Pest Megyei Hírlap, 1983. március (27. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
19S3. március 5., SZOMBAT S Z f IST H Á ZI LEV ÉL Félidőben Á színházi évad felénél járunk. Alkalmas pillanat a körültekintésre, az eddigiek számbavételére. Nem mintha néhány hónap vagy egy fél esztendő feltétlenül elegendő lenne az évad jellegzetességeinek észleléséhez, tendenciák kitapintásához. Erre gyakran egy egész évad, vagy évadok sora sem ad megfelelő támpontot. És mégis: érdemes megállni egy kicsit, és érdemes legalább elgondolkodni, mi is volt eddig, mit is láttunk a szezon kezdete óta a budapesti színházakban — vagy éppen mit nem láttunk. Már a puszta adatok is érdekesek. Tizenhat fővárosi színházban — közéjük sorolva g. Radnóti Színpadot, a Játékszínt, a Budapesti Gyermekitgínházat, a Rockszínházat és B Reflektor Szír^padot is — szeptembertől, a szezonkezdettől a mai napig lezajlott negyvenhárom bemutató, melyen összesen negyvenhat művet játszottak. (A nemrég alakult kisvállalkozásról, a Hőköm Színházról most nem beszélünk). E bemutatókból összesen huszonkettő volt magyar mű, s közülük is tíz az új magyar színpadi müvek száma. Ha azonban azt vesszük, hogy egyik-másik bemutató — Ily- Iyés Tiszták cimű drámája, Háy Gyula Isten, császár, paraszt című színműve — mily rég nem került színre a fővárosban, akkor majdhogynem ezeket is új bemutatóknak számíthatjuk. Volt több regény- dramatizálás, átirat is. A bemutatók fele ezek szerint külföldi darabokat vitt színre. Ezek közül hat volt sz új mű, a többi klasszikus, félklasszikus vagy modern, de már nem élő szerző műve. Feltűnő volt a Csehor-előadások száma (három színház is felújította .egy-egy darabját), és feltűnt, hogy a hat új külföldi darabból három volt az új szovjet mű (öt este, Egy fiatalember felnőtt lánya, Magasfeszültség). Anélkül, hogy bizonyos tünetekből túlságosan messzemenő következtetéseket akarnék levonni, két fontosnak érzett (talán) tendenciát kicsit részlegesebben szemügyre vennék. Az egyik az örvendetesen megszaporodott számú magyar bemutatókkal függ össze. Nagyon jó, hogy olyan, rég nem látott művek, mint Háy Gyula darabja, Illyés egyik legszebb drámája, vagy a mindmáig az egyik legjobb Fejes- műnek tekinthető, kitűnő dráma, a Vonó Ignác színre kerültek ismét. Dicsérhető, hogy Molnár Ferenc az Olympiával hat évtized után visszatért a Nemzetibe. Kedves színfolt Gyárfás Miklós csacska kis meséjének felújítása, Férfiaknak tilos címmel, s a Játékszínben is helye van Móricz Rokonok című drámájának. Még a Mikszáth-dramatizáló is (A Noszty fiú esete Tóth Marival), minden dramaturgiai és rendezői — szereposztásbeli hibájával együtt, elmegy az évad nagy összképében. Csupa olyan mű, s nem egy közülük olyan maradandó érték, melyet a nemzeti drámairodalom és a nemzeti színjátszás bízvást elővehet bármikor, mert nem kell szégyent vallani velük. Ugyanakkor e drámák előadása körül nincs mindén rendben. Több köztük a kudarc, mint a siker. És itt most nem a sokak által egyedül érvényes és üdvözítő mércének tartott közönségsikerről beszédek, mert az még a gyönge művekhez is odapártol, s táblás házak sorozatával pártfogolja az Olympiát vagy a Noszty fiút is. A siker ezúttal színházművészeti szempontból kérdéses. Innen nézve pedig egész sor félresiklásra emlékezhetünk: a Noszty fiú jópo- fáskodásba és magánszámok sorozatába fulladó, avatag kedélyeskedésétől a Tiszták mélyebb mondanivalóját elnyelő — elfedő operaias pátoszig, a Parázna szobrok kusza rendezői és színészi megoldásaitól a Rokonok sehová