Pest Megyei Hírlap, 1983. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-09 / 83. szám
1983. Április 9., szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 A költemény és olvasója Cöprik a játszóteret. Kibombáztak egy házat az utcából, a romot elhordták, de harmincnyolc esztendeje nem építettek helyette újat. Játszóteret rendeztek be a foghíjon, a telken. Idejárnak a környékbeli óvodások. Most már naponta, mert kitavaszodott, Két komoly felnőtt játszóteret söpör. Gondosan, pontosan, szépen. A költők is mintha játszóteret söpörnének, nem gyárudvart, a létfönntartás egyik alapvető színterének előszobáját. Igen, de a kisgyerekek a játszótéren tanulják meg azokat a mozdulatokat, amelyek majd képessé teszik őket arra, hogy a gépek mellé álljanak. A játszótér nagyon is komoly színhely. S a költészet sem játék. Persze, hogy nem az — kapja föl a fejét az olvasó —, minek is ilyet írni. S éppen Magyarországon, ahol még ma is tisztelik a verset: az ünnepit, a fölemelőt, a hazafiasat, a szerelmesei, a vidámat, a szomorút, amely megszabadít, földerít, vigaszt nyújt, kifejez. A költészet napja alkalmából elméletibb módon is lehetne írpi róla; idézni lehetne tudósok passzusait, klasszikus magyar költők vallomásait a költészet mibenlétéről, fogalmáról, ahelyett, hogy szemlélődünk: söprik a játszóteret, s egy mai versművelő nézi, milyen komolyan csinálják, s erről eszébe jut mindennapi próbatétele: a vers. Aztán azt írja: a költészet nem játék. De mégis — a költészet napján legalább egyetlen költőt szükséges idéznie. Nem régit, még- csak nem is József Attilát, pedig az ő születésnapját emelték tizenkilenc évvel ezelőtt a költészet napjává, hanem egy máig is mait, Nagy, Lászlót. Azt írta a költőről: „A legtöbb embertől abban különbözik, hogy gondolatait, emocionális hullámzásait művészi fokon fejezi ki. Közönség és költészet közt a kapcsolat azért teremtődött meg, mert a költészetből, mint más művészetekből is, elsősorban a személyes sors beszél. A kapcsolat ideális esetekben azonosulássá változik ..." Azért idéztük föl Nagy Lászlónak ezt a gondolatát, mert úgy tűnik, hogy a mai magyar költészet egyik legnagyobb kérdése az, hogy egymásra talál-e a vers és az olvasó. Nagy László azt vallja, hogy a költő „nemcsak magának, saját csoportjának ír, hanem nagyon sokaknak, szeretné, ha minél többen megértenék ..Mert :„csak így szerezhet verseinek érvényességet." De mikor értik meg a költőt? Milyen verseket értenek meg az olvasók? A hagyományosat. Azonban: „A megszokotthoz idomítani a költészet új törekvéseit, akár kívánságban is, valóságos vétek. Sem a hagyomány, sem a költészeti folyamatosság nem ír elő ilyen törvényeket. Ha nem törekednénk szüntelen az újra, nem volnánk, századunk gyermekei." A költő azonban azt akarja, hogy az új értékeket is megértsék az olvasók; hogy közte és a sokada- lom közt megmaradjon a kapcsolat. Ennek a fönntar- . tása Nagy László szerint az esztétikai, a művészeti nevelés problémája is. Igaz: „Tapasztaltam, hogy vannak, akiknek bármiféle költészet idegen, akár egyszerű, akár bonyolult.” A költészetre mégis szükség van: ellenükre is, értük is, annak ellenére is, hogy a gyárudvar mégiscsak más értékrendet képvisel, mint a játszótér, s hogy ma a természettudomány, a műszaki tudomány tolult előre — mert a költészet a technikai civilzációban is változatlanul etikus és emberközpontú. Nagy László sem filozófus módjára elméleti, de ebben az életben meg nem jelent írásában mégis úgy fejti ki gondolatait, hogy azok bízvást kiegészíthetik a tudósok könyveit. A költészet gyakorlati művelője másképp gondolkodik, ám éppen olyan fontos figyelni rá. Nem tudni, mikor írta a Lélegző elevenség című jegyzetét, kéziratban maradt fönn, de ma kiváltképp időszerű: megérti-e egymást a költő és az olvasó. Nem művészeti, esztétikai gond, egy kissé leválasztható a