Pest Megyei Hírlap, 1983. február (27. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-26 / 48. szám

8 pest megyc.i hírlap magazin 1983. FEBRUÁR 26., SZOMBAT Vendégségben Komárom megye A szomszédban élünk — Komárom megyében —, ami elválaszt, csak jelképes: egyetlen vonal a térképen — meg nagyon sok kis vonal az adminisztrációban, a közigazgatásban, az irányí­tás színterein... Ami összeköt bennünket: a Duna széles szalagja, az egymás lábá­nál heverő hegyek sora — a közös múlt, a közös sors, az egyetlen jövő. Átjárunk egymáshoz értékeket keresni és cserélni, szórakozni és művelődni, meg dolgozni, gyümölcsöt, gabonát termelni és építe­ni is. Most, a Pest megyei Hírlap kezdeményezése nyomán szellemi ér­tékeinket cseréljük ki, tájegységhez is kötött irodalmunkról, művé­szetünkről adunk nagyon vázlatos — de talán a legfontosabbat azért felvillantó -r képet. A Komárom megyében élő alkotók csak lakóhelyük szerint megyeiek, az országos irodalom nagyobb sodrású vizében eveznek, hajóznak távolabbi, egyetemesebb célok felé... E táj irodalmi-művészeti múltja nem különösebben gazdag — ám Komárom és Jókai neve elválaszthatatlan csakúgy, mint Babitsé és Esztergomé. Kernstok Károly Nyergesújfalun, Vaszary János Tatán alkotott jelentős műveket — s az is hagyományainkhoz tartozik, hogy Csokonai halhatatlanná vált Lillája Komáromban és Dunaalmáson élt... Az irodalom és a képzőművészet mai fontos fóruma az Ü) For­rás című folyóirat és a megyei napilap, a Dolgozók Lapja kulturális melléklete. A megyében élő alkotók persze elsősorban köteteikkel vannak jelen az irodalmi életben — így a SZOT-díjas regényíró, no­vellista Baráth Lajos, a József Attila-díjas költő, Sárándi József. Az első sikeres kötettel — a jelenlét bizonyítása után — a folytatás ígé­retével: a költő Vaderna József, Pálos Rozita, Keresztes József, Se­bestyén Lajos, a próza- és drámaíró Wehner Tibor, és folytathatnánk a felsorolást a rendszeresen publikálok felsorakoztatásával. A képző­művészek — szövetségi és Alap-tagok — önálló kiállításokon bizo­nyítják itthon és külföldön is, hogy értéket teremtenek. Csak né­hány név a teljesség igénye nélkül: Dobroszláv Lajos, Kerti Károly, Végvári I. János, Krajcsirovits Henrik, Novák Lajos — s a most fel­zárkózó fiatalabbak: Kollár György, Varga Bencsik József, Papp Al­bert, Szentessy László, Zámbó Kornél, Barcsai Tibor, Kántor Já­nos és mások. Közülük néhányan ebben a kis összeállításban is bemutatkoznak — éppen csak ízelítőt adva persze abból, amit teremtenek. Bízunk abban, hogy érdeklődést keltenek... G. G. .Vaderna József: Babóha játékai Kollár György tusrajza Hölderlin imája Koraszülöttek Kánaánja az ige — folytatódik a téboly-légbuborékban. Ránőnek a grammok a fényre — s az emberben nincs, ami van. Othetes újszülött számban a csend. Nézem, kísérem: fordítva merevítem ki magam egy nő szemében. Ha elmozdul, nincs lábam és kezem. Ilyenkor átlátszó koporsó az ég. Fölsírok és kapkodok utána Csörgőt nyom kezembe a szél — üres hang-kövek hullnak vissza. A férfi csecsemővé nyomorodik és elfér az újszülött szemében. Még nedves tőle az anyaöl is. Ha feláll, akkor esik el egészen. Adj Istenem egy másik istent, ne legyen emberi az arca. Amikor már csak a halál szent ■— legyen az arca arcom embriója. Baráth Lajos: lefogadom, alig akad ma gyerek — tíz-tizennégy éves —, aki tisztá­ban lenne azzal, mi is az a tuskó- zás. Sőt, a legtöbb fiú ebben a kor­ban még a fahasogatáshoz sem ért — manapság. A kérdés jogos: mi­nek fát hasogatni, amikor a váro­si bérházak egy részét központilag fűtik: airol pedig nem, ott az apa. — féltve csemetéjét — maga végzi e veszélyes munkát Hogy helyes-e ez a féltés vagy sem, nem akarom eldönteni. A véleményem persze megvan erről... Negyvenöt telén kaptunk rá a tuskózásra? Vagy talán még előbb? Nem is tudom. Bizonyos, hogy a há­borús évek utolsó telén a falun minden valamirevaló fiúgyerek tuskózni járt. Kezdetben csak a te­metőt jártuk, s a kipusztított