ki nem futó koncepciójáig. Egyetlen régebbi magyar mű esetében sem éreztük az újrafelfedezés, az újraolvasás és újrafogalmazás örömét az előadás mögött. Még leginkább a Vonó Ignác nyújtott teljes élményt, s adott érdekes képet egy íróról egy társadalmi osztályról. Ami pedig az új magyar műveket, az ősbemutatókat illeti, azokkal sem volt túl sok szerencsénk. Szakonyi Károly kétszemélyes játéka, a Holdtölte, fáradt magyar utánérzése Albee Nem félünk a farkastól című drámájának; a' már említett Parázna szobrok Cseres regényénél is bonyolultabb, kuszább és főleg vitathatóbb mondanivalójú; Spiró György Esti műsor című játéka egy nálunk kivitelezhetetlen játékötlet miatt kudarc, s azért is, mert nem a Nemzetiben, hanem esetleg a Radnóti Színpadon lenne a helye; a Tabl-kabaré pedig képes elhitetni velünk, hogy milyen kitűnő humorista Tabi László. Szóval: az új magyar bemutatók bizonyára letudnak egynémely művelődéspolitikai házi feladatot; kipipálnak egy s más műsorpolitikai penzumot —, de ezen túlmenően aligha öregbítik majd a magyar színiirodalom hírnevét. E gyik szemünk sírhat, a másik meg nevethet, az eddig eltelt fél évad magyar bemutatóiról és felújításairól beszélünk. Statisztikailag szép, tartalmilag művészileg, rendezői és színészi megoldásokat illetően erősen közepes — vagy még az sem — az eredmény. A másik észrevétel tulajdonképpen egyetlen színház bemutatóira vonatkozik. Ez pedig a Katona József Színház. A mindenképpen új színháznak tekintendő intézmény négy előadása — Csehov: A manó, Queneau: Stílusgyakorlat, Dumas—Várady—Hevesi: A három testőr, Shakespeare: Ahogy tetszik — négy eltérő színházi stílus, és mégis azonos matériából való, mert a színészi eszközök, s a rendezők gondolkodásmódja, felfogása egybevágó. Beszélni szoktunk vígszínházi vagy Madách színházi stílusról; — nos a Katona József Színháznak is van már stílusa, s ez nem kis dolog. A tanulságok, észrevételek, tendenciák kiteljesedése vagy éppen cáfolata persze még hátravan. Sok érdekes bemutató várható még: csak márciusban a Rómeó és Júliái (Nemzeti), Pirandello: Hat szerep keres egy szerzőt (Víg), Eliot—Lloyd—Webber: Macskák (Madách), Sárospataky István új darabját (Szemfényvesztők, Várszínház), Fényes- Bacsó új operettjét (Szerdán tavasz lesz, Operett Színház), s egyéb finomságokat ígéri a műsorterv. Mi mást tehetnénk: bízunk abban, hogy a hátralevő bemutatók között ott lesz az évad, nagy reveláció- számba menő előadása is. Mert bizony ránk férne egy ilyen. Takács István Vasárnap megyei döntő Szentendrén Most mutasd meg, mit tudsz! Hic Rhodus, hic salta — azaz mutasd meg, mit tudsz! Vár a Ki mit tud?! Itt a kiugrás lehetősége! Fö- lülemclkcdhetsz az egyhangú hétköznapokon, felléphetsz és győzhetsz. Learathatod évekig tartó munkád gyümölcsét, tehetséged ország és világ előtt megmutathatod. Persze a lámpaláz használhatatlanná tehet, a zsűri is félreérthet. Lehetsz győztes és lehetsz áldozat. A siker és a bukás kockázatát egyaránt vállalnod kell. Azaz, ez egy Ki mit tud? Bot a levegőben A bot táncol a színpadon. Nem a parkettán, nem is a plafonon. Csak. úgy, a levegőben, semmihez sem kötve, semmihez sem kapcsolva. A bot magányos táncot jár. — Ez egy csoda — súgja az álmélkodó néző a szomszédjának. A gyerekek szája tátva marad. A nagyobbak úgy döntenek, holnaptól ők is megpróbálják. Bűvészek lesznek a színpadon, mint ott az a nagylegény, a fekete frakkos. ök is tucatjával varázsolják majd elő szájukból a ' fehér labdákat, hogy meglepjék a nagyérdeműt. A mágus fiatal, mindössze 