Pest Megyei Hírlap, 1983. március (27. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-08 / 56. szám

1983. MÁRCIUS 8., KEDD Almaexport Budaörsről A Budafruct budaörsi hűtőházában folyamatosan csomagol­ják az exportra kerülő almát. Naponta több száz mázsa kerül le a csomagolósorokról. Képünkön: válogatják a gyümölcsöt. Barcza Zsolt felvétele Bizottsági tanácskozás Az újítók fogai Hétfőn a Parlamentben — Gorjanc Ignác elnökletével — ülést tartott az országgyűlés ipari bizottsága. A testület dr. Pétnk Ferenc igazságügymi- niszter-helyettes előterjeszté­sében megvitatta az újítási és találmányi jogszabályok to- vábbfeljesztésére kidolgozott tervezeteket. A miniszterhe­lyettes elöljáróban elmondta: az újítómozgalom jogi sza­bályozásának főbb keretei az elmúlt évtizedben alakulták ki. Az újítók és feltalálók 1982 májusában megtartott V. országos tanácskozásán azon­ban többen annak a vélemé­nyüknek adtak hangot, hogy a vitathatatlan eredmények ellenére sincs teljes mérték­ben kihasználva az állampol­gárok szellemi kapacitása. Ezért válik szükségessé új minisztertanácsi rendelet meg­alkotása. A mértékkel van baj Elfekvő milliárdok a gazdaságban f A legutóbbi adat még 1981-es, £ mert egyelőre csak az ismert: í abban az esztendőben újabb 30 g milliárd forinttal nőtt a válla- 8 latok, a szövetkezetek raktárai­ig ban tárolt alapanyagok, alkat- p részek, félkész- és készíermé- # kék vagy ahogy a közgaz­2 ^ öászok mondják: a készletek — értéke. Nem vigasztalhat 8 bennünket, hogy az 1982-re vo* g natkozó becslések valamelyes g javulást ígérnek. Ugyanis még % ez sem változtat azon a tényen, p hogy immár 566 milliárd forint ^ értéket tárolunk az ország | raktáraiban. Hogy mennyi ez ä az 566 milliárd, összehasonlítá­si sül nem árt tudni, hogy 1981- $ ben „mindössze’* 613,5 milliárd g forint volt az ország nemzeti á Jövedelme ... Párhuzamos készletek Nem kell közgazdaságtudo­mányi egyetemet végezni an­nak a megértéséhez: ahhoz, hogy a gyárak, szövetkezetek folyamatosan termelni tudja­nak, valóban sokféle anyagot kell tartamúk a raktáraikban. Azt is könnyű felfogni, hogy­ha nő a termelés, akkor több készletre van szükség. Nem a puszta növekedéssel, hanem a mértékével van baj. Amíg ugyanis a legtöbb fejlett tőkés ország az évi nemzeti jövedel­mének csak 1,5—2 százalékát teszi félre ilyen-olyan készle­tek formájában, mi az évi munkánk értékének, haszná­nak vagy 4 százalékát fordít­juk erre a célra. S minthogy ez már sok éve így megy, ma már ott tartunk, hogy több száz milliárd forinttal maga­sabb a készletértékünk, mint amennyi az olajozott készlet- gazdálkodás esetén indokolt volna. Igazán dem nehéz be­látni, mennyi előnye származ­na abból az országnak, ha az a sok száz milliárd forint gyorsan felhasználható volna. A közgazdászok azt is kimu­tatták, hogy a gyárak, szövet­kezetek raktárába betett al­katrész, félkésztermék stb. (nevezzük egyszerűen anyag­nak), nálunk átlagosan 68 na­pot tölt ott mozdulatlanul, míg sok tőkés ország nagyvál­lalatánál csupán 6—8 napot, mert utána már felhasználják. Bár az igencsak eltérő viszo­nyok miatt kissé hamis — s számunkra túlzottan előnyte­len 68 meg a 6—8 nap szem- beállítása, de mégis csak fi­gyelmeztet. A magyarázat persze egysze­rűnek látszik: gazdaságunk­ra még sok tekintetben a hiánygazdálkodás a jellemző, annak minden következmé­nyével. Más szavakkal, azért tárolnak annyi anyagot a vál­lalatok meg a szövetkezetek, mert kiszolgáltatottnak érzik magukat. Nem biztosak abban, hogy a gyártáshoz nélkülöz­hetetlen alkatrészhez, stb.