kivá­gott akácok méteres tuskóit forgá­csoltuk jó éles fejszével. (Egyetlen esetre sem emlékszem, hogy vala­melyikünk is elvágta volna a lá­bát vagy a kezét!) Később a kastély­kertekre tettük át működési terüle­Tuskózás Régi bányászkolónia Varga Bénáik József munkája tünket. Mert bár az akác a legjob­ban égő fa a világon, szívósan ke­mény verejték kell hozzá. A Hal­mos- és Bárczay-kert fái többnyire fenyők voltak, s — ahogyan mond­tuk —, szalad bele a fejsze, mint­ha vajba vágnánk. Többnyire itt is csak tuskókat találtunk, mivel ügyes felnőttek ^.felvásárolták“-« szép ezüst-, luc-, boróka-, s még mit tu­dom én milyen fenyőket, s értékesí­tették. A felvásárlás nem lehetett ügy, mert igen magas csonkot hagy­tak siettükben. Vagy talán ránk gondoltak. A későbbi tuskózókra? Aligha! A tuskózáshoz nemcsak éles fej­sze szükséges Ásószerszám nélkül silány volt az eredmény. Mert mi­előtt a fejszére sor került volna, körbeástuk a fatuskót, le mélyen, s csak azután kezdtük vágni, farig­csálni. Hiszen ebből a műveletből jószerivel csak forgács jutott a zsá­kokba. Ennek viszont nagy hasz­nát láttuk, odahaza nem kellett ha­sogatni. Igaz aZ, hogy a gyerek egy idő után mindenre ráun. Amíg szüléink elengedtek tuskózni, sőt kezdetben elszöktünk, addig élvezettel forgat­tuk a fejszét. Ám mikor anyám reg­gel megjegyezte: — Mehetnél már tuskózni! — ek­kor már nem ízlett annyira a mun­ka. Ám a családban mindenkinek meg­volt a maga kötelessége. Az enyém, a legkisebb fiúnak, a fakészítés. így aztán a tuskózás idővel egy­hangúvá, unalmassá, sőt terhessé vált. A fejsze — bármennyire is éle­sítette ki Szakácsi bácsi, falunk jó lelkű kovácsa — egyre életlenebb, sőt egyre nehezebb lett. Idővel gyű­löltük, sőt követ is faragtunk vele, s fél zsák forgáccsal mentünk haza. — Kicsorbult! — mutattuk odaha­za a fejszét. — Mer kicsorbítottátok. Szánt- szándékkal! E tarthatatlan helyzetből a Varga fiúk mentették ki a Kéri süvölvé- nyeket. — Ezután robbantunk! — jelen­tették ki. A robbantásos módszer kitűnőnek bizonyult. A lövészárkokban gyuta­csokat, gyújtózsinórt szedtünk, kör­beástuk a fát, egy fejszefoknyi rést vágtunk jobbról is, balról is, beta­pasztottuk sárral vagy valamivel, s már rohantunk is fedezékbe. Már a második héten kénytelenek voltunk abbahagyni a Varga fiúk módszerét. S pontosan Vargáék ad­ták hozzá az intő példát. Regina néni egyik szombaton ép­pen babot főzött, s hát tömte a rob­bantott forgáccsal a kis csikótűzhe­lyet. Éppen új kosár fáért ment az udvar hátsó végébe, a tönkhöz, amikor iszonyatos robbanást hal­lott. Nem volt szokatlan a robbanás abban az időben, de ez alkalommal fölöttébb gyanús helyről jött. A ház­ból, méghozzá a konyhából. A látvány iszonyatos és lehango­ló volt. A csikótűzhelyből alig ma­radt valami, a készülő bableves a plafonon, illetve a mestergerendán, a vasfazék pedig darabokban szana­szét. Este engem is elővettek otthon. — Mivel tuskóztok ti, fiam? — kérdezte apám. — Hát fejszével! — Hozd be a fejszét! A fejszét akkor már hetek óta nem élezte Szakácsi bácsi, nyilván a féldeci honoráriumokért sem jelent­kezett ... ... Hát valahol itt ért véget tus­kózó pályafutásom. Igaz, akkorra már felszabadították falunkat a szovjet katonák, s megindult, illet­ve indulgatott a normális élet. A szántói fuvarosok szállítani kezdték a baskói hegyekből a rönkfákat, s egy-két darab „véletlenül” bekevere­dett az udvarunkba. A fejsze nem került le a napirendről, de hozzá­csapódott a fűrész. Hej, ez sem volt könnyű mulatság. Mert a feladatom nem változott aztán sem. A tűzre- valóról nekem kellett gondoskodni. Keresztes József: Három őszi stófa Ez az arany napsütés, ez a mézcsurgás a fákon! S az a hulló falevél!... Most már mindörökké látom. A sejtek idegrendszeréből fölnyúlt értem a rettegés. Akár egy szörnyű intrika. Mint haldoklóért a nemlevés. Belém nyilall a fájdalom a szívtájon az álnok: hull, visszahullanak belém a cenzúrázott álmok.

Next

/
Thumbnails
Contents