Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
mrcrrr 1983. JANUÁR 8., SZOMBAT »Színházi levél Szégyen-e a jókedv? f. Nem szeretem a | gyomorbajos, kedélybeteg színhá-I zat. Ha persze, az [előadás jó okok‘ kai meggyőz arról, hogy el kell érzékenyülnöm, netán még a könnyeimet is nyeleti velem, azt nem bánom. Szívesen megrendülök, fel is dühödöm, ha kellő indokkal dühítenek, állást foglalok, elidegenedem és átélek, amint azt az előadás (a j ó ! előadás) kívánja tőlem, a nézőtől. Mindenre szívesen vállalkozom, amire engem a színház kér, késztet, sürget, amire rábeszél, rávesz, rávezet, ráébreszt. A szenvelgő életuntságot, a nagyképű és blöffölő életnyavalygást, a siralomvölgyi gyászklapanciákat azonban nem állhatom. Sótlan, humortalan öntetszelgésből még sohasem lett színház — vagy bármi más — művészet. Ugyanakkor viszont időnként alacsonyabb rendű embernek kell(ene) éreznem magamat, amiért nem kapok agysérvet a mélabútól. Rendezők, előadások, színházi emberek, kritikusok, a színházba járók egy rétege azt szuggerálják nekem, hogy másodrendű állampolgár vagyok, ha nem tartom rendőrileg büntetendőnek a nevetést a színházban, a vidámságot a szinpadon s^ a humorérzéket embertársaimban. Olykor-olykor ízlésterrorizálva érzem magam, és ezt nagyon nem szeretem, mert emlékszem még olyan időkre, amikor X vagy Z ízlése volt az egyedül üdvözítő, s egyben a terrorizálás eszköze is volt ez az ízlés. A nevetés, a humor, a jókedv, a derű nem szégyellnivaló, vagy legalábbis nem szabad annak éreznünk. Ezt a tjermészgtes emberi igényt a színházban kielégíteni: egyáltalán nem másodrendű fel-' adat. Amióta (idestova háromezer éve) a nagyjából a mai fogalmak szerinti színház létezik, azóta mindig volt vidám színjáték, vidám színjátszás is. Komédia és tragédia ikertestvérek, s ez így van rendjén. Arisztophanész nem alacsonyabb rendű, mint Szophoklész, Falstaff nem értéktelenebb, mint Hamlet — csak más, másmilyen. Szégyenkezni a vidámságon csak akkor lehet vagy kell, ha nemtelen eszközükkel idézik elő. Nevettetni sokféleképp lehet. A baj ott kezdődik, ha a színház méltatlan fogásokkal él a nevettetés érdekében. Azaz, ha rossz, szellemtelen, lapos vígjátékot játszik, ha a rendezőnek nincs humora, vagy ha a színész a legolcsóbb ripacséria arzenálját használja a színen. A közönség persze ilyen esetekben is nevetni fog, hiszen magát a nevetést kicsikarni viszonylag igen könnyű — de a színházból kijövő maga is rájön, hogy tulajdonképpen becsapták, mert bóvlit adtak el neki. Az ilyesfajta szórakoztatásra valóban semmi szükség, a közönség ízlésrombolására vagy a legsekélyesebb ízlés célbavételére nem vállalkozhat író, rendező, színész, színház. Ha mégis ilyesmi sikeredik, azt nem szabad rangos, művészi igényű, művészi eszközökkel megteremtett szórakozásnak hazudni, arról meg kell mondani, hogy rossz, hogy selejtes, hogy — adott esetben — egyenesen ártalmas. És éppen a jó szórakoztatás, a jó és szellemes humor, az igényes komikum, a komolyan vett víg játék játszós érdekében kell udvariaskodások, tiszteletkörök nélkül megmondani, ha a vígjátékból éppen a vígság és a jókedv hiányzik. A z óév utolsó napjaiban a főváros három színháza is premiert tartott. Kettőben épp szilveszter este volt a bemutató. Kézenfekvő, hogy nem tragédiát játszottak. A Vidám Színpadon — pontosabban a színház Kisszínpadán — Mi újság odaát? címmel a szovjet humor vendégszerepeit; a szomszédban a Thália Stúdió szilveszteri újdonsága Tabi László Pardon, egy percre! című Részben kabaré-ja. volt; a Vígszínház