-hez hozzájutnak. Ezért inkább felhalmoznak, még akkor is, ha jól tudják, hogy a hasonló profilú gyár is ugyanígy tesz. Így keletkeznek a párhuzamos készletek, így növekednek az elfekvő milliárdok. A neve szerint Mindez azért is bosszantó, mert nálunk egész sor úgyne­vezett TEK-vállalatot (terme­lőeszköz-kereskedelmi válla­lat) szerveztek arra a célra, hogy anyaggal lássák el a gyá­rakat. A legtöbb ilyen TEK- vállalatnak még a nevében is benne van, hogy miért volna felelős. Csakhogy — ez a fur­csa! — az ipar készleteinek alig több, mint egytizede ta­lálható a TEK-vállalatoknál, a többi viszont a gyáraknál. Nyilvánvaló, hogy változtatni kellene a TEK-vállalatok mai érdekeltségi rendszerén, meg­oldást kellene találni a raktá­rozási gondjaikra is, hiszen csak ezután — valóban csak ezek után — lehetne igazán elvárni tőlük, hogy garantál­ják: időben leszállítják a kért mennyiséget és minőséget. Raktárak mélyén Minthogy ez egymagában aligha ígérkezik elegendőnek, további lépésekre is szükség lesz. Köztük talán a készlet­finanszírozáshoz kapcsolódó hitelezési intézkedések szigo­rítása ígérkezik a leghatáso­sabbnak. A legtöbbet persze mégsem az ilyen kényszerintézkedések­től várjuk, hanem a vállalatok önkritikájától, javuló munká­jától. Már jó néhány olyan gyárunk van, amelyek el tud­ták. érni: a készletük kisebb mértékben nő, mint az évi ter­melésük. Ez nem kevés — ez mások számára is példamuta­tó! Végtére is: 1—2 százalékos gazdasági növekedéssel szá­molunk 1983-ban. Ha csak annyit sikerülne elérni, hogy a készletek értéke sem emel­kedjék nagyobb mértékben ennél, akkor nem növelnénk az elfekvő milliárdokat. Vagyis azoknak a javaknak a mennyiségét, amelyeket a rak­tárak mélyére dugunk, ahe­lyett, hogy arra használnánk őket, amire valók. Az anyagi boldogulásunkra. J. A. S. Szakcsoportból kisszövetkezet Ment a PETÉI1 vándorútra Mint derült égből a villámcsapás Az atjón kopott pufajkás ember nyit be: — Kellene a pecsét, mennék cementért — mondja. A fiók­ból gyorsan előkerül a bélyeg­ző, s már indulnak is, mert nem szabad késlekedni: most még a TÜZEP-nél olcsóbban adják a cementet — tonnáján harminc forintot takaríthat­nak meg —, de ki tudja, hol­nap lesz-e még? Hatvan ton­nán, akárhogy is számoljuk, ezernyolcszáz forintot nyer­nek, s ez sok pénz. Legalábbis annak számít a január 1-én megalakult Fóti Építő és Szol­gáltató Kisszövetkezetnél. — A magunk gazdái va­gyunk. Ha ésszerűen bánunk a pénzzel, mi járunk jól. Ha té­vedünk, s elfolyik kezünk kö­zött a sok forint, magunk bán­juk — összegezi az új hely­zetet Bata Pál elnök. Űj helyzet? Igen, hiszen a hetventagú kollektíva az el­múlt hónapokban hosszú és kanyargós utat járt végig, amíg valóban kimondhatták: a magunk gazdái vagyunk. A történet eleje elég messzire nyúlik vissza, egészen a Pest megyei Tanácsi Építőipari Vállalat felszámolásáig. Kompromisszum — A PETÉV-nél szerintem a sikeres gazdálkodás feltéte­lei adottak voltak; sajnálom, hogy végül mégis fel kellett számolni — mondja Koppány János, a kisszövetkezet műr szaki vezetője, aki a megszün­tetett vállalatnál építésvezető volt. — A szanált céget a gö­di termelőszövetkezet vette meg, s az új gazda új igénye­ket támasztott. Az építésveze­tőségekből önelszámoló egysé­gek lettek, s ez azt jelentette, most már