Pest Megyei Hírlap, 1983. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-19 / 117. szám
1983. MÁJUS 19., CSÜTÖRTÖK Kétirányú folyamat Lépéskülönbségek a lajtorján A tét: egymillió könyv hasznosíthatósága Régi igazság: a nevelő személyisége meghatározó a pedagógiában, hiszen magatartása példaként szolgál a diákoknak. Ez a szerep azonban a modern oktatási elveknek megfelelően egyre inkább módosul, hiszen az ismeretek átadásában, közvetítésében a tanító-tanár jelentőségével azonos rangot nyernek a könyvtárak. Ma már — indokoltan —, a tudás közvetítésénél jobban elvárjuk a pedagógustól, hogy a tudás alkalmazásának mikéntjét tanítsa meg a nebulóknak az alapszintű ismeretek birtokában. Modern világunk egyik komplex tudásforrása a könyvtár, amely mindig kreativitásra kényszeríti az embert. Hangsúlyozzuk: nem a pedagógus jelentőségének csorbítását jelentik a könyvek, hanem az integrálható ismeretek tárházát. Okkal-joggal írja hát elő az új tantervek sora a könyvtárak és az audiovizuális eszközök használatának megismertetését már az általános iskolákban. A tapasztalatok szerint már túljutottunk azon, hogy bárkit győzködni kelljen a könyvtárismeret fontosságáról (más kérdés, hogy valóban ismerik-e ezt a nyolc-ki- lenc éves kisdiákok). Elvileg mindenhol — Hivatalosan a megye valamennyi általános és középszintű iskolájában kell vagy kellene, hogy legyen iskolai könyvtár és iskolai könyvtáros — mondta Blaskóné Maj- kó Katalin, a Pest megyei iskolakönyvtári hálózat igazgatója. — Tudom, hogy ez nem egészen így van a gyakorlatban. Nagyon sok múlik a helyi tanácsokon és az oktatási Intézmények vezetőin, de végül is általában léteznek az iskolai könyvtárak. Jól vagy rosszul, de működnek. Viszont nem szabad tagadni, hogy rengeteg gondunk van. Mindössze negyvenkét iskolában dolgozik függetlenített könyvtáros, száznégyben tiszteletdíjas, alig több mint hetvenben órakedvezményes, s ugyanennyien semmi juttatást sem kapnak, mert társadalmi munkások. Nem szabad átlagot számolni, mert vannak intézmények, ahol egyetlen fillér sincs a könyvállomány fejlesztésére, s előfordul, hogy évente harmincezer forint is jut. Társadalmi munka A fejlődést senki sem tagadhatja: hat évvel ezelőtt 481 ezer 467 kötet volt az iskolai könyvtárhálózatban, most viszont éppen egymillió. Sok ez vagy kevés? Az országban egy tanulóra 22 forint jut, Pest megyében 17 sem egészen, amelyből a tanintézetek könyvet vásárolhatnának. Az előbbi adat az általános iskolákra vonatkozik, a szakmunkásképzőkben „csak” 2 forint a lemaradás. De egyértelműen konzervatív pedagógiai szemléletet tükröz, hogy a gimnáziumokban 12 forinttal több a megyei költségkeret átlaga, mint az országban, igazolásaként annak, hogy a középiskola nemcsak felsőbb szintű, hanem kivételezett oktatási forma is. Mert ugyebár középiskolába már egy szelekció után jutnak a gyerekek és a mindenkinek kötelező általános iskolában a rosszabb könyvellátás miatt is jobban érvényesül a kontraszelekció. A különbségek óriásiak — legalábbis az egyforma lehetőséget segítő könyvtárügyben. Tekintsünk a társadalmi munkában dolgozó iskolai könyvtáros' pedagógusra. Az általános iskolák egynegyedében ők küszködnek. Pénzt nem kapnak, órakedvezményük nincs, s -a nekik szűkösen mért beszerzési keretből kell eldöntsék: milyen könyveket vásárolnak, aztán elvégzik a bevételezést, a katalógus-feldolgozást, könyvtári órákat készítenek elő és tartanak. ráadásul az igénye- sebbjük könyvtári szakkört is vezet. Mindezt persze a