pedig az elmúlt szezon egyik sikerdarabját, a Pécsett és Kaposvárott is játszott Feydeaudarabot, az A balek című bohózatot adta újévi ajándékul. A három produkció mintha csak példatárat akart volna szolgáltatni a Nem mindegy, hogy piin nevetünk című tételhez. A Kisszínpadon sajnos többnyire olyan humoreszkekkel, villámtréfákkal, vagy éppen hosszabb lélegzetű jelenetekkel, sőt egy egyfelvonásos zenés darabbal találkoztunk, amelyeknek a humora csak nehezen importálható, azaz magyar humorérzékkel nehezen fogyasztható. Ismert jelenség ez: a tipikusan pesti humort, a maga szófacsarásaival, merész asszociációival, szellemes csattanóival, a magyar mindennapokba ágyazott témáival alig lehet exportálni. A leggondosabb fordításban is elvész e viccek, bemondások, sztorik sava-borsa. Nem más a helyzet a szovjet, vagy általában az úgynevezett szláv humorral sem. Az ottani sajátos ízeket a mi ínyünk nem érzékeli kellően, ha csak meg nem fűszerezzük egy kis hazai paprikával. m; ást példázott a Tabi-műsor. Azt, hogy amit az újságokban szívesen olvastunk, amin akkor és ott nevettünk, azt a színpadon nem feltétlenül élvezzük. Más a közeg, más a műfaj — ráadásul a régi krokik, humoreszkek fölött el is járt az idő, mert ami tizenöt éve ült, pukkant, az ma már nem élő poén, vagy csak a közönség azon részének, amely még emlékszik nem a régi viccekre, hanem azokra az apropókra, amelyek e vicceket mintegy életre hívták. Georges Feydeau (1862— 1921) azonban ma is élvezhető szerző. Szinte nincs évad valamely bohózatának felújítása nélkül, vele mindig biztosra mehet a színház. Feydeau-t ugyanis éppen az élteti, ami miatt egyesek elítélik: hogy tud vígjátékot szerkeszteni és tud szellemes szituár diókba hozni szellemes szöveget mondó színészeket. Feydeau kiváló mestere volt a könnyed vígjátékírásnak, és bár adná az ég, hogy mai vígjátékíróinkban is buzogna egy kis mesteremberi vér, a szakmai tudásnak olyan fokán, mint a lecsepült Feydeau-ban buzgott. Feydeau sem, a vígszínházi előadás sem óhajtja megváltani a világot. Csak annyira vállalkoznak, hogy két és fél órán át elbolondoznak velünk — és egy kicsit rólunk. S mivel ezt kellemesen és színvonalasan teszik, sem a rég porladó szerzőnek, sem a színháznak nem kell szégyenkeznie. És a nézőnek sem, ha jól érzi magát, nagyokat nevet, s uram bocsá’, holnapra talán már el is felejti az egészet. Takács István Zene szóban Rangja legyen a mondatoknak ■Éy- odály-évet búcsúztatni jöttünk Balázs Árpádhoz, s K egyben az új esztendőt is az ünnepelt munkássága jegyében kezdeni. Házigazdánk, a negyvenöt esztendős komponista példatára több embernyi: Kodálytól tanult tartást, méltóságot, emberséget, Farkas Ferenciül a mesterség csínját-bínját. S hogy jó sora még teljesebb legyen: Moszkvában Aram Hacsaturjan keze alatt a szabályok között is szikrázó, szabadon alkotó hangszerelést sajátította el, Rómában viszont — Goffredo Petrassi vezetésével — a latin kultúrával ismerkedett. Csoda-e hát, ha az a „dallambőség, könnyed szerkesztés, természetes folyamatosság, és színes harmóniai világ”, ami már huszonöt évvel ezelőtt, szegedi konzervatoristaként Balázs Árpádot jellemezte, ma már olyan összetetté vált, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt első hallásra-látásra kibogozza. A komponista a nyitott zongoránál ül, keze rásimul a billentyűkre, s Kodályról szólva éppen azon füstölög, hogy napjainkban van-e a zenének, egyáltalán az esztétikumnak helye, szerepe. Meglepő a kérdés, dehát ő nyugodtan fölteheti, mert az elmúlt két