16 esztendős. Szvitek Zoltánnak hívják, Sülysápon lakik. Napközben kereskedelmi iskolába jár, este galambokat varázsol elő a „semmiből”. Tíz éves. lehetett, amikor szülei arra figyeltek fel, hogy a gyerek ügyesen utánozza a tv-ben látott nagyokat. Később tanárhoz adták, úgy tűnik, megéri a fizetség. Most éppen zsebkiürítésben mélyül el. Cseppet sem könnyű „mesterség”, sokat kell gyakorolni. Van egy nagy álma: egyszer majd tíz galambot és két kutyát szeretne kabátjából elővarázsolni. Ügy, mint a legnagyobbak. Citerával, ünneplőben Tiszta arcok, fényes tekintetek. Szól a citera, száll a dal. Néhány pillanatra egy másik világba repítik a táborfalvi citera kör tagjai a nézőket. Taps a jutalmuk, Vajon ki e boldogabb? Birinyi József, a hangszeres csoport vezetője, avagy — mondjuk — Berke Éva, Jóri Lajos, Kovács László, Móricz Ildikó, Nagy Annamária? A táborfalvi általános iskolásokból Birinyi József — édesapjával közösen — szervezett népi együttest. Járatlan úton indultak el. Hét esztendő alatt mégis szinte csodát műveltek. Közös éneklésre, közös zenélésre hívták a táborfal- vafakat. Az eredmény: sikeres fellépések, rádiófelvétel. Nevük már nem cseng ismeretlenül. Hangszereik többségét — a nádsípot, a citerát, a bőr- dudát — maguk készítik. A táborfalvi népi hangszeres együttes sikere példa rá: egy fecske is csinálhat nyarat. Melinda nem csodagyerek Ez a kislány nem csodagyerek. Az átlagnál azonban mindenképpen több. Hogy kedves és szép, az az ő korában szinte természetest De hogy a mesét élvezhetőén, felszabadultan adja elő — az meglepetés. Tehetsége a mama következetességének köszönhető: ló nya képességeit megpróbálta a lehető legjobban kifejleszteni. Melinda zenélni tanult, zongorázni. Ha verseskönyvet vagy mesét vett a kezébe és azt fölolvasta, akkor is kitűnt a többiek közül. A mama azt szerette volna, hogy egy szép zongoradarabbal lépjen a lánya a színpadra. Melinda azonban úgy döntött, mesét mond. Az eredményhirdetéskor előttem ül, kicsit meggörnyed a válla, amikor kihirdetik: kiesett. Aztán mosolyogva rámnéz, szemében a kérdés: nem baj, ugye? 'Nem, majd legközelebb, Melinda. Még tizennégy éves sem vagy, legközelebb sikerülhet. Persze csak akkor, ha továbbra is komolyan veszed, a mesélést. Mások is azt mondják: megérné. Az év legszebb napja Tekuláné Varga Mária, a pilisszántói nevelőotthon igazgató-helyettese súgja: — Hiába mondják itt. hogy a gyerekeknek jobban kellene a térben mozogniuk, éppen ez a legnehezebb! Hiszen mi nem vagyunk olyan iskola mint a többi, hozzánk a gyengébb képességű gyerekek járnák. A néptánccsoport a nevelő- otthonban alakult. Vezetője, Horváth János 1979-ben gyűjtötte maga köré a gyerekeket. A heti egyszeri próba ünnep a nehezebben kezelhető fiúknak. A szereplés pedig az év legszebb napja. Előkerülnek a gyönyörű ruhák, a kölcsönzőből van valamennyi, díszesek, mutatósak. Aztán megszólal a zene. és kezdődhet a tánc. Még a fellépések előtti hét is csuda szép. Ilyenkor két próbát tartanak, és azt is megbeszélik, ki mire ügyeljen a színpadon. Horváth János mindig a sziníalak mögül nézi Őket, előadás után pedig elsőként mondja: — Jól van, fiúk, ügyesek voltatok. A hosszú hajú lány Hosszú szőke haj. ártatlan, tiszta tekintet. Mosolygós, hittel teli arc. Kellemes külső és mindehhez kellemes hang. A színpadon: Lipcsik Éva. Továbbjut. Arcán tagadhatatlan öröm. Beszélgetünk. A versmondás a mindene, a színpad az élete. Persze csak szabad időben. Tavaly érettségizett, most napközben várja a munka. A versmondást hosszú évek óta