Pest Megyei Hírlap, 1983. február (27. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
1983. FEBRUAR 26.. SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Pálos Rozita: Mikor Ninivében mikor Ninivében az Or Jónás szájával ostromolt Ninive népe hamuba ült elhagyván a gonoszt mentette magát a lezüllött császári Róma bűntudatából nőtt vértanúk ezre egy világot tett méltóvá hogy újraszülessen nőttek azóta oly Rómák és oly Ninlvék hol egy Jónás az elmeosztály gyomrába csúszna és ott — mit is tehetne? Ketten Kerti Károly müve Sárándi József: Újságversek 1. A Tőke, mint világazúr fölötte a világ az úr? (Lírai közgazdaságtan) Máról holnapra él a nép Máról holnapra élek én is Az játszik veletek s velem kié e halhatatlan fétis — kié a halhatatlan fétis? — 2. KROKIK ÁRRENDEZÉS UTÁN: örömömben jegyet váltottam a buszon potyautazó légynek A KUTYÁS HÖLGY: Van nekem egy dán dogom miatta clkárhozom BÖLCSELET: Nem futsz kétszer ugyanabba a folyóba 3. TOLLRAJZ Petőfi Sándor utca hat a föld fölött az cg alatt Fényhiány cs Icghiány: — kisorsolt magány fojtogat Telsz ózondús benzingőzzel zajjal s szeszélyes szeretőkkel Szörnyeteg leszel — vén bohó lcpusztult-„győztcs” városlakó Sebestyén Lajos: Agyagtáblámon Szerszámok munka tején nevelkedtem gyötrődve és nem a klasszikusokén ... mert a munka se gyönyörű élménnyé mélyült „agyagtáblájára” életemnek A gyermeki emlékek rendezetlen rögződnek és mélyebben — De régen volt hogy ott caplattam a tornyói úton ... hideg sár... mezítláb . •. nehéz teherrel Kukoricaföldről „téli-gyümölcsöt” fuvaroztam haza a sütőtököt Könny s orromleve összekeveredett Dac s engedetem összeverekedett S a kenetlen tragacs nyiszorgásátől vad árnyak kúsztak felém a bokrokból. Kádár Péter: Mu nkásasszony műszak után A marókés-pörgés fényével szemedben — kattintod mosatlan edényre a lámpát, s nézed a szó helyett asztalra szokott levelet. Kiosztod megkésett, óvatos csókjaidat, reggel tán néhány akad a szavakból is, ha ropog a vekker az idegekben, ha álom ólma könnyebb mint a kötelesség, Sóhaj az öröm a tévé távoli üzenetén, osonsz az ágyhoz, felsír a parketta alattad szuszog a gyermekágy, szombatot vár a lakás. Tükör előtt «•k ««•*•»*}.». 'S-* . Ai'V V’V U* >.v\ '\ Krajcsirovits Henrik alkotása Gombkötő Gábor: 1/ opognak a lépteim a kockaköve- ken. A málladozó vakolatú kis házak, az alacsony ablakok sora mind, mind vázlatfüzetbe való groteszk anakronizmus. Majd lerajzolom a térdig érő ablakokat, amelyeket arasznyi fal választ el a földtől, mint egy alacsony kik-söb, a szakállamig érő háztetőket, a zegzugos utcákat, az agyonkoptatott lépcsősorokat. Majd lerajzolom. Mindent lerajzolok, hiszen azért jöttem. Mindig is ezeket a kis házakat rajzoltam. Még a nagyváros üvegpalotái mögött is ezeket érzem kirajzolódni, ott vannak a háttérben. mások számára talán láthatatlanok, de én ezeket látom mindig. Mert belemarták magukat idegpályáim gondolatgócaiba, érzéseimet őrző sejtjeimbe. Megfestem a háztetőkre szálló fekete koromszemeket is. a szürke port, ami a kerítéseket simogatja, a füstöt, amit a gyárkémény pipál, mert a szél csak egyre hordja erre a pernyét, a kormot, a bodor fekete füstöt. A falakra nedves penésztérképet rajzolt az idő, a felpuffadt vakolatfoltok a hegyek és az esővájta mélyedésekből kráterként elővöröslik a házfalak mélye, téglahúsa. Azt a szívet, amit