önállóan kellett dol­gozni. Sok volt a munka, a te­rület meg nagy, az emberek szanaszét dolgoztak a megyé­ben. Egyszerűen lehetetlen volt ilyen körülmények között megfelelően irányítani a csa­patot. A gondok sokasodtak, s vé­gül olyannyira feszültté vált a helyzet egy-két önelszámoló egységnél, hogy a dolgozók megtartásáért a termelőszö­vetkezet kénytelen volt komp­romisszumot kötni. Mivel Fo­ton és környékén már kibon­takoztak a hosszabb távra szóló építési feladatok körvo­nalai, márciusban a mezőgaz­dasági nagyüzem vezetése úgy döntött, hogy hozzájárul egy szakcsoport megalakításához. A helyi tanácsi és pártvezetés­sel sikerült megegyezniük: a létrehozott közösség vállalja a nagyközségben már megkez­dett beruházások folytatását, illetve befejezését, s az esz­tendő hátralevő hónapjaiban mintegy 2,5 millió forint ér­tékű, már megvásárolt anya­got épít be. Ehhez a téesz 200 ezer forintnyi állóeszközt ad át a szakcsoportnak, a velük kötött szerződés szerint két évre. A decemberi számvetés azt bizonyította, a kis közösség teljesítette a vállaltakat. Má­justól összesen 16 millió 367 ezer forint árbevételt értek el, s ez 2 millió forintos nyeresé­get jelentett. A tagok sem jártak rosszul, a bérszínvonal náluk meghaladta a 7 ezer forintot. S a termelőszövetke­zet sem vesztett semmit, hi­szen a szakcsoport jól dolgo­zott, az embereket sikerült megtartani, a néhány százezer forintos költséghozzájárulásról nem is beszélve. Furcsa közjátékkal A látszat azonban csalóka. Íme a bizonyítélt, a gödi téesz- ből 1982. november 15-én kel­tezett levél teljes szövege-: „Kivonat a vezetőség 1982. november 15-i illésének jegy­zőkönyvéből, 151—XI11982. sz. vezetőségi határozat. 34 ter­melőszövetkezet a Dunamenti Mgtsz fóti építőipari és szol­gáltató szakcsoportjának mű­ködési szabályzatát 70—VI/ 1982. sz. határozatával jóvá­hagyta. Az előterjesztett indo­Emberséggel, helytállással Egy életen át a mozgalomban Elém jön kis híján az állo­másra, hogy ne kelljen kérde­zősködnöm, hol is lakik Szo­bán Heil Imréné, a nagyközsé­gi pártbizottság nemrég nyug­díjba vonult titkára. A szépen berendezett, kellemes otthon­ban ezúttal arra a feladatra vállalkozunk, hogy egy moz­galmas életutat tekintsünk át. Míg Heil Imrénét hallga­tom, akaratlanul is egész ge­nerációk életútján, kitartásán gondolkodom. Nagyszüleink, szüléink életén, akiknek csak olykor-olykor jutott idejük ön­magukra, a családjukra, ezer­nyi gondjuk között első helyen mindig a mások boldogulása, a közösség jobb élete szerepelt. Nehéz indulás Ilyen nehéz, olykor erőt, jellemet próbáló életút jutott Heil Imréné osztályrészéül is. A család anyagi lehetőségeit alaposan próbára tevő iskolás évek után jöttek a kemény napszámos esztendők, amely­ből a szebbre, jobbra vágyó, törekvő fiatal lány ki akart szabadulni. Embersége, a vi­lág jobbításába vetett hite ve­zérli az önkéntes vöröskeresz- tes ápolónők közé. Előbb Lé­ván, majd Mátraházán a tü­dőszanatóriumban igyekszik enyhíteni a szenvedők fájdal­mát. Ne feledjük, a második világháború nehéz esztendeit éli Európa, s talán ezekből az időkből gyökerezik az a nem mindennapi kitartás, ember­szeretet, amely a már nyugal­masabb időkben is Heil Imré­né jellemének, tetteinek leg­főbb mozgatórugója lesz. Szá­mára akkor kezdődik az iga­zán új élet, amikor háromévi deportálás után 1947-ben visz- szatér a Szovjetunióból Ma­gyarországra. Még közelebbről arra a vidékre, amelyhez