Pest Megyei Hírlap, 1983. március (27. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-05 / 54. szám

ÜSS. MÁRCIUS 5., SZOMBAT

PEST MEGYEI HiRLA P MAGAZIN

9

Csuka Zoltán:

Már észre sem veszlek

Már észre sem veszlek,

én szerelmesem,

mert szervesen

összenőttünk,

mint szív az aggyal,

s az agy a gondolattal

De mellem mélyén, bármerre járjak,

ahol a vér hulláma ritmikusan árad,

ott zümmögsz szüntelen,

nem hallgatsz percre sem,

parányi villanyóra,

hozzám nőtt kedvesem,

a múló Időt egyre méred,

életünk rejtelmes áramát,

és zümmögöd halkan,

szakadatlan

a szférák dalát.

Rózsa Endre-Canto Ritor

Ha az éhség éhen veszne, a szomjúság szomjan halna,

ha eszmélne az az eszme, a fogamzás megfoganna.

Ha a létnél Is lélegzet* eláliítóbb, nagy csodába:

hogy szeretsz, és én szeretlek — belehalnánk valahára,

Mátyás István:

Heverésző

Kiss Ilona Mária grafikája

ha gyöngyöket a szerelem szemen szedve válogatna,

nász után lehunyt szemeden könnyeidre így akadna.

éhen az éhség hogy veszne, a szomjúság hogy szomjazna,

hogy eszmélne az az eszme, a fogamzás hogy foganna?

Csanády János:

Nyugalommal

Nyugalommal terül talpam alá a föld: sík, amerre látok, porhanyős már, a föld—ekék nyomán a barázdák feketék, bársonyba lépek, a humusz süpped, enged és befogad, fölötte varjú károgat téli dalt, mert úgy illik itt fejem körül szárnyalnak, ím: a varjak jóbarátaim, hollófeketék, mint a föld, szárnyuk, mint hajam lobogott valaha, szélfútta toll a föld* koponya körül, — varjak dala: szép ez a tél, szép e haza, csak az a

múlt idő ne volna, s dalán e hajdanán.

Szeberényi Lehel:

*

Ut a |égen

C

saknem húsz éve, hogy a Duna ablakom alatt utoljára befagyott A Kis-Duna. Megfigyelhettem lassú álomba merülését. Előbb mint a könnyű álompillangók, melyek hangtalan szárnyakkal el-ellibbennek a leragadni készülő szem előtt, vonulni kezdtek a jég törékeny rózsái, fehér szirmaikat mind dúsabban, mind bokrosbozontosabban emelték a víz fölé. Aztán már olyan volt az egész, mint egy üvegházi tó: nagy, kerek virágokkal telehintett vízfelület, a Victoria Regia sokévenként nyíló fehér fodrú tányérlevelei, közöttük a vízi utak kacskaringóin, a lilás mélységek ösvényein átcsúszó vadkacsák barna füzérei, farkuk mögött a víz piros és sárga fodrai, egy kis lopott fényecske a ködökbe burkolózó fázós napkorongból.

Megfigyelhettem a Kis-Duna elnehezülő lélegzetét, a fehér kristályok és buckák egymás hátára torlódását, bérháznyira hízott úszó jégszigetek összekapaszkodását, az este csendjében a halk, surrogó neszeket, melyek borzongatók, és mégis fönséget hordoznak a ropogás — halkságában is konok — állandóságában.

Aztán minden végtelen néma lesz és mozdulatlan: egy-egy csendes, körülkerített víztükör még marad a vadkacsáknak. Azt mondják, ez már sohase fagy be. Másutt dermedés, az alvó víz fölött megállott a jég: fehér kupacokban, átabotában összehányt torlaszokban, tükrös felületekben, homályló foltokban, rücskös udvarokban: a hegek szalagjai futják ke- resztül-kasul, melyek a tegnapi jégszigeteket egymáshoz kapcsolják.

A komp a jég vaskapcsai közé volt zárva. A busz nem a váci révről járt, hanem Szigetmonostorról. Felment a tahi hídig, onnan megint lejött, sok-sok késéssel, és roskadozva a szállítmánytól, hogy Szentendrén elcsípjen körülbelülre egy HÉV- et.