esztendőben — szolgálva Bartók és Kodály munkásságát — az általa szerkesztett műsorokkal és színészbarátaival úgy járta az ország településeit, hogy mindenütt magyarázott, perlekedett: a művészetből nem lehet kikapcsolni az alkotó embert. Még a befogadót sem, hiszen mindaz, amiért szót emel, amiért egy-egy mű megszületik, az valamennyiünk gyarapodásáért történik. — Amikor a gép sokkoló szerephez jut — Amerikában például komputert választottak meg az év emberének —, akkor rendkívül gondosan kell ügyelnünk a kommunikációs készségünkre. Arra, hogy rangja legyen minden mondatnak, az érzelem éppúgy hasson, mint korábban. Sajnos, azonban sok rossz példával találkozhatunk. Az elmúlt napokban kétszavas szörnyűséget hallottam az egyik aluljáróban. Gyüsz? — kérdezte a fiú. Megdumáltál — felelte a lány. Azóta felháborodva mesélem barátaimnak, ismerőseimnek, ahol csak tehetem, hogy a Petőfi énekek, a Balassi vefseky'a Csokonai dalok, az Arany balladák, Erkel, Bartók és Kodály országában hogyan engedhetjük meg az emberi kapcsolatoknak ezt a megdöbbentő elszegényesedését? Holott nagyjaink megnyilvánulásai hathatnának: a célhoz vezető útnak kellene fájdalmasan gyönyörűnek lennie. Annak a küzdésnek, amit katarzisnak nevezünk. Egyes korosztályok mintha előre be lennének táplálva az esztétikum megnyilvánulásai ellen, s közönségességükkel tüntetnek. Az elhamarkodott véleménynyilvánítás helyett inkább a kezüket kellene megfogni, irányítani, vezetni őket. Nekiveselkedik. széles gesztusokkal magyaráz a muzsikus. Amit mond: zene szóban, akár le is kottázhatná egy Burns vagy Villon költeményre, a beat-irodalom lázadó verseire. — Arra a küzdésre gondolok, ahpgy barátokra lelünk. Arra az'ideges, rohanó állapotra, amikor Honegger még a Pacific mozdonyt tisztelte, de mi már mozdonyokká válunk. Félő, hogy elhal a családi beszélgetések kora, ami pedig éltette, előbbre vitte az emberi kapcsolatokat. Pedig itt vannak a remek sűrítmények, a rövidre fogott művészi közlísek. Századunkban megugrott a líra — az egyperces novellák, a négysoros versek, a rövidfilmek, a minimal art — szerepe. Ám ez a tömörítés megkérdőjelezi az emberek befogadó kedvét. Inkább konzervet fogyasztanak, minthogy vitaminokat ennének. A falanszter képét tudatunkba vetítve Madáchcsal együtt mondhatjuk: minden alkotónak tennie kell azért, hogy ne pusztuljanak ki az érzetek, s az érzelmek ne sorvadjanak el. Meggyőződésem, hogy mindenki őriz a lelke mélyén valamit abból, amit ráhagytak. Csak a kulcsot, a fogódzót kell megtalálni, hogy felpattanjon a zár. Balázs Árpád kórusműveivel, zenekari és kamaradarabjaival, oratóriumaival teszi ezt. Rámutat a falra: Egry József tüskés fájdalmával, kiszolgáltatottságával belülről is a derű Balatonját festette. A mai piktor — egy másik képen — már foltokkal varázsol harmóniát. Más az előadásmódja. Művekről beszélünk: Nagy László, Weöres Sándor költészetéről, Staravinsky és Bartók zenéjéről. Korokról: hogyan változik az elvonatkoztatás tíz-húsz évenként. A huszadik században az ideál is módosult: Bartóknál például a nemeset, a hűséget a rút mandarin testesíti meg. Érvelünk: az emberarcú szépség emberarcú ábrázolást is követel. Fölemeli kezét Balázs Árpád — mintha kórust vezényelne — és folytatja: — Amikor Picasso három fázisban rajzolta egymásra fejeit, akkor a Kuarulkozást örökítette meg. S erre rávezetés nélkül nehéz rájönni. A megfejtéshez, az azonosuláshoz elvezető út jelenti a katarzisélményt. Azt, hogy egy-egy verstől, zeneműtől, képtől borsódzik az ember háta, érzem, ahogy