Pest Megyei Hírlap, 1983. február (27. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
8 pest megyc.i hírlap magazin 1983. FEBRUÁR 26., SZOMBAT Vendégségben Komárom megye A szomszédban élünk — Komárom megyében —, ami elválaszt, csak jelképes: egyetlen vonal a térképen — meg nagyon sok kis vonal az adminisztrációban, a közigazgatásban, az irányítás színterein... Ami összeköt bennünket: a Duna széles szalagja, az egymás lábánál heverő hegyek sora — a közös múlt, a közös sors, az egyetlen jövő. Átjárunk egymáshoz értékeket keresni és cserélni, szórakozni és művelődni, meg dolgozni, gyümölcsöt, gabonát termelni és építeni is. Most, a Pest megyei Hírlap kezdeményezése nyomán szellemi értékeinket cseréljük ki, tájegységhez is kötött irodalmunkról, művészetünkről adunk nagyon vázlatos — de talán a legfontosabbat azért felvillantó -r képet. A Komárom megyében élő alkotók csak lakóhelyük szerint megyeiek, az országos irodalom nagyobb sodrású vizében eveznek, hajóznak távolabbi, egyetemesebb célok felé... E táj irodalmi-művészeti múltja nem különösebben gazdag — ám Komárom és Jókai neve elválaszthatatlan csakúgy, mint Babitsé és Esztergomé. Kernstok Károly Nyergesújfalun, Vaszary János Tatán alkotott jelentős műveket — s az is hagyományainkhoz tartozik, hogy Csokonai halhatatlanná vált Lillája Komáromban és Dunaalmáson élt... Az irodalom és a képzőművészet mai fontos fóruma az Ü) Forrás című folyóirat és a megyei napilap, a Dolgozók Lapja kulturális melléklete. A megyében élő alkotók persze elsősorban köteteikkel vannak jelen az irodalmi életben — így a SZOT-díjas regényíró, novellista Baráth Lajos, a József Attila-díjas költő, Sárándi József. Az első sikeres kötettel — a jelenlét bizonyítása után — a folytatás ígéretével: a költő Vaderna József, Pálos Rozita, Keresztes József, Sebestyén Lajos, a próza- és drámaíró Wehner Tibor, és folytathatnánk a felsorolást a rendszeresen publikálok felsorakoztatásával. A képzőművészek — szövetségi és Alap-tagok — önálló kiállításokon bizonyítják itthon és külföldön is, hogy értéket teremtenek. Csak néhány név a teljesség igénye nélkül: Dobroszláv Lajos, Kerti Károly, Végvári I. János, Krajcsirovits Henrik, Novák Lajos — s a most felzárkózó fiatalabbak: Kollár György, Varga Bencsik József, Papp Albert, Szentessy László, Zámbó Kornél, Barcsai Tibor, Kántor János és mások. Közülük néhányan ebben a kis összeállításban is bemutatkoznak — éppen csak ízelítőt adva persze abból, amit teremtenek. Bízunk abban, hogy érdeklődést keltenek... G. G. .Vaderna József: Babóha játékai Kollár György tusrajza Hölderlin imája Koraszülöttek Kánaánja az ige — folytatódik a téboly-légbuborékban. Ránőnek a grammok a fényre — s az emberben nincs, ami van. Othetes újszülött számban a csend. Nézem, kísérem: fordítva merevítem ki magam egy nő szemében. Ha elmozdul, nincs lábam és kezem. Ilyenkor átlátszó koporsó az ég. Fölsírok és kapkodok utána Csörgőt nyom kezembe a szél — üres hang-kövek hullnak vissza. A férfi csecsemővé nyomorodik és elfér az újszülött szemében. Még nedves tőle az anyaöl is. Ha feláll, akkor esik el egészen. Adj Istenem egy másik istent, ne legyen emberi az arca. Amikor már csak a halál szent ■— legyen az arca arcom embriója. Baráth Lajos: lefogadom, alig akad ma gyerek — tíz-tizennégy éves —, aki tisztában lenne azzal, mi is az a tuskó- zás. Sőt, a legtöbb fiú ebben a korban még a fahasogatáshoz sem ért — manapság. A kérdés jogos: minek fát hasogatni, amikor a városi bérházak egy részét központilag fűtik: airol pedig nem, ott az apa. — féltve csemetéjét — maga végzi e veszélyes munkát Hogy helyes-e ez a féltés vagy sem, nem akarom eldönteni. A véleményem persze megvan erről... Negyvenöt telén kaptunk rá a tuskózásra? Vagy talán még előbb? Nem is tudom. Bizonyos, hogy a háborús évek utolsó telén a falun minden valamirevaló fiúgyerek tuskózni járt. Kezdetben csak a temetőt