Míg a jég mozgott, dolgozott, az emberek ki voltak szolgáltatva a busz kénye-kedvének. De eljött a nap, midőn a pócsmegyeri iskolás gyerekeknek, kiket sorba állítottak a buszhoz, hogy a fent említett kerülővel a leányfalui iskolába átszállíts^ őket, hírük-hamvuk veszett. Ahogy voltak, katonás sorban, betartva a takarást, irányt vettek a Dunára, mely legrövidebb út az iskolához, csaknem toronyirántnak mondható. Azért csaknem, mert a jégre szórt fűrészporösvény, s a mentében letűzött ágbogas gallyak girbegurbán szelték át a Dunát.

A kijelölt út — így nevezték, nem volt még hivatalosan engedélyezve, és később se lett. De a pócsmegyeri emberek vak bizalommal elindultak rajta.

Micsoda merészség — hűlt meg a vér az idegenben —, micsoda köny- nyelműség!

Ó — mosolygott a pócsmegyeri átkelő —, erre nem kell fizetni húszfilléres biztosítást, mint a buszon.

A jégen csoszogott egy vigyorgó öreg, führe húzva a lakli sapka, házilag férceit, molyette rongyokból, kabátlikain csüngött a vatelin, bocs- kora meg körültekert zsákdarabokból állott, némi bőrhulladékkal tűzdelve. Sérve, térdét verte, s kitöltötte nadrágja szárát. Elébe csoszogott az átkelőknek, és kezeivel furcsán vigyorogva mutogatott. Néma volt. S az átkelők hangosan kiabáltak: kórházba kéne menni, Jani bácsi, kórházba! — lévén süket is.

— ö... ö... — szólt a néma, odatartva markát: egy átkelés egy forint.

Tudták ezt a népek, és kikotorták a pénzt előre. Senkinek se jutott eszébe, hogy fizetség nélkül átkelEnnyi év után

Negyvenen-ötvenen lehettek az

osztályteremben, amikor megérkeztek. Egykori osztálytársak és hozzátartozóik. Nem mindenkit Ismert meg azonnal. Sok idő telt el. Ráncosodó arcokat látott, labdává göm- bölyödött egykori lányokat. Kevesen őrizték a régi formájukat, illetve valamit, ami azt idézte, őrá azonban mindenkinél jobban emlékezett. Megismerte volna, akármilyenné formálja az idő. Kellemesen meglepte, hogy fiatalos maradt, éretten, asszonyosan csinos lett. Az egykori tablón még kis békácska. Az arca most szebb, mint lánykorában, szőke haja középen kissé feltornyozva, a szoknya és a blúz egyszerűsége kiemeli arányos idomait Nevetett csacsogott éppen; egyszerre több emberhez is beszélt Odalépett hozzá. A csacsogó száj elhallgatott, kissé nyitva maradt Megcsókolták egymást jobbról, balról. Sután, gyerekesen ölelte meg.

jen a Duna jegén, a fűrészporral és

gallyakkal kijelölt úton, mely néha korrigálás álé esett a jég állapotától függően.

A néma jelölte ki az utat, a néma végezte el a korrigálást. A néma volt minden esztendőben az első, ki ráment a jégre. Midőn a surrogó zajok a Dunán elültek, a néma azt meghallotta; a néma elindult az első hajnalon, mikor a csend még olyan, mint a vastag szénatakaró; rálépett a jégre hosszú csáklyával és beszélgetett neki a jég, s a folyó téli orcájának változó színei ismerős cinkosan a tompa fülébe súgtak. S a néma haladt a jégen mind beljebb a szabad víztükrök között, honnan a vadkacsák föl se rebbentek — barát csoszog.

S a néma után elindult a falu a kitűzött úton; ahogy a jégbe tűzött csenevész gallyak mutatták.

övé volt a kockázat, a némáé, s mindenki lerótta néki a biztonság adóját. És senkinek se jutott eszébe, hogy ez ez nem jár a némának.

S a néma pirkadattól napszálltáig csoszogott a jégen, a hajdani révész, kiről úgy mesélték, hajdanán félkézzel kihúzta a kompot a homokra, s fölborított egy tüzesgépet, midőn a gazda nem akart neki ebédet adni. Egykori legendás erejéről mindenféléket meséltek.

M

ost is ott csoszogott a jégen Pócsmegyer és Leányfalu között, és mindenki élő emberfiától, ki útját használta, behajtotta a forintot, végtére a bőrét ő vitte a jégre, s télen is kell élnie valamiből a szegény embernek.