körülmények által meghatározott szinten (Még egy adat: az utóbbi öt évben 4 (!) társadalmi munkában tevékenykedő iskolai könyvtáros részesült erkölcsi elismerésben.) Központi ellátás — Tisztában vagyunk azzal, hogy mindenképpen segíteni kell ezeknek a pedagógusoknak — folytatta tovább a gondolatsort Blaskóné Majkó Katalin. — Az egyik lehetőség: minden könyvtárosnak legalább órakedvezményt kell adni. A másik: a váci járáshoz hasonlóan meg kell szervezni a központi ellátást. Tehát a helyi igények szerint a járási könyvtárak rendelnék meg a köteteket, ott végeznék el a bevételezést és a katalóguscédulák kiállítását, s már a kész anyagot szállítanák ki az iskolába. A váci járásban ez már megvalósult, éppen a kis települések iskoláit kívánják ezzel segíteni. Persze, ez csak az előfeltételeket javítja. Legalább ennyire fontos az iskolai könyvtárosok képzése és továbbképzése. Központunk évente harminchat jelentkezővel indít középfokú tanfolyamot, a hallgatók fele közművelődési könyvtáros. Az iskolai könyvtárak helyzete persze nem véletlen, mert másodlagosként kezelték évek óta ezt a hálózatot, mondván: meg kell oldani az iskolai és közművelődési könyvtári hálózat szervezeti összevonását. Csakhogy az integráció nem csodaszer és nem cél, hanem forma a jobb könyvtári ellátás érdekében. Persze össze kell vonni, közös szervezeti egységgé kell tenni az egymáshoz közeli könyvtárakat, ahol a kézikönyvek technikailag könnyen cserélhetők, ahol a diákok percek alatt jutnak át az iskolából a közművelődési könyvtárba. ahol a könyvbeszerzési keret nivellálható, s ahol —es ez sem mellékes —, készen áll egy szakember a kettős funkció betöltésére. Minden szervezeti összevonást esetenként külön kell mérlegelni. Íme jó és rossz példa: lapunkban nagyszerű megoldásként dicsértük a letkési komplex integrációt néhány hónappal ezelőtt, de azóta sem jött létre az iskolai és a közművelődési könyvtár egységesítése az adminisztráció lassúsága miatt, holott minden feltétel adott volna; Nagybörzsönyben pedig mindent elkövetnek az összevonás érdekében, pedig tévedés lenne, a viszonylag nagy távolságok miatt is. Integráció Valóban fejlettebb forma az integrált szervezet, de mindig figyelemmel kell kísérni a lépéskülönbségeket minden lajtorján, akár iskola és művelődési ház, akár ezekhez kapcsolva a könyvtári hálózat egyesítéséről gondolkozunk. S bizonnyal figyelembe kell venni a történelmi hagyományokat is: az iskolai könyvtárak másfél évszázada az oktatásügy védő és lezáró burkában működnek elrejtve az alma materek falai között. A mindennapok azért tágítják ezt a burkot: a lakótelepi iskolák az igények szorításában egyre inkább területi feladatokat is ellátnak a rendelkezésükre álló könyvek forgalmazásával. Két irányból indult hát meg a folyamat, a gyengén ellátott iskolai könyvárakat segítik a közművelődési bibliotékák, ugyanakkor a jól felszerelt oktatási gyűjtemények kaput nyitnak a lakókörnyezet felé. Együttműködésük tétje szinte felmérhetetlenül jelentős. mivel ezen jelenleg egymillió könyv hasznosítása múlik, amelyeket az iskolákban tárolnak. S hatalmas lehetőségek nyílnának meg, ha nemcsak a magyar-történelem, magyar-népművelés, népművelés-könyvtár szakosok éreznék sajátjuknak a könyvgyűjteményeket, hanem a természettudományos tantárgyak művelői is. Kríszt György A királyné palotája Kutatóásatások Visegrádon és Esztergomban tavaly, a nagyszabású építkezések során tudományos szenzációként értékelhető leletre bukkantak a régészek: Visegrádon a királyné