átáramlik a vér a testemen. Ennek hiányában viszont elmarad a megkínlódás, a felületes ítélet lesz a mértékadó, egy síkban mozog minden, sivárrá lesz a térgondolkodás és a Múzeum a lakásban térérzelem. Megint a gyakorta hiányzó közösséghez jutunk vissza: felül kellene vizsga - nunk a családpedagógiát, megtanítani a szülőket gyermekeikkel beszélgetni; engedni, hogy ismét hassanak a nagyszülők meséi, hogy újból rá lehessen kérdezni dolgokra; hogy mi is egymásra találjunk az estéken. A zeneszerző nem tagadja: népművelő bújkál benne is. — A Kodály-életműből így is lehet meríteni. Bármilyen év fordulóról van szó, először a: embert kell néznünk. Kodálynál azt, hogy a szép beszédre, gondolkodásra nevelt, s me; tanított magyarnak lenni, nem különben a szimbólumok tiszteletére, miként azt Illyés Gyula is tette és teszi. A költő nemcsak a múltunkat tudatosította, hanem kezünkbe adta az emberi létezés szerszámait is, ahogy írta: Nemcsak én ót: is, a szeg / reszel, alakít engem. Ez a gyönyörűség Aranynál is: ismerni az embert, az öszikiket, a Margitszigetet, s ha csak egyet is tudunk belőle, akkor a másik kettőt is szeretni fogja az olvasó. Hogyan érjük el ezt? Egymás hangjába vágunk, az Erkel-díjas, érdemes művész és a mindennapok krónikása: egymást licitáljuk, majd szót értünk: ne restelljünk többműfajúak lenni. Balázs Árpád több nemzetközi zeneszerzői verseny diíjazottjaként és zsűritagként említi: büszke arra, hogy a közelmúltban az abonyi zeneiskolások játszották zenekari darabját, kórusműveit éneklik Vácott, Szentendrén, Dabason, s az énekkarok hangzásától a gyermekszínházig, a szimfonikus opuszoktól a rajzfilmzenéig sok mindenre érzékeny és nyitott. — Egy biztos — szaporázza az indulatot — kísérletezni kell, de a mesterségbeli tudást nem lehet nélkülözni. Szabályok között mutató meg; az ember', fiógV ibií ltud. Karúnkban, amikor sok a spekuláció, a véletlen, az ösztönös megnyilvánulás a művészetben, ezt nem szabad elfelejteni. Erre figyelmeztetnek az évfordulók, s töretlenül kell folytatnunk mindazt, amit a mindenkori ember igényel.,Ez az ország sok értéket adott már eddig és még sok érték szunnyad benne. Ez jelent bizakodást a kodályi százéves zenei tervhez: ügyeink tisztábban és világosabban folytatódnak. Ha a szépet szerető emberek országát építjük, akkor boldog leszek 1983-ban. Ám azt is vállalnunk kell, hogy egyeseket a kis boldogságok szükségességére ráébresszünk. Molnár Zsolt Kun Zsigmond budapesti lakása valóságos múzeum. A 90 éves nyugdíjas egy életen át gyűjtötte feleségével együtt a magyar folklór tárgyi emlékeit. Ilégi óbudai lakását és gyűjteményének nagy részét már az államnak adományozta, de még így is jócskán maradt az értékes, szép tárgyakból. Az újjárendezett óbudai kiállítás a napokban nyílik meg a Fő téri műemlék házban. Nagykőrösnek Ismeretlen szonett Juhász Gyula eddig ismeretlen verskéziratára bukkantak a szegedi Somogyi könyvtárban. A Prolog, a magyar tehetségek országos védőegyesületének nagykőrösi alakulási ünnepére című 14 soros szonett kéziratát az az iratköteg rejtette magában, amelyet Mezei Pál ügyvéd, 1925-ben adott át megőrzésre Móra Ferencnek, s amely többek között a nagykőrösi védőegyesület megalakulásával kapcsolatos más dokumentumokat is tartalmaz. Juhász Gyula most megtalált versében többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy sok magyar tehetség élt és él hazánkban, aki a kellő segítés, a meg nem értés miatt elkallódott. A szonett fotómásolatát a Juhász Gyula születésének 100. évfordulójára