Cigarettát vett elő, kínálta a gazdát is, rágyújtottak. Félig sem szívták a cigerattát, amikor megjött a pincér. Meghajolt, átadta az étlapot a kutyának, egy graciózus lépést tett hátra, némán várta a rendelést. — Hozzon egy becsinált levest gyenge borsóval! — mondta a kutya. — Aztán kaporlében főtt velőscsontot, jó nagyot! — Igenis, kérem. — Puha bárányhúst kérek majoránnával, enyhén fokhagymást. Majd szagos vesét, egy szelet füstölt oldalast, mustos pecsenyét, tavalyi gyömbért. Aztán vegyes vadhúst, rozmaringgal pácoltat, levendulával, borostyánlevéllel, fenyőmaggal. A pincér szélsebesen jegyzetelt, a kutya türelmesen megvárta, amíg leírta az eddigit. Aztán folytatta: — Hozzon három keményre főtt tojást mustárral. Végül savanyú káposztát disznóhússal, orjával, jó nagy darabot. — Ahogy méltóztatja, uram! Szabadna még... — Hamburgi muskotály, kristályvíz, sajt, fagylalt, kávé és konyak. — Hogyne! Máris szaladok! — Várjon kérem! — mondta a kutya, és a gazdájára mutatott. — Az úrnak hozzon egy kelkáposztát valami kis feltéttel. — Ö, pardon! Ezer bocsánat! — hajolt meg a pincér, és mélyen elpirult. — Valami italt, tésztát is hozhatok? — Hát... egy Jaffa. És mondjuk, egy grenadirmars. A gazda bólintott, és hol a kutyára, hol a pincérre mosolygott. — Szolgálatukra az uraknak! — mondta a pincér és elsietett. A kutya hátradőlt a széken, fölemelte egyik mellső lábát. A hosszú, ápolt körmei között kialudt cigarettára mutatott A gazda nyomban előkapta az öngyújtóját, tüzet adott.