gyakorolja, s vallja. aki fölmegy a színpadra, annak nem szabad elfelejtenie: felelősséggel tartozik hallgatóinak. — Adni akarok — mondja —, igen is. adni. A versen keresztül az érzéseimet és mindazt, amit tudok, amit megtanultam. Holnap a megyei döntőn látjuk őt. Vajon a tv-ben találkozunk-e arcával? Mert nem elég a tehetség, nagy-nagy szerencse is kell. Nem szabad indisz- ponáltnak lenni, a lámpaláz sem teheti kőnkre a szereplést, a verset, melyet Lipcsik Éva olyan meggyőzően közvetít nekünk. S ha nem sikerül? Félve mondja: — Az sem baj. Aztán hozzáteszi, alig hallhatóan: — Azért ló lenne bejutni a döntőbe. Koffán Éva Dunakeszin Énekeljetek! Közös énekléssel kezdődik és fejeződik be ma Dunakeszin az országos Vándor Sándor munkásénekkari szemle Pest megyei díszhangversenye. Szűkebb pátriánk kórusai kiemelkedően szerepeltek a tavalyi területi bemutatókon, s a nemes hagyományok folytatásaként most tizenöt kórus szólítja fel tagságát és mindazokat, akik számára jelent valamit a sok felcsendülő dallam: Énekeljetek! A kodályi Éneklő Magyarország gondolatot ezúttal Éneklő Pest megyeként is értelmezhetjük, hiszen a munkásmüve- lődés értékeit, a közös dalolás továbbélő örökségét a cegléd- berceli, a nagymarosi, a szentendrei, a váci, a gödöllői énekkarok éppúgy gazdagítják. A ma fellépő éneklő közösségeknél nem a földrajzi hovatartozás a legfontosabb, hanem az, hogy tagjaik szívből megmutatkoznak, a zenei önképzés és egymásképzés olyan fajtáját valósítják meg, amely elvezet az őszinte emberi feltá- rulkozáshoz. Az éneklésben nincs semmi rejtély, hacsak nem az a nagy harmónia, ami által mindenki — aki tagja ennek az éneklő családnak — boldogabb, teljesebb, lelkiekben gazdagabb lesz. A mai köszöntő hozzájuk szól, a munkásénekkari szemle résztvevőihez: énekeljetek hát, és legyen a szívetek táján örökös tűz-szivárvány! M. Zs. Tisztelet Czóbelnak Czóbel Béla születésének centenárima alkalmából tegnap sajtótájékoztatót tartottak Szentendrén. Dr. Baráth Endre, az MSZMP Szentendrei városi-járási Bizottságának első titkára, a Czóbel-emlékbi- zottság titkára ismertette az évforduló jelentősebb eseményeit. majd Kratochwill Mimi művészettörténész beszámolt azokról az előkészületekről, amelyek a világszerte ismert festő művészetének további népszerűsítését szolgálják. A jelenlevők megtudhatták, hogy az idén hazánkban és külföldön számos megemlékezést tartanak, valamint kiállítást rendeznek Czóbel munkásságából. A Corvina Kiadó reprezentatív Czóbel-albumot, a Pest megyei Múzeumok Igazgatósága emlék- és mini- konyvet jelentet meg. Az emlékbizottság érempályázatot hirdetett, amelynek a legsikerültebb darabjait sokszorosítva a szentendrei Műhely Galériában is forgalomba hozzák majd. Az ülésen, amelyen részt vett Vészits Ferenc, a Művészeti Alap igazgatója, a Czó>- bel-emlékbizottság elnöke is, bejelentették, hogy Szentendre Duna-partját a későbbiekben Czóbel sétánynak fogják elnevezni. V-FIGYELŐ Kezdők. Zimre Péternek immár sorozattá terebélyesedik az a televíziós filmfolyama, amelynek darabjai egyrészt fekete-fehér változatban készülnek, másrészt T>edig fő játékterük egy bírósági tárgyalóterem. Azt, hogy a színes készülékek tulajdonosai mint fogadják az anti-color jellegű felvételeket, csak találgatni lehet — nyilván nem tapsikolnak örömükben, ha szemükbe tűnik a szokásos jelzés: (FF) —, az viszont, hogy újból és újból a bírói pulpitus meg a vádlók, védők, sértők és sértettek elhelyezésére rendszeresített berendezési tárgyak személytelenül rideg együttese tűnik fel eme