megjelenő kiadványban teszik majd közzé. V-FIGYELŐ Napos oldal A Színház- és Filmművészeti Főiskola ödry Színpadának kamaratermében mutatták be Harold Pinter: Étellift és A szerető című darabjait. A képen: Simon Mária és Nagy Miklós. Hiába na, tízszer is, százszor is kiderül, hogy egy jó író művét egyszerűen nem lehet elrontani azzal, ha televíziós történetet fabrikálnak belőle. Ha más nem, de néhány jóízű mondat csakcsak felfénylik a színészi ajkakon, szerencsésebb esetben pedig úgy lép elénk egy vagy több figura, ahogyan azt a szerző egykoron papírra vetette. Tehát valóságosan eleven népekkel is akadhat találkozásunk. Nos, nem volt ez másként Karácsony Benő Napos oldal című regényének megfilmesítésével sem, amely mű immár újesztendei ajándékként úgy került a nézők szeme elé, hogy egyszer-másszor akár tapsra is lendülhettek a tenyerek. S köszönhető volt ez nem másnak, mint ennek a hol elfeledett, hol újra népszerű szerzőként olvasott toliforgatónak, aki hajdan Kolozsvárott élve aratott szépliteratúrai sikereket szinte egészen addig, amíg 1944-ben el nem nyelte őt is a gázkamra. íróművészetének titka? Mindenekelőtt az a filozofálgató kedély, amely a Svejket —, s hogy magyar példát is mondjunk — Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marciját is — átszínezi, s ezzel együtt az az ízes, ám egyáltalán nem népieskedő stílus, amelyből tüstént kitetszik, hogy valahol a Szamos mentén gyűjtötte magába az író a jelzős és igeszerkezeteket. Marosi Gyula forgatokönyvírónak és Mihályfy Sándor rendezőnek hála a Napos oldal sok szépsége elevenedett meg a képernyőn. Először is, ugyebár, az a tengő-lengő, a családi vízimalomba szobrászkodni visszavonuló fiatalember — Székhelyi József alakította őt egészen kiválóan — mozgott s szólt úgy, hogy láttán, hallatán egyáltalán nem lehetett hiányérzetünk. Igenis, ezt a társadalom kivetette, s ettől mind bölcsebb, s tehetségesebb valakit éppen ilyennek képzelhette el, s írta meg Karácsony Benő. És csakígy néhány más szereplőjét is a Napos oldalnak! Mensáros László vénecske doktorát például, aki úgy tűnődött, szentenciázott hogy akár egy Csehov-darabba is beleillett volna, vagy azt a kamaszlányt — az ő szerepében a mindeddig teljesen ismeretlen Molnár Erzsébet remekelt —, aki viszont móriczi rangon volt egy Kolozsvár környéki Csibe. Hcrnád. A hernádi Március 15. Termelőszövetkezetet láttuk a tévében a minap. A mezőgazdaság, illetőleg a nemzetközi kereskedelem iránt i ' deklődő forgatócsoport azért látogatott el ebbe a messze földön híres közös gazdaságba, hogy megtudakolja: a megszigorodott körülmények közepette is tudja-e állni a versenyt a téesz. Tágasabb hely híján itt csak annyit erről az érdekes és tanulságos helyszíni szemléről, hogy úgy látszik, tudja. Annál is inkább, mert újabb és újabb termelési módszereket honosítanak meg Hernádon. Fölhagynak például a mélyalmos baromfitartással és helyette az olcsóbb kaparásos placcokat alakítják ki. Aztán visszavezetik az elhasznált levegőt — ezzel fűtőenergiát takarítanak meg —, aztán drágább, ám annál hosszabb ideig szolgáló villanyégőket használnak, aztán a kevésbé drága, de éppen olyan jó nedves kukoricával etetnek stb. stb. Egy valamitől nem vonják meg a forintokat: a kísérletezéstől. Erre a célra nem kevesebb, mint 25 millió forintot fordítanak. Nyilván azért, mert csak így, folyvást próbálkozva, újítgatva őrizhetik meg hírüket. rangjukat, s tudnak vevőt találni az egyébként egy bizonyos ízanyag adagolása miatt mind természetesebb ízű szárnyasoknak. Akácz László