palotája, Esztergomban pedig a valódi királyi palota került napvilágra. Visegrádon csaknem 50 esztendeje vallatják a föld belsejét: milyen tudományos értékű kincseket adhat még a ma emberének. A királyi palota területén az új múzeum létesítéséhez nagy területeket szanálnak. E munka során fedeztek fel egy, a királyi palotához kapcsolódó szárnyat, ahogyan a tudósok és a korabeli források nevezik: a királyné palotáját. Az ásatások nyomán egy, a XIV. században épült udvar körvonalai bontakoztak ki, amelyet kerengő övez. Erről nyílik egy 10X8 méteres, nyolcszögletű kis kápolna, amelynek érdekessége, hogy boltozatát az oltárra és a padlózatra omolva találták meg. Ez a kápolna a XV. század végének stílusában épült, a kutatók véleménye szerint a királyné magánkápolnája volt. Esztergomban — szintén az építkezések nyomán — bukkantak nem túl látványos, ám a jelenlegi tudományos ismereteknek ellentmondó leletekre. Eddig ugyanis azt hitték, hogy az az épületegyüttes a királyi palota, amelyet az 1930-as években feltártak. Erről azonban a legújabb kutatások bebizonyították, hogy csupán annak déli szárnya, tulajdonképpen a királyi család magánlakosztálya volt. Az igazi, nagy királyi palota maradványai tavaly kerültek napvilágra a már ismerttől északra, a dunai oldalon. Ez a XI—XII. században épült palota 45X11 méteres alapterületű. Földszinti terme, amelynek 10 ablakát is sikerült rekonstruálni, valószínűleg élelmiszerraktár volt. Első emeleti nagytermének csak egy részét sikerült feltárni 5 nagy ablakával. A kutatók feltételezése szerint ez lehetett a trónterem. A palotát egy tűzvész után a XIV., majd a XV. században is átépítették, ekkor alakították ki azt a lovagtermet, amelyről a korabeli krónikások — közöttük Bonfini is — csodálattal szólnak. A nagyteremből nyílt a sibyllák kápolnája, kívül pedig árkádíves erkély övezte. Ez a török harcokban a hegyoldalba zuhant. A kutatók azt remélik, hogy a jövőbeli ásatások során megtalálják ennek darabjait is. Nevelési értekezletek, tapasztalatok Család és iskola kapcsolata AZ UTÓBBI HETEKBEN valamennyi általános iskolában lezajlottak a nevelési értekezletek. Ezeken a fórumokon a pedagógisok és a szülői munkaközösségek vezetői, tagjai a család és az iskola kapcsolatára vonatkozó tapasztalatokat vitatták meg. A már több megyéből megérkezett információkat összegezve a Művelődési Minisztérium illetékesei elmondták: a nevelési értekezleteket hosszú felkészítés előzte meg. Az országos pedagógiai könyvtár és múzeum — a minisztérium megbízásából — az iskola és a család kapcsolatát elemző tanulmánygyűjteményt adott ki a pedagógusod tájékozódási lehetőségeinek bővítésére. A megyei tanácsok művelődés- ügyi osztályai is hathatós segítséget adtak az iskolák igazgatóinak, a munkaközösségek vezetőinek a felkészüléshez. Számos tanintézetben előzetes felméréseket végeztek a szülők körében arról: hogyan ítélik meg a pedagógusok munkáját; rendkívüli szülői értekezleteket tartottak, hogy az azokon felvetett kérdésekre, javaslatokra — a válaszadás igényével — a nevelési értekezleteken ismét visszatérjenek. A szülők és a tanárok tapasztalatcseréjének eredményességéhez a társadalmi és a tömegszervezetek is aktívan hozzájárultak. Vas megyében például a Hazafias Népfront helyi szervei beszélgetéseket szerveztek a munkaközösségek tagjaival, elnökeivel; ajánlásokkal segítették a szülőknek a fegyelmi követelmények betartásával, a hazafias és a környezetvédelmi neveléssel kapcsolatos tevékenységét. A nevelési