egyetlen pillanatig sem lett hűtlen, amelynek gyarapodá­sáért oly sokat dolgozott az elmúlt évtizedek során. A szőkébb hazáért Évszámok, funkciók sokasá­ga következhetne itt felsoro­lásképpen. Hiszen Heil Imré­nét mindig ott találjuk, ahol lehet, és kell is tenni a szű­kebb haza, a szobi vidék ja­vára. Feladatokat bíztak rá, olyan küldetéseket, amelyeket vállalni kellett, s bebizonyíta­ni önmagának, a világnak — helyt tud állni, el tudja vé­gezni! Az MNDSZ járási titkára volt, a Hazafias Népfront munkájában is részt vett, 1961- től a pártapparátusban tevé­kenykedett, s amikor 1970 jú­niusában a két járás egyesült Szobon nagyközségi titkárrá választották, a pártbizottság élére.. Előkerül az a bizónyos al­bum, amelyet kollégái készí­tettek, mintegy meglepetés­ként nyugdíjazása alkalmából. Képek, amelyek egy-egy si­kerrel végződött harc bizonyí­tékai. Bizony jó néhányszor lapátot, ásót fogtak a szobiak, meg a társközségek lakói, hogy szinte a semmiből le­gyen úttörőtábora, több óvo­dai helye, netán néhány esz­tendő múltán majd Duna-par- ti szabadidő-központja a nagy­községnek. Az a tény, hogy egy határőrközség pártbizott­ságának élén áll, csak meg­sokszorozták a tennivalóit. • S mégis, sok-sok fénykép, hiva­talos és magánjellegű köszönő levél a bizonyítéka, békesség­ben és a tökéletes együttmű­ködésben, egymás dolgainak tiszteletben tartásával és tá­mogatásával teltek a napok, az évek a határ mindkét olda­lán. Örák telnek el, s még min­dig a munka, a közösségért végzett seregnyi apróbb-na- gyobb tett felsorolásánál tar­tunk. Heil Imréné, nem azért említi mindezeket, hogy érde­meit szaporítsa, hiszen ő min­dig is azt vallotta, nem köve­tett el semmi különöset, csak tette azt, amit az adott hely­zetben mindazok elvártak tőle, akiknek életét munkájával ala­kíthatta, befolyásolhatta. A kedves pillanatokra az, ami képtelen megszakítani az em­lékek árját. De a család sohasem szorul­hatott háttérbe a közösség mellett. Férje több mint két évtizede halott, Jcéí fiát egye­dül nevelte, s az ő bodogulá- suk is erőt adott ahhoz, hogy helytállhasson a mozgalom­ban, a családban egyaránt. Féléjszakába hajló beszélgeté­sek a fiúkkal, azért, hogy ne szenvedjenek hiányt szeretet- ben, ragaszkodásban. Azckhen sz Időkben Vezetőnek lenni sohasem könnyű, de különösen nem volt az, egyetlen nő számára sohasem. Főként nem azok­ban az időkben, amikor még csak kevesen mertek vállalni férfiakat is megpróbáló funk­ciókat a mozgalomban. El­mondva, visszaemlékezve, úgy tetszik, könnyű dolga volt Heil Imrénének is. Csak az tudja, milyen nehéz baráti, egyként mozduló közösséget alakítani egy lakóközösség sokrétegű tagjából, aki maga is megkísérelte azt. Márpedig Szobon aligha volt gond az egyetakarással. Talán azért, mert tudták, érezték Heil Im- réné hitvallásnak is beillő szavait: Én csak velük, a fa­luval együtt vagyok erős, az őszinteség a tervezésben, a megvalósításban sohasem hiányzhat. Munkás öregkor Sok jót, még több megpró­báltatást jelentő életutat mondhat magáénak a szobi párttitkár. Másnak talán tize­de is elegendő lenne ahhoz, hogy hátat fordítson a köz­életnek, elveszítse hitét az em­berekben, a jövőben. Heil Im- réné mégis további munkával teli nyugdíjas napokat tervez önmaga számára. Gyermekei, unokái, az őt jól-ismerő szo­biak szeretőiéből, feléje áradó tiszteletéből meríthet további hitet, akaraterőt, s a biz­tos tudást: teljes, saját csa­ládja