Pest Megyei Hírlap, 1983. március (27. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-19 / 66. szám
1981 MÁRCIUS 19., szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 'Annus József: A s öreg most is gömyedten áll az eldobált villamosjegyek, félig- szívott cigaretták között, botját azonban hetykén a karján hintáz- tatja, nem támaszkodik rá. Mert ő megmutatja! De meg ám! Ne féltse öt Iduka, mint a gyerekeit. A múltkor Is hogy kárált: meg ne próbáld, verd ki a fejedből! Jaj, istenem, bánom, hogy említettem egyáltalán. Megvagyok én már anélkül, hagyd a csudába. Tudod, hány éves vagy, vén szamár? Nyolcvanhat múltál öregem... ö nekivágott mégis. Pontosan a t*rv szerint: egy pihenővel a villamosig. ott ügyes helyezkedés a járdaszigeten. hogy közel kerüljön az ajtóhoz, aztán a bot, a kapaszkodás, már fönt Is vagyunk! A megállókat számolná kell persze, no meg ügyelni, nehogy a kitérőt Is belevegye. A tér sarkán kell leszálilni, szemben a patikával. Onnan egy szuszra elcsoszoghat a szökőkútig, a kényelmes fehér pádon kinyújtóztathatja a lábát, aztán fürgén át a Petőfi utcán, befordulni a második sarkon, s úgyszólván helyben is van. A járda fölé magasodó otromba bádoglapon olvashatja: „Jól jár az órája — Ha Feiber az órása!” Itt a villamos! Most vigyázzunk, úgy ni! No még egy kicsit, már jó is. Ráadásul épp az ajtó mellett várja egy üres hely. Hiába, ma szerencsés napja van. Nem volt látogatás, délelőtt mégis beszökött Idukához. Egy nővér észrevette ugyan, de nem szólt Iduka örült nagyon, a színe is visszajött, könnyedén ült föl az ágyban. „ — Zoli bácsi! Nahát! Jónapot, Zoli bácsi! Tán csak meg tetszik ismerni? Vagy nem? A nő csontos arca váratlanul tárult eléje. Az imént még sehol nem volt, most meg Itt vigyorog a szeme előtt még a dohányszagú. bántó lehelet is megcsapja. — Takáosné... — nyögi az öreg ■ szomszéd ülésről áthajló vénasz- szony felé. — Igen, igen. én vagyok. A Kati. De régen is láttam magukat És Iduka néni? Jól Van? — Köszönöm kérdését... Nincs valami jól. Beteges. — Ugyan, ne mondja. És mi a baja? — A nyolcvan év. Katikám, a nagy idő. Az a mi bajunk. Amúgy a szíve, de javulgat Ma is voltam bent nála, pedig nincs látogatás, ele az építkezés miatt lebontották a kerítést, arról az udvar felől... — Kórházban van? —- Hogyne, már régen. Aztán mindig az óráját emlegette, hogy az neki ott bent mennyire hiányzik. Itthon megvolt nélküle. Mondom, elviszem én akikor a Fájberhoz. Arról meg hallani se akart. Hogy én már nem tudok villamosra szállni, meg elüt az a sok autó. De én csak elhoztam. Azt mondja a Fájber, szerdára kész is lesz. Dehát tudja, milyenek ezek az iparosok: nem lett kész. Jöjjek pénteken. Na, máma péntek, eljövök. De ha most se készült el vele, visszavonom a megbízást. Ez a Fájber... Akár az apja. Dehát aktkoriban még könnyen beugrottam két nap múlva, egy hét múlva... — Nem itt akart leszállni, Zoltán bácsi? — A patika? Hát már volt a kitérő? — Igen, de nem álltunk meg, a másik már bent állt... — Jajistenem! Állítsa már meg... Szóljon, hogy ne induljon, várjon! R emegve igazgatja a lábát, hadonászik a bottal, közben hol a Takácsné. hol a vezető felé kiállt, nehogy elinduljon a kocsi. — Ez a Takácsné... — motyogja, amikor lent megtámaszkodik, s háta mögött elcsattog a szerelvény. — Mindig ennyit fecsegett. Soha nem szerettem, ha átjött, Idukához. Szerencse, hogy elköltöztek. Mikor is? Pár éve, de tán régebben. Mindegy, no. Illetve nagyon is nem mindegy: bár soha ne ismertem volna. Most majd fönnmaradtam miatta. És azt se érkeztem végiggondolni, mit mondok a Fájbernak, ha megint nem készül el az óra. Mert megmon. Hunyadi István: Nem tudsz becsapni Karám Földi Péter festménye Nem haltál meg, fiam, ml viszünk tovább bennünk fogóznak arcaid, gúnyoros, tépelődő, gyakran felhősre vált, akit szeretnek, nem veszhet cl végképp nem zülihet porrá-kacattá. Kit minap eltemettünk. nem is te voltál, szétbomló anyagod, az örökös bennem él, anyádban, hitvesedben és el sem engedünk, rossz tréfa volt, hamisság, amit űztél velünk, nem tudsz becsapni álhalállal. Hogy elköszöntél tőlünk akkor este, nem volt valódi búcsú. Alcás szemfehéred, a kézfogásod sem volt elbocsátás, igazibb lényed adtad át, mi el se veszthető; itt jársz közöttünk, mihozzánk beszélsz, bennünk rezeg a hang, őrzi magnószalag, nincs földi erő, hogy lényedet kicsenné, már be se sző feledésünk moha! Ha mozdul a föld, és vele pusztulunk mi is és ködfolt lesz a térben ittlétünk anyaga, velünk veszel te is forgácsolt sejtjeinkkel! Mester Attila: Csak az határtalan Barátok, én még Itt vagyok, s már ésszel is fölértem: e tájon élni — s