értekezleteken élénk párbeszéd alakult ki: egyértelművé vált, hogy a nevelési és oktatási tervek végrehajtása az iskola feladata. A szülők segítik és ellenőrzik ugyan az otthoni tanulást, de a különböző tantárgyak anyagának elsajátítására nem vállalkozhatnak. Különösen az új matematika tananyaggal összefüggésben merült fel sok gond: a szülők — mint mondották — nehezen tudják követni a komplex matematika gondolatmenetét, s kevéssé tudnak segítséget nyújtani gyermekeiknek ezen a téren, mint más tárgyak esetében. A pedagógusok is kifejtették: a rendre, a fegyelemre, a kötelességtudásra nevelésnek sarkalatos pontja a tanulók önálló munkavégzése. Hangsúlyozták: sajnos sok helyen él még az a helytelen gyakorlat, hogy a diákok helyett a szülők készítik el a házi feladatot. Csaknem minden nevelési fórumon szó esett azokról a szülőkről is, akik nem törődnek gyermekeik iskolai munkájával. nem vesznek részt a fogadóórákon, a szülői értekezleteken. A tapasztalatok szerint például Pest, illetve Győr- Sopron megyében a szülők egy- harmada nem keresi a kapcsolatot a pedagógusokkal. A tanárok — a gyermekek érdekében — ezekhez a szülőkhöz is igyekeznek eljutni; ez annál is inkább fontos, mert a veszélyeztetett gyermekek száma emelkedik. AZ ÖTNAPOS tanítási hét bevezetésével kapcsolatban megállapították: a hétvégi szabadnapokon meg kell találni az iskolai és az otthoni feladatokból adódó tennivalók helyes arányát. Ugyanis több pedagógus felvetette: a diákokkal igen sok házi munkát végeztetnek, ezért nem jut idejük a tanulásra; a szülők viszont azzal érveltek, hogy a feszített iskolai munkatempó miatt a gyerekek túlságosan kifáradnak a hét végére. A kedvező tapasztalatokat sem titkolva a pedagógusok arra is rámutattak: újabban egyre több család szervez szombaton és vasárnap a gyerekekkel közös programot. Ennek azér* van különös jelentősége, mert ma is sok iskolás tölti csellengéssel, semmittevéssel a hét végét. Heti filmtegyzet A Profi Jean-Paul Belmondo A Profi címszerepében Ha csak annyi lenne a francia rendező, Georges Lautner új filmje, mint a Jean-Paul Belmondo-filmek egyik friss darabja, akkor sem lenne méltatlan a figyelmünkre. Hiszen JPB személye mindig egyfajta minőségi garancia is: egy bizonyos színvonal alá semmiképp sem eshet az a kalandos-bűnügyi történet, melynek ő a hőse, akár rablóként, akár pandúrként. Belmondo már rég specialistája ezeknek a filmeknek, s nem kevésbé szakértők azok a rendezők sem, akik e történeteket realizálják. (Mint legutóbb, a Szabadlábon Velencében aranyosan pimasz történetében tette — épp Georges Lautner, a mostani film, A Profi rendezője ...) Ez az új vállalkozás azonban túlmutat a korábbi JPB- kalandfilmeken, mert bár olyan izgalmas, feszült, fordulatos és lendületes, mint a legjobb előző filmkalandok, s a csibészes humor sem hiányzik belőle, itt mégis többről van szó. Mi ez a több? A történet néhány mondatos felidézése választ ad a kérdésre. Egy adott politikai helyzetben a francia biztonsági szolgálat parancsot ad egyik kiváló tisztjének — beceneve a Profi —, hogy magasabb érdekek megkövetelte lépésként tegye el láb alól az egyik afrikai állam elnökét. Leleplezik, elfogják, elítélik, megszökik. Visszatér Franciaországba, ahol már rég leírták a főnökei, mert nem hitték, hogy a vallatások és a kőbányában, az afrikai gyilkos napsütésbén végzett iszonyú munka után még életben lehet. S leírták főleg azért, mert a politika közben száznyolcvan fokos fordulatot vett, és az államfő ellenségből baráttá