S a haszontalan gyerekeknek utánaszaladt, kik messze elkerülve útját, vágtak át a jégbuckák közt.

Lihegve csoszogott utánuk, míg rájött, hogy soha be nem éri őket, s akkor öklét rázva kiabált feléjük: — ö.... ö...

Nem tudott szólni, csak nézte, nézte, míg az a szőke haj meg nem indult az arca felé, s a homlok a vállát nem érte. Ekkor vette észre, hogy körülöttük csend lett. Elengedte az asszonyt, aki egy magas, csinos, kellemes arcú férfira mutatott:

— A férjem.

Kezet fogtak, mondtak néhány udvarias mondatot, azután négy-öt újonnan érkező elsodorta őket egymástól. Kis idő múlva ismét összefutott az asszonnyal:

— Nagyon hittem, hogy itt leszel. Sokszor gondoltam rád. Álmodtam is veled.

— Tudod, hányszor eszembe jutott, amikor Pesten jártam, hogy megkereslek?! Nem mertem.

— Ugyan, eszedbe se jutottam.

Már szégyellte, szívta volna viszsza, amikor látta, hogy gondolatnyi időre megtörik a csillogás azokban a kedves szemekben. Az asszony megértő hangsúllyal folytatta:

— Van egy fiam. Ha találkoztok, kérdezd meg majd tőle, honnan ismerj a neved? Hányszor beszéltem neki rólad?!

Beszélgetésük abbamaradt. Mindenki megjött, akit vártak; a tanárok is. Leültek, előkerült egy régi osztálynapló, névsorolvasás, azután sorban elmondták, hol és hogy élnek, mire jutottak. Ahogy az ilyen osztálytalálkozón lenni szokott.

Este a közeli étteremben három fiatal zenész régi táncdalokat játszott nekik. Vacsora után borozgat- va, beszélgetve töltöttek kis időt, majd táncolni kezdtek. Talán egy óra is eltelt, amikor végre sikerült egymással táncolniuk. Mindketten zavarba jöttek. Csak fogták, szorították egymást. Az asszony törte meg a csendet:

— Elég későn mentem férjhez. A férjemet én választottam. Még soha nem csaltam meg.

Váratlan mondatok voltak. Meglepődött. Mi akart ez lenni? Előzetes védekezés? Egyszerű tájékoztatás? Riadt reagálás saját belső érzéseire? Már nem érdekelte, mit gondolnak a többiek: magához szorította az asszonyt. Cinkos pillantások pásztázták őket. Látta, hogy a felesége is táncol valakivel és az asszony férje is. Még szorosabban magához húzta, és megcsókolta a nyakát. A zenekar szünetet jelentett be.

Amikor újra megszólalt a zene, sokáig ném tudott az asszony közelébe kerülni. Másokkal táncolt. Végre lekérhette. Szorosan a karjába zárta, ölelte, vitte. Csak a férjet figyelte, ő ne lásson semmit. Már csókolta a száját is. Ujjainak, úgy érezte, régóta ismerős ez a valójában soha nem ismert test Később még kétszer-háromszor táncoltak együtt. Egyre nyíltabb, egyre őrültebb, egyre tagadhatatlanabb összefonódásban. Micsoda erők őrzik az embert és mentik meg a botránytól?!

Soha nem vallottak egymásnak. Gyermekkorunkban sem. Majd közel húsz évig nem is találkoztak. Vallomás most sem hangzott el. Az utolsó táncnál az asszony a nyaka köré fonta mind a két karját, úgy lépegettek. Szomorú szótlanság ült rajtuk. Ekkor szólalt meg ismét az asszony:

Időtlen

Jóba É

va raiza

— Az idén már nem tudok Pestre

menni.

Éjfél után csoportosan mentek hazafelé. Az úttest közepén, beszélgetve. Az asszony férje az első sorban, ők a harmadikban. Belekarolt az asszonyba és a fülébe súgta:

— Ugye felhívsz a héten?

— Ennyi év után?

—■ Legalább ennyi év után!

A rosszul világított utcán is látta, hogy apró, szapora fejmozgatással igent bólogat.

A telefonja napok óta néma. Talán ha felcseng az első napon vagy a másodikon.... Most már megint kétségek gyötrik, mint annyi éven át. Jó lenne-e, ha még csengene?...