történetekben, mindinkább kezd unalmassá válni. Persze nem azért, mert önmagában érdektelen ez a miliő, hanem azok a tárgyalások hasonlítanak vészesen egymáshoz, amelyekben a különböző ítéletek megszületnek. Lehet ugyanis bármi a téma, maga a hogy volt, mint történt jogi párbaja újból és újból kísérteties egyformasággal zajlik le. Nem volt ez másként legutóbb, csütörtökön este sem, amikor Kezdők címmel pergett tova a história egy közbotrányokozóról, aki o Blaha Lujza térnél akarta elégetni magát, így tiltakozva lehetetlen élet- és lakáskörülményei miatt, meg egy egészen ifjú bíróról, aki pályájának legelején járva még szintén Otthontalan. A kétségkívül furcsa eset és a két ellentétes karakter ütköztetése még csak-csak jó Jelenet Splró György Esti műsor című előadásából alkalmat adhatott volna arra, hogy a néző kedvére izguljon, s latolgassa: na, mennyire lesz — lehet — kegyes sorstársához az ítélethirdető. Ám ez a jó alkalom ugyanúgy el- szalasztódott a leckefelmon- dásos előadási forma miatt, mint Zimre korábbi történeteiben. Igen, ezek az Ítélet előtt felcímű peres ügyek szinte egytől egyig ilyen diákosan egyszerű példázatok, amelyekben alig-alig van valóságos cselekmény, míg ellenben annál több a hamleti szó, szó, szó. Ebben a Kezdőkben — bizonyíthatja, aki látta —, még az a bizonyos önfelgyúj- tás is valami furcsa álomképes változatban idéződött fel újra meg újra, s ezenkívül a külszíni hajcihőn kívül legföljebb, ha akkor rögzített valami nem tárgyalótermi jelenetet a kamera, ha például azt fotografálta, hogyan indítja élete első önálló tárgyalására Dömötör János bírót, azaz Nagy Miklóst főnöke. Buss Gyula. Az a Kaján kisördög, aki az efféle nemszeretem vetítések idején a nézők háborgó lelkűidében ügyeletet tart, bizonyára falun és városán egyaránt azt sugdosta az elégedetlenkedőknek, miszerint ezek a jogi precedensek tulajdonképpen nem is illenek a képernyőre, hisz oly annyira hiányzik belőlük minden tv-pro- dukciók éltető eleme, a látvány. Inkább a rádióstúdiók mikrofonjai elé illenének. Annál is inkább, mert csak hallva őket, bizonyára kellőképpen fel tudnák gyújtani a fantáziát. így viszont csak aprócska okokat kínálgatnak a képzelgésre. Nem elég a gondolat ... című és Szellem a palackból? alcímű műsorával jelentkezett szintén csütörtökön kora este a sajnálatosan ritkán feltűnő szerkesztő-riporter, Hortobágyi Éva. A műsorújság különösen jellegtelen és semmitmondó előzeteséből — Vannak-e törvényszerűségei azoknak a nagyon bonyolult és rendszerint ellentmondásokkal teli folyamatoknak, amelyek révén egy ötletből, egy új gondolatból kézzel fogható termék, sőt, üzlet lesz? — ugyan ki sejthette volna, hogy ebben a negyven percben egyebek mellett a döm- södi biogáztelepröl is szó esik. Márpedig sok és reménykedésre okot adó mondat hangzott, el a Duna-menti településen folyó biogázos kísérletekről, amelyek a szerves istállótrá- gyából egyrészt gázt állítanak elő, másrészt meg úgynevezett biotrágyát. Ez az utóbbi sokkal jobb, a talajok termőképességét sokkal hatásosabban serkentő matéria, mint ami eddig a földbe került. A biogáz ilyenformán üzlet, nagy üzlet is lehet! De ha már ily ígéretes biznisz rejlik benne, akkor ugyan miért nem úgy s annyira verik nagydobra, hogy előre tudhassuk: hasznosításában a megyénkben döm- södiek járnak az élen. (Egyáltalán, tudta-^ valaki a szóban forgó községben, hogy most válnak láthatóvá az ott rögzített felvételek? Mindenesetre a föntebb idézett előzetesből ezt a tényt senki ki nem okoskodhattak ' Akácz László