bárhol — sem büntetés, sem érdem. Felőletek ha hallok, már irigy sem vagyok, lett légyen Isten lába amit megfogtatok. Szülő-bozótom ez a város és nyűgöz annyi ág, ha rendre elmesélem, meghajnallik reánk. Emlékeztek a Sasra? A legszebb kocsma tán, halk nóta dünnyög ott, már kora délután. Előd László* „Hogy élek meg, ha nem lopok?" — így dünnyög ott a nóta, s fokossal Angyal Bandi áll blokkért mögénk a sorba. S a régi Nyíri-fészek? (túl hangos mostanában) csipke égett, mint hóvirág a pincérnők hajában. Jaj, és a Három Rózsa... nagyapám odajárt, most is látom a füstben világló homlokát. Sört ivott, bort? — már nem tudom, csak azt, hogy messze van, s a dal, amit itt hallok, csak az határtalan. Duna-parti rapszódia E folyőnak vlzörvénye vagy. Forgásodban a halálos nyugalmú mederfenék szelíd csábítása. Kényszere! Hát őrült vagyok én, hogy itt állva a parton bűs kövek, rezzenetlen fák, gyikok fel-fclvillanó serege, a nevükről Ismerős csapatnyl madár megannyi hűségmorzsája közt úgy nézem a Dunát, mint az idegenek? Forog, forog az örvény. Renne pokolra merülnek fatörzsek, ágak. A víz színére lépek, elindulok... Királya leszek örvény világnak .. .1 Nemzek királynőmnek hét apró örvényherceget — — — dóm! Meg én! Talán így; Fájber úr, maga az apjától csak a hazudozást tanulta ... No, ez azért erős egy kicsit. Talán finomabban is lehetne: rendben van kérem, adja vissza az órát, majd keresek egy tisztességes mestert... Vagy: Fájber úr, végeztünk, én önnél most jártam utoljára! így, igen, röviden és határozottan. Tudom biztos, eltátja a száját. Lepottyan a szeméről a nagyító! Fájber úr, végeztünk... — Jó társasága van az öregnek: magával dumál... Két suhanc engedett utat neki. Röhögtek. — Impertinens! Taknyos. jampec... gigeriik! — találta meg végre a szót, amelyet aztán hangosan utánuk vágott. Bizony, későn. A két kamasz rég befordult a sarkon, mire ő megállt. megitámaszkodott, és a szót megismételhette volna. A pádon átvette a leckét: — Fájber úr, végeztünk! Én önnél utoljára jártam... És punktum! Esetleg még a hosszú pultra is ráütök a tenyeremmel. így! Nem durván. nehogy kárt tegyek, csak éppen ... De ez talán fölösleges is. A hangot kell jól eltalálni. A hangot! — Parancsol? — kérdezte a pad másik végén üldögélő szemüveges úr. — Semmi, semmi... — kapta oda a fejét, majd ruganyosán fölállt, a bottal irányba fordította magát és elindult. Az ormótlan reklámtábla fényben fürdött. A délutáni nap átreflekto- rozott a szemközti ház tetején, csillogott a szomszédos áruház kirakata, de Feiber úr fekete-üveg cégtáblája is. Ablakában ott ingott hangtalan a nagy álló óra, alatta a gravírozott tábla: PONTOS IDŐ. Megállt az ajtó előtt. — Fájber úr, amennyiben... — Ijedten gonbolta be a kopott felöltő legfelső gombját, kalapját is megigazította. — Persze, ha mégis elkészült. úgy természetesen... A gorombaság különben sem volt kenyerem soha. És akkor holnap a látogatáskor már vihetem ... Jól elmagyarázom majd, hogy vigyázzon rá. Ha elszundít napközben, no meg éjszakára is. Legjobb azt betenni a neszesszerbe, vagy mégis inkább a karján hagyni... Keze a kilincs felé nyúl. Nem találja. — A kilincs? Merről is? Ez nem is az ajtó... Ez egy rács. Vasrács. És nincs rajta semmi kilincs... És mit mond az a fekete betűs tábla ott az üveg mögött: ZÁRVA ... Hiszen éppen ez az: ha kiírja, akkor miért nem enged be? Hiszen a „zárva” azt jelenti, hogy... Vagy a „nyitva” jelenti ... Már nem is tudom, ez a Fájber teljesen összezavarja az embert ... Fájber úr, végeztünk... Én önnél utoljára... E lőbb csak egyik kezével markolt a rácsba, majd hirtelen odakapott a másikkal is. A bot pattogva bukfencezett a lépcsőn a járdára. Az öregember rákulcsolódott a vasrács két apró téglalapjára, teste rángatózni kezdett, mintha a hideg vasból erős áram futna izmaiba. Térdre ereszkedett. Karjai hihetetlenül megnyúltak, ujjai azonban görcsösen tovább markolták a pálcákat. Szemben vele, odabent az üveg mögött némán lengette a pontos időt a nagy óra sétálója. Fönt, az otromba reklámbádogon pillanatra megrebbent, majd surrogva felröppent egy balkáni gerle. Besze Imre: Emlék Egyenruháját megcsodálták a kollégium udvarán, ahogy csomaggal jött vasárnap, minden vasárnap az anyám. Mesélte, hosszú volt a műszak és egyre több a por, a csikk, gyorsan, rohanva kell söpörni — külföldre mennek a kocsik. Ahogy beszéltünk, órák teltek, betek, hónapok, évek múltak előre, hátra; házak, kertek lámpái villantak, kihunytak. Tanár-szigor, ötös, dicséret, intők, szerelmek, váci délutánok — az asztalunkra raktam félszegen. S anyám ezekből vacsorázott. Faluvége Ács István grafikája