költészetről, viszont igenis fontos kérdés. Az emberek akár akarják, akár nem, számtalanszor találkoznak a verssel: iskolásgyermekük révén, a rádióban, a televízióban, sőt, a napilapokban is — Kecskeméten, Orosházán, Kaposváron, Ászáron egyaránt. Jó néhány író—olvasó találkozón voltam. Főleg az idősebbek mondják: nem értik a maiakat. Ha azt válaszoltam, hogy sokszor én sem, biztos sikerre számíthattam. Legtöbbször mást mondtam: aki szereti a verset, megtalálja a magáét, de keresnie kell, igyekeznie kell, hogy meg is értse; a vers, ha jó, súlyos, miért várnánk tőle, hogy egyből megadja magát. A költészet minden pillanatában együttsodródik a régi és az új, a jó és a silány, s nem könnyű sem a költő, sem az olvasó dolga, hogy végül egymásra találjanak. A versre azonban szükség van, s a költő jobban felelős azért, hogy a költészet belső fejlődési törvényeinek szellemében bár, de az olvasóra is rátaláljon. GYŐRI LÁSZLÓ Valkó Antal: A vers A vers oly lassan készül mint messzi felhőkben a vihar s oly titkosan is mint fenyők-mélyi gyanta várod, s ülsz az este medrében míg szemed a mindenséget szokja egy kéz elindul a papíron s mire a vers alakját megtartja az agy belül csupa rom Meseország Csariády János: A régi futballpálya Itt, hol a szőlők, gyümölcsfák, cseresznyék, meggyek beköszönnek a gyepre, körbejártunk, gyerekek, tapostuk a füvet a régi futballpálya mellett, bent labda pattogott, izgatottan tapsoltak a kapusok, a nézők kórusa felemelt és a napfényben forgatóit, tapostuk a füvet, körbejártunk, s barna arcunk sugárzott: kerestünk valamit a kamasz vasárnapi délutánban, és irigyeltük a kiöltözött felnőtteket fehér ingben, klottgatyában; a régi futballpálya mellett nyomunk őrzi még az a föld, és ma is úgy emel a lábam, mintha már ott lett volna szárnyam. Vegetáció IA^oOU Tapodi Ilona tusrajza Jánosy Tibor: Áprilisi játék Felnyerít a fagyott vágány, minden víztőcsa szivárvány. Gömbölyű zöld álmod serken módosítasz minden terven, ki a szabadba, élni a csodát, magunkba szívni új világ szagát. Erdő csendjében korhadt avar, lila virág örvényt kavar. Rügyszikráit tárja elő földből fakadt ősi erő. Patakká duzzad minden kis ér, szívdobogásban nyargal a vér. Kéknél kékebb lehet-e ég? Szinte repülsz, mi jöhet még? Zsibongó csörgés, piaci zaj, gyűlést tart épp egy verébraj. Cserepek közt eltévedt szél, napot tükröz, holdról mesél. Űjjáéled, tisztát terem utcaárok, jegesvcrcm. Minden lánytest egy ígéret, hajfonaluk megígézhet. Ki a sötétbe, feledve a szobát, ölelni, tépni a tavaszi éjszakát. Papp György linómetszete Polgár Julianna• Nélkülözhetetlen forrás Vasszilárdságű erő és akarat, követhetően felmérhető táV Anyaöl, óvatos kézzel ringatott bölcső, tudás, mlndcnség, hazA Só, mit örökre el kell hinteni, szórni; nátrium-kloridoS Sugárzása csak így ivódhat belénk — így marad scjt-iziglcncS Lelke muzsikája, zenéje lelkem táptalajára alápereg, aláhulL Amíg vezet egy emberibb jövő felé, amíg hittel tanít a dalokrA Jelene példa előttem — meg nem tántorodni, ha valami fáj Orgonabűgás-vihar minden opusza, hangja országnyi EchO Sorsomat meghatározó, kitcljcsítő, nélkülözhetetlen forrás Bényei József: Tiszta időben Jó így tiszta tavaszban futni a friss füveken. Hajnali harmat reszket, könnyez a szemüvegem. Elbújt mögé a bánat, kétség és ijedelem: szólok lendülő szélnek, üljön meg tenyeremen. Ráfújok. Űtszéli fű rejti a szárnya alá. Őrzi a Hold az időt, árnyékot takarva rá. Besze Imre: Fent,lent A Duna fölött álltam — februárban; messzi földről szenny-hordalék szaladt a jég alatt, a víz felett és láttam: lékek születnek még. Szakadt ruhában rohant a víz, piszkosan és boldogan. Akkor jöttél a híd másik oldalán, kezedben hoztad szelíd pihenésem. Jöttél, mint testvér, barát és anyám, s hogy ide értéi, tudtam már: ott, délen messze úszik a szenny a lében és megszűnt köztünk minden rokoni szemérem.