én rajzoltam, mért tették tönkre, miért vakarták le? Vagy itt van még most is az én szívem? Itt van, persze. Csak újabb szíveket véstek, rajzoltak rá valakik. Szegény szívem! Pedig micsoda tündökletes vörösen világított. S mekkora pofont kaptam érte a háztulajdonostól. De megérte. Kláriért mindent elviseltem volna akkor. Kláriért? Ki is volt az a Klári? Az a szelíd barna? Nem. Az a begyes szőke? Vagy az a kis vörös, aki mindenkinek megengedte, hogy benyúljon a selymes kis bugyija alá? Nem, ő nem lehetett Klári. Akkor nem alkottam volna meg érte ezt a remek sgraffitót, ezt az elpusztíthatatlan szép szívet. Klárihoz nem illettek ilyen naturális dolgok. Klári jelkép volt, elérhetetlen, absztrakció, csak rajzban lehetett megformálni, bezárni egy szív hajlékony, kecses vonalai közé. Kopognak a lépteim a kockaköveken. Ismerős ez a ritmus, milyen isNosztalgia merős. Hazajöttem. Még néhány méter, és belépek a kapun. Anyám felsikolt. Jesszusom, fiam! Ilyen váratlanul! S ez a nagy szakáll! Istenem, mindig ilyennek álmodtalak, igazi művésznek, édes fiam! Majd lerajzolom magát is, anyám! Így, kendőben, ahogy a napba néz. Csupa ránc lesz az arca, de így lesz igazán szép. Minden barázda, minden árok egy cseppnyi szenvedés, egy cseppnyi öröm. így áll ösz- sze az életünk, örömből, szenvedésből. Az életet festem meg anyám, egyetlen képben. Remekmű lesz, ezzel díjat kell nyernem... S nemcsak itthon, külföldön is. Kopognak a lépteim a kockaköveken, messszire hangzik a zaj a csendes utcán. Ne féljen tőlem, nénikém! Ne húzódjon a fal mellé. Hát nem ismer meg? Én vagyok a kisebbik Lakatos-fiú. Nem az, akit lecsuktak, mert erőszakoskodott egy öregasszonnyal, hanem az, aki művész lett. Ja persze, a szakáll miatt nem ismer rám. Ez a művészet miatt kell. Biztosan hallott rólam. Én vagyok, aki olyan micsodákat fest fent Pesten. Még szentképeket is, persze. De modern szentképeket. Az én képeimen Mária teljesen pucér, mint a sztriptízben. No, ne féljen, nem csatolom le az óráját, nem emelem ki a bevásárló szatyorból az ötven forintot, ami a nyugdíjból megmaradt. Nem vinne rá a lelkem. Az a régi dolog is csak félreértés volt. Esküszöm, félreértés. Pedig voltam én már igazán nehéz helyzetben. De hát nem csavargó vagyok én, művész, festő, aki hazatért. Kimegyek majd a kertbe, leheve- redem a nagy barackfa alá. A nap felé fordítom az arcomat, s körülölelnek az Illatos füvek. Odagyűlnek majd körém a lányok, a gyerekkori pajtások, és könyörögnek, hogy fessem le őket. És én portrét festek valamennyiről. De nem akármilyen képek lesznek ám ezek. A mellük közé festem a fejüket, s a fejük helyére egy nagy-nagy szívet rajzolok. D é! Művész úr! Ne ábrándozz itt, a kutyaúristenit! Főleg ne firkáld tele a vagonok oldalát, mert aztán holnap a főnök kiteszi innen is a szűrödet. Igaz, mit izgat ez téged. De nekem vigyáznom kell rád, mert a haverod vagyok. Szóval, szedd össze magadat. Ott van már a vagon a raktár előtt, és tele böszme nagy bálákkal. Gyorsan lenyomjuk, és meglesz a százasunk per koponya. Ha meg kedved lesz, ledobunk még egy vagon szenet is. A pénzzel meg azt csinálsz, amit akarsz. Azt se bánom, ha megint színes krétát veszel, vagy vásznat, meg festéket. De én mondom, még az is hasznosabb lenne, ha megpiálnánk az egészet, vagy nőkre költenénk. No, nyomás, gyerünk, Művész úr! Vár a meló...