változott, akit nem megölni, hanem megvédeni kell. A Profi azonban erről nem tud, de nem is akar tudni. A feladat végrehajtásába majdnem belepusztult, mégsem sikerült, amivel megbízták. Most már rögesz- mésen be akarja fejezni a küldetését, s végezni akar a baráti látogatásra Franciaországba érkéző elnökkel. A feladat feladat — s őt nem érdeklik a politika cikcakkjak Ettől viszont a már ellenkező előjelű feladatokat kapott biztonsági szolgálat kap idegbajt, mert a Profi nem azért profi, hogy amit rábíztak, minden erővel végre ne hajtsa. A végkifejlet maradjon homályban — nem illik megölni a poént. Ám nem is ez a mozzanat az igazán érdekes, hanem annak a sötét manipulációs folyamatnak a leleplezése, amelynek révén a Profi kulcs- fontosságú feladatvégrehajtóból nemzetközi konflikust előidézhető veszedelmes tényezővé válik — noha ő maga semmit sem változott. Lautner — és forgatókönyvíró társa, Michel Audiard — nem finomkodik; azt mondják, hogy a „magas” politika, szinte a célkitűzések előjelétől függetlenül, nem válogat az eszközökben, s édeskeveset törődik azzal, mi lesz a feladatok végrehajtására kijelölt emberekkel. Ha történetesen kellemetlenné, , kényelmetlenné válnak az éppen adott politikai szituáció szempontjából, nem haboznak egy percig sem, hogy rövid úton megszabaduljanak tőle. Nos, ez A Profi többlete az elmúlt években látott néhány JPB-kalandfilmmel szemben. S ettől a dolog még izgalmasabbá — és még keserűbbé válik. Belmondo persze most is kifogástalan; a Profi alakítása maga is igazi profi munka. Egy festő tragédiája Egy valóban élt festőművészről, az 1868-ban született és 1916-ban elhunyt Stefan Luchianról szól a Nicolae Margineau rendezte román film. A két dátum jelzi: Lu- chian életének negyvennyolc esztendeje olyan periódusra esett, amelyben a művészet forradalma meg az eszmék forradalma párhuzamosan zajlott. Luchian pedig mindkettőnek résztvevője és egyúttal szenvedője, de bizonyos mértékig az alakítója is volt. A századforduló körül királyi Románia nemigen dicsekedhetett fejlett polgári osztállyal, melynek pénze is, műveltsége is, ízlése is egyaránt lett volna. A képzőművészeti életet is a konzervativizmus jellemezte, s — mint oly sok más helyen — a megrendelők ízlésének kiszolgálása számos festő, szobrász számára egyszerűen alapvető egzisztenciális érdek volt. Mindamellett ezekben az évtizedekben is létrejött Bukarestben egy olyan festői kör, melynek tag jai többre törtek az elmaradott'polgári ízlés kiszolgálásánál — még egzisztenciális bizonytalanságuk árán Is. Közéjük tartozott Luchian, aki végigjárta a kor tehetséges festőinek szinte kötelező útját: először otthon, Bukarestben tanult, aztán Münchenben folytatta tanulmányait, hogy végül Párizsban kössön ki, a modern képzőművészetek akkori vitathatatlan fővárosában, s ott szívja magába az új irányzatok légkörét, meg azokat a gondolatokat is, melyek nélkül — sók társához hasonlóan — nemigen lehetett volna olyan jelentős művész- szé, mint amilyenné lett. Szegényen, a pálya szélére szo- rítottan, betegen (sorvadás bénította kézzel) , is alkotott, és az életmű, amelyet létrehozott, festőileg éppoly jelentős tett volt, mint tematikai bátorsága, az elnyomottak, szegények életének ábrázolása révén gondolatilag és etikai értelemben. Margineau érdekes, helyenként igen szépen fényképezett (operatőr: Caitn Chibu) filmet készített a hányatott sorsú festőről; kár, hogy néhol nem tudott ellenállni a sablonos életrajzi filmek rutinmegoldásainak. Takács István