jártuk, s a kipusztított kivágott akácok méteres tuskóit forgácsoltuk jó éles fejszével. (Egyetlen esetre sem emlékszem, hogy valamelyikünk is elvágta volna a lábát vagy a kezét!) Később a kastélykertekre tettük át működési terüleTuskózás Régi bányászkolónia Varga Bénáik József munkája tünket. Mert bár az akác a legjobban égő fa a világon, szívósan kemény verejték kell hozzá. A Halmos- és Bárczay-kert fái többnyire fenyők voltak, s — ahogyan mondtuk —, szalad bele a fejsze, mintha vajba vágnánk. Többnyire itt is csak tuskókat találtunk, mivel ügyes felnőttek ^.felvásárolták“-« szép ezüst-, luc-, boróka-, s még mit tudom én milyen fenyőket, s értékesítették. A felvásárlás nem lehetett ügy, mert igen magas csonkot hagytak siettükben. Vagy talán ránk gondoltak. A későbbi tuskózókra? Aligha! A tuskózáshoz nemcsak éles fejsze szükséges Ásószerszám nélkül silány volt az eredmény. Mert mielőtt a fejszére sor került volna, körbeástuk a fatuskót, le mélyen, s csak azután kezdtük vágni, farigcsálni. Hiszen ebből a műveletből jószerivel csak forgács jutott a zsákokba. Ennek viszont nagy hasznát láttuk, odahaza nem kellett hasogatni. Igaz aZ, hogy a gyerek egy idő után mindenre ráun. Amíg szüléink elengedtek tuskózni, sőt kezdetben elszöktünk, addig élvezettel forgattuk a fejszét. Ám mikor anyám reggel megjegyezte: — Mehetnél már tuskózni! — ekkor már nem ízlett annyira a munka. Ám a családban mindenkinek megvolt a maga kötelessége. Az enyém, a legkisebb fiúnak, a fakészítés. így aztán a tuskózás idővel egyhangúvá, unalmassá, sőt terhessé vált. A fejsze — bármennyire is élesítette ki Szakácsi bácsi, falunk jó lelkű kovácsa — egyre életlenebb, sőt egyre nehezebb lett. Idővel gyűlöltük, sőt követ is faragtunk vele, s fél zsák forgáccsal mentünk haza. — Kicsorbult! — mutattuk odahaza a fejszét. — Mer kicsorbítottátok. Szánt- szándékkal! E tarthatatlan helyzetből a Varga fiúk mentették ki a Kéri süvölvé- nyeket. — Ezután robbantunk! — jelentették ki. A robbantásos módszer kitűnőnek bizonyult. A lövészárkokban gyutacsokat, gyújtózsinórt szedtünk, körbeástuk a fát, egy fejszefoknyi rést vágtunk jobbról is, balról is, betapasztottuk sárral vagy valamivel, s már rohantunk is fedezékbe. Már a második héten kénytelenek voltunk abbahagyni a Varga fiúk módszerét. S pontosan Vargáék adták hozzá az intő példát. Regina néni egyik szombaton éppen babot főzött, s hát tömte a robbantott forgáccsal a kis csikótűzhelyet. Éppen új kosár fáért ment az udvar hátsó végébe, a tönkhöz, amikor iszonyatos robbanást hallott. Nem volt szokatlan a robbanás abban az időben, de ez alkalommal fölöttébb gyanús helyről jött. A házból, méghozzá a konyhából. A látvány iszonyatos és lehangoló volt. A csikótűzhelyből alig maradt valami, a készülő bableves a plafonon, illetve a mestergerendán, a vasfazék pedig darabokban szanaszét. Este engem is elővettek otthon. — Mivel tuskóztok ti, fiam? — kérdezte apám. — Hát fejszével! — Hozd be a fejszét! A fejszét akkor már hetek óta nem élezte Szakácsi bácsi, nyilván a féldeci honoráriumokért sem jelentkezett ... ... Hát valahol itt ért véget tuskózó pályafutásom. Igaz, akkorra már felszabadították falunkat a szovjet katonák, s megindult, illetve indulgatott a normális élet. A szántói fuvarosok szállítani kezdték a baskói hegyekből a rönkfákat, s egy-két darab „véletlenül” bekeveredett az udvarunkba. A fejsze nem került le a napirendről, de hozzácsapódott a fűrész. Hej, ez sem volt könnyű mulatság. Mert a feladatom nem változott aztán sem. A tűzre- valóról nekem kellett gondoskodni. Keresztes József: Három őszi stófa Ez az arany napsütés, ez a mézcsurgás a fákon! S az a hulló falevél!... Most már mindörökké látom. A sejtek idegrendszeréből fölnyúlt értem a rettegés. Akár egy szörnyű intrika. Mint haldoklóért a nemlevés. Belém nyilall a fájdalom a szívtájon az álnok: hull, visszahullanak belém a cenzúrázott álmok.