és a közösség szá­mára eredményes életet mondhat magáénak. S enné' többet senki sem kívánhat! Gáspár Mária kok alapján a vezetőség meg­állapította, hogy a szakcso­port eddigi tevékenysége a, termelőszövetkezet érdekeit zavarja, működése a tsz kere­tein belül nem indokolt, ezért javasolja a küldöttgyű­lésnek, hogy megalakulását ne hagyja jóvá. Aláírás: dr. Gye- nes Levente, jogi és igazgatási főosztályvezető.” — Képzelheti, mint derült égből a villámcsapás, úgy ért minket ez a levél — folytat­ja Koppány János, aki akkori­ban még a szakcsoport elnöke volt. — Hiszen úgy éreztük, minden tőlünk telhetőt meg­tettünk, s nagyon furcsának találtuk, hogy sem előtte, sem azóta nem közölték velünk, milyen indokok alapján kel­lett megszüntetni a szakcso­portot. A tisztességes az lett volna, ha tájkoztatnak min­ket is. Élve a lehetőséggel, felvet­tük a kapcsolatot a gödi tsz­szel, ahonnan dr. Gyenes Le­ventétől a következő magya­rázatot kaptuk: A volt PETÉV által meg­kezdett építészeti munkálato­kat kellett folytatni Foton. Az építkezésről az ottani dolgo­zók el akartak menni. S hogy ezt megakadályozzuk, hozzájá­rultunk egy szakcsoport meg­alakításához, mivel a nagyobb jövedelem reményében a mun­kások vállalták, hogy marad­nak. A megalakult közösséget termelőszövetkezetünk mind pénzeszközökkel, mind gépek­kel teljes mértékben támo­gatta, ezzel szemben kikötötte Saját munkáinak elsőbbségét, hiszem megegyezésünk szerint a szakcsoport kifejezetten e célból jött létre. Ők azonban kizárólag a fóti munkák egy részét végezték, a más terüle­teken jelentkező igényeket nem elégítették ki. Elsősorbán azért, valamint több más, ki­sebb jelentőségű probléma miatt került sor arra, hogy a küldöttgyűlés a vezetőség ja­vaslatára nem hagyta jóvá a szakcsoport végleges megala­kulását. Gyorsan döntőitek A vita azóta tulajdonkép­pen már rendeződött: a kény­szerpályára terelt kollektíva a helyi tanácsi és pártvezetés, a járási hivatal, valamint a megyei szervek segítségével néhány nap alatt előkészítette, majd kimondta a kisszövetke­zet megalakulását. — December 23-án született meg a döntés, öt nap múlva megtartottuk az alakuló köz­gyűlést — mondja Bata Pál elnök, aki ezt megelőzően a nagyközségi pártbizottság tit­kára volt. — Január 3-án mindenki úgy jött dolgozni, hogy hozta magával az indu­láshoz az öt-ötezer forintot. Segített a fóti téesz is, ők al­vállalkozóként ránk bízták az egyik építkezés folytatását, s szerződést kötöttünk a gyer­mekvárossal is. Munka akad bőven, hosszabb távon pél­dául szeretnénk bekapcsolód­ni a nagyközségben rövidesen elkezdődő lakásépítési prog­ramba. Emellett szolgáltatá­sokkal állunk mindenki ren­delkezésére. A hangsúly itt a mindenkin van, hiszen nem­csak közületeknek, de bárki­nek dolgozunk, a megrendelt munka lehet szobafestés, par- kettafelújítás, egyszóval, ami a profilunkba belefér. A kisszövetkezet gvors meg­alakulásában nagy része volt a KISZÖV-nek is, amely min­den segítséget megadott a kez­déshez. Nemcsak jogi taná­csokkal szolgálta^, hanem nemrég a kölcsönös támogatá­si alapból egymillió forintos gyorssegélyt adtak a fótiak­nak, hároméves visszafizetési határidővel. Mindenki bízik tehát a számottevő fejlődés­ben, s ezt a tagok is tudják: nemcsak a havi bérekért, ha­nem egy kicsit becsületből is dolgoznak, mert bizonyítani akarják a közösség életképes­ségét. Furucz Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents