Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-05 / 4. (3.) szám

1983. JANUAR 5.. SZERDA 'W Írásveiíiőhltöz Már tavaly elkezdték a kü­lönböző filmtechnikai beren­dezésekhez az alkatrészek gyártását a Filmtechnikai Vállalat monori gyáregységé­ben. Képünkön Törőcsik Lász­ló marógépen készíti az írás­vetítőkhöz szükséges alkatré­szeket. Szakít az intézeti munka hagyományaival Rugalmasabban, mint eddig Egy kutatóintézet saját ma­gán kezdi el az újszerű for­ma, az Agrárfejlesztő Vállalat kialakításának kísérleteit; a Gyümölcs- és Dísznövényter­mesztési Kutató Intézet a mezőgazdaságban elsőként, újszerű kezdeményezéssel át­alakult, és a termelőkhöz kö­zelebb jutva, immár nem költ­ségvetési intézményként, ha­nem a vállalati gazdálkodás keretei között tevékenykedik. Az átalakulást — amely január elsejével megtörtént — a mezőgazdasági kutatók és termelők körében egyaránt érdeklődés kíséri. Az intézet eddig főleg központi juttatá­sokból tartotta fenn magát, bár az utóbbi időben már mind nagyobb számban kap­tak közvetlen megrendelése­ket vállalatoktól és gazdasá­goktól kutatásra, illetve fej­lesztőmunkára is. A jövőben továbbra is vállalkoznak köz­ponti kutatási feladatokra, ezek azonban már konkrét megrendelések formájában érkeznek hozzájuk, még ak­kor is, ha történetesen nem egy gazdaság vagy vállalat a megrendelés feladója, hanem a Mezőgazdasági és Élelmezés­ügyi Minisztérium vagy más főhatóság. Az idén például a kutató-fejlesztő munka válla­lati előirányzata összesen 31 millió forintos megrendelés teljesítését teszi lehetővé, eb­ből 23 millió forint központi, állami megrendelés, a többi már külső megbízatás. Ez az arány a következő években tovább módosul a vállalati jellegű megbízások javára. Az újszerű forma több ol­dalról is szakít az intézeti munka hagyományaival. Az Agrárfejlesztő Vállalat a több éves kutatások-fejlesztések ideje alatt egyelőre főként a megbízók anyagi eszközeit, pénzét használja fel. A mun­ka befejezése után kerül sor az elszámolásra, amely .vi­szont a korábbinál rugalma­sabb megoldásokat tesz lehe­tővé. Amennyiben az eredeti szerződés arra lehetőséget ad, a fejlesztő vállalat például az eredményekből is részesedhet, ebben az esetben közvetlen anyagi érdekeltsége is fűződik a minél sikeresebb módszer kidolgozásához. Ám minden­képpen a gyors és határozott, a vállalkozó szellemben nem szűkölködő munka a cél. hi­szen ehhez fűződik a megren­delők érdekeltsége és az ilyen tevékenység biztosítja majd a fejlesztő vállalat megélheté­sét is. ült tefyiink, lm s®k az elmei? Megnyugtató megoldás kell Az állatgondozók szerint az első napokban némi bizonyta­lansággal szaglászták a tehe­nek az Alagi Állami Tangazda­ságban az eléjük öntött almát, ám megízlelve a friss gyümöl­csöt, jó kedvvel ropogtatták el, amúgy csutkástól, mindenestől a váratlan csemegét. E finom takarmányt azonban — s ezt valljuk be mindjárt az elején — nem egészen önszántukból etetik a szarvasmarhákkal a gazdaságbeliek. Mert hiába törték a fejüket, ők is úgy jártak, mint szerte az országban sok nagyüzem: a 70-es években államilag támo­gatott telepítési program való­színűleg a tervezés hiányossá­gai miatt túllendült az optimá­lis határon, s igy a tavaly ide­haza szinte mindent elöntött az alma. Ez a mizéria azután a legtöbb helyen nem is kis ráfizetéssel járt, ezért hát nincs mit csodálkozni azon, ha a piaci hatások arra késztetik a termelőszövetkezeteket, álla­mi gazdaságokat, hogy érde­keiknek engedelmeskedve, csökkentsék almatermő terüle­teiket. Csak gazdaságosan így cselekedett az AÁT is, ahol tavaly mintegy 120 hek­tárnyi kiöregedett ültetvényt vágtak ki, ám növeli a gondo­kat, hogy a már 95 hektárnyi termő mellett az idén további ál hektárról lehet leszedni a gyümölcsöt. Lehet — írtuk, mert nagy kérdés, hogy meg­­éri-e? Ha a gazdaságosságot éa az értékesítési lehetőségeket nézzük, nem biztos, hogy igen­nel válaszolhatunk. Az elmúlt évben például 4 forint volt egy kiló alma önköltsége, s az 1 ezer 600 tonnányi össztermés­ből csak 900 tonnát exportál­hattak a Szovjetunióba és Csehszlovákiába. A többit meg­próbálták eladni, de az idő múlásával a tárolt gyümölcs minősége is romlott, s végül már 1 forintért sem volt haj­landó senki elvinni. Az egyik szeszfőzde megvett ugyan né­hány tonnát 1 forint 60-ért cefrének, de még így is meg­maradt mintegy 200 tonnányi, amit most jobb híján takar­mányként etetnek fel az álla­tokkal. Persze joggal vetődik fel a kérdés, tehettek volna mást? Az elmúlt esztendőkben nem egyszer élt át a mezőgazdaság gondokat, ellentmondásokat — gondoljunk csak a káposztára, a burgonyára és a gyümölcsök­re —, amikor a központilag meghirdetett elv ellenére sem vásárolták fel a termelőktől maradéktalanul az árut. Ott maradt a nyakukon, jobb eset­ben áron alul tudták értékesí­teni, s ez komoly gazdaságos­­sági vizsgálatra kényszerítette a nagyüzemeket. Ennek vég­eredménye, hogy csökkentették az érintett növények termőte­rületét. Ez a döntés abban a pillanatban jónak látszott, ám az utána következő években emiatt gyakran keletkezett hiány a piacokon. Félő, a mos­tani almatúltermelés is néhány esztendő múlva odavezet, hogy a boltokban kevés és drága gyümölcsöt kínálnak majd a fogyasztóknak. Elpazarolt támogatás Meg kellene előzni a komo­lyabb bajt. Az egyik megoldás­nak az látszik, hogy a nagy­üzemek anyagi lehetőségeikhez mérten, akár összefogva, több ütemre bontva építsék ki a feldolgozóipari hátteret. Ez nem kis pénz. de a beruházás még mindig jobb, mintha a terme­lési bizonytalanság miatt meg­inogna a felsőbb szintű mező­­gazdasági irányítás hitele a termelők körében. Manapság, ha nem is tolakodnak érte, megfelelő piackutatás után eí lehet adni tőkés valutáért is a gyümölcsökből készült sű­rítményeket, példa erre a Tö­rökbálinti Állami Gazdaság, amely tavaly is nagy mennyi­ségben exportált ilyen termé­keket. Emellett a kockázattól sem riadva vissza, a termelő­­szövetkezetek és az állami gaz­daságok is a kassza tartalmától függően kereshetnek más meg­oldásokat. Kisebb feldolgozó üzemek megépülhetnek önerő­ből is, vagy az ’sem elképzel­hetetlen, hogy kedvezményes akciókat hirdessenek. Pest me­gyében már nem egy termelő­­szövetkezet árulja úgy a ter­mést, hogy a vásárló maga sze­di le, s így természetesen ke­vesebbet fizet érte. Az nem látszik jó megoldás­nak, hogy kivágják az ültet­vényeket, mert így gyakorla­tilag a bőkezűen osztott álla­mi támogatást pazarolják el. Ez már a mi zsebünkre, a vá­sárlók zsebére is megy, s ezért fel kell emelni a szavunkat el­lene. Hogy elkerüljük a hason­ló eseteket, mindenképpen szá­mot kell vetnünk lehetősé­geinkkel. s meg kell találni a lehető legjobb megoldást. Még­­egvszer' leírjuk: meg kell ta­lálnil Családi munkával Az almatermesztés tavalyi tragédiája arra késztette az Alagi Állami Tangazdaság ve­zetését is hogy alaposan meg­fontolja e gyümölcs jövőjét. Most úgy tűnik, találtak egy megoldást. Tavaly már csak­nem 15 hektárnyi ültetvényt adtak ki illetményföldként a dolgozóknak, s az első tapasz­talatok biztatóak: egy átlagos, 300 négyszögölnyi területen 8—10 ezer forint tiszta hasznot hozott az alma. Hogy miért jö­vedelmező a háztájiban, s miért nem a nagyüzemben, er­re a kérdésre Virág Lajos köz­­gazdasági igazgatóhelyettes szerint aránylag könnyű vála­szolni. Egyrészt azért, mert a családi munkán alapuló ter­melésnek kisebb az önköltsé­ge, másrészt, ha az emberek a magukét szedik; jobban vi­gyáznak a minőségre. Volt olyan család, ahol az összes mennyiségnek alig egy száza­léka (!) volt csak hibás, míg a nagyüzemben ez az arány meghaladja a 15 százalékot. A döntés tehát megszületett, s ennek értelmében az idén, legkevesebb három évre, a dol­gozók almásokat bérelhetnek a gazdaságtól, amely csupán any­­nyi munkát végez megrende­lésre, amennyit a művelést vállaló jónak lát. Az igények előzetes felmérése szerint vár­hatóan 50 hektárnyi ültet­vénynek lesz így gazdája, első­sorban Erdőkertes környékén. Hogy mi ebből az AÁT hasz­na? Mivel a gabonatermesz­tésre állami támogatást kap­nak, s az illetményként kiadott gyümölcsön helyett szántóföld szabadul fel, ezen jövedelmező gazdálkodást folytathatnak. A másik pedig — s ez sem elha­nyagolható szempont —, hogy az almatermesztés veszteségét nagy mértékben mérsékelik a bérbeadással. Furucz Zoltán EVIG-újíték villanófényben A vállalatnak éppúgy érdeke Törököt fogtam — mondjuk tréfásan, ha bármi, előre nem várt dolog áthúzza a számításunkat. Ha például ar­ról, amit elképzeltünk, valami egészen más „sül ki”, mint szeretnénk. Törököt fogtam Cegléden én is — de ezért egyáltalán nem bosszankodom. Hogyan történt? Természetesen, vé­letlenül. Az ÉVIG ceglédi villanymotorgyárában az igaz­gató maga ajánlott nekem néhány nevet, amikor meg­tudta, hogy újítóikról szeretnék írni. Joggal gondolhat­tam, itt minden rendben van. (Mert az megesett már olykor-olykor, hogy megpróbáltak lebeszélni, s nem is akárhogyan: jobbnál jobb témákat ajánlva inkább az üzemről.) Amint a gyár újítási felelő­sével beszélgetni kezdtünk, még úgy tűnt: Lám, valóban jó helyen kopogtattam. Az EVIG-ben olyan műszaki bázis és a legolcsóbban hasznosít­ható eszköz az újítómozgalom, amely az egyre szűkösebb esz­tendőkben biztos tartaléka a vezetésnek. Ezt erősítette meg bennem ugyanis Kottlár Ferenc. — Tavaly 75 újítást nyújtot­tak be nálunk és 63 az elfo­gadott ötletek száma. Az utó­kalkulált megtakarítást 920 ezer forintra számítottuk; esz­mei és tényleges újítási díj­ként kifizettünk 75 ezer forin­tot — sorolta egy kimutatás­ból. Kis gondolkodás után még jónak látta hozzáfűzni: — Szerintem semmit nem jelent, hogy. tavaly kevesebb újító kopogtatott be hozzám javaslatával, mint például ta­valyelőtt, vagy azelőtt. Az újítások értékét, tartalmát nézve ugyanis a jelenlegi hely­zetben a kevesebb is több. Vé­gül is, az a döntő, mennyi haszna származik a gyárnak, a közösségnek belőlük. Kedvetlen fiatalok Miközben együtt indultunk a szerszámműhelybe, még seb­tében följegyeztem néhány észrevételt a tájékoztatóból. Ilyesmit: az újítási feladat­­tervük mindig konkrét és pon­tos. Félreérthetetlenül meg­fogalmazzák, milyen felada­tok megoldásához kérnek tip­peket — s azt is, mennyi pénzt kínálnak érte. Az EVIG-ben tehát szeren­csére nincs szó az újítókedv csökkenéséről — gondoltam, de Kottlár Ferenc egy gond­jukat említette. — Gyárunk fő jellemzője, hogy sok a fia­tal. Az ő érdeklődésük saj­nos, csak nagyon lassan kelt­hető föl. Így elsősorban csak régebbi, idősebb szakem­berekre számíthatunk tovább­ra is. Számíthatnak? Ezen néhány perccel később, csak magam­ban morfondíroztam ismét, miután Véter László, a mű­hely egyik művezetője, nem fogadott túlzott lelkesedéssel. Azért sikerült megegyeznünk: kényes kérdések nincsenek. Bár nem titkolta: szíve sze­rint megkérne, hagyjam őt békén. Vannak hozzá hason­lók szép számmal az üzem­ben. — öreg rókának számítok az EVIG-ben. Húsz éve kerül­tem ide — kezdte lassan, von­tatottan, múltidézéssel. — Ak­kor gumicsizma volt a népvi-Fonalak tonnaszámra Naponta öt tonna fésfisfonalat dolgoznak fel a gyűrűs­fonó gépeken a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyár kerepestarcsai gyárában. Barcza Zsolt (elvételei seletünk, az udvaron bokáig ért a sár. Minket csak úgy emlegettek Cegléden: gyár — a város szélén. Mit gondol? Miért kezdtem el újítani? De­hogyis a pénzért! Kényszer­ből. Mert kellett. Mert lát­tam, szükség van a tudásom­ra. Észrevettem valamit — és nem helyeseltem. Kitalál­tam hát helyette mást, jobb eljárást. Hány újítást adtam be? Nagyon sokat. Harmin­cat, vagy még többet?! De, ma már nem mindegy? Lényeg, hegy évek óta nem újítok. Visszavonultam, ... mint Ma­gyar Zoli, a tornász... — Gúnyolódik, úgy érzem. Nem becsülték meg talán kel­lően? — Mit ért megbecsülésen? Megkaptam én persze, a ki­váló újító arany kitüntetést is. De... — Valami tüskét hordoz magában? — Jó, ne kerteljünk. Ke­vés az újításokért adott pénz. Több esztendeje volt egy újí­tásom. A gyárnak 545 ezer fo­rintot hozott, vagyis több mint félmilliót. Én meg 22 ezer forintot kaptam. Ezt főként azért éreztem sérelmesnek, mert a megtakarított norma­órát olyan vállalati-központi norma alapján kalkulálták ki, amelyet soha nem alkalmaz­tak nálunk a gyakorlatban. Inkább az eszmei díj!... Kérlelésemre — és még most sem titkolt büszkeség­gel! — elmeséli az újítása lé­nyegét. Ez, egyetlen mondat­ban megfogalmazva: megol­dotta a villanymotor álló ré­szének horonyszájsorjázását. Vagyis, egy korábban nagyon időigényes kézimunka szűnt meg — ötlete nyomán. Sorolja, miben látja az újí­tómozgalom visszaesésének okait. Nem tartja például he­lyesnek év elején megszab­ni az újításipénz-keretet. S ha valaki kitalál valami vi­lágrengető dolgot? Arra már egyszerűen nem jut pénz? Mert elfogyott? Állítja: az újí­tók közül mindenki fél attól, hogy utókalkülált újítási dí­jat állapítanak meg számára. Mert ha ez a megoldás, akkor csak több év múlva jut pénz­hez. Inkább megelégszenek a kevés, de biztos (!) eszmei díj­jal. Lényegesebb, hogy a mos­taninál hamarabb intézzék az újításokat! Az érintettek tud­ják: jó-e, kell-e, amit kitalál­tak? De, ha erre hosszú hó­napokig kell várniuk?! — Nem! Nekem elegem volt a harcból, kiszálltam a ring­­ből — szögezi le keményen. — Ha kitalálok valamit, szólok inkább egy-két fiúnak: adjá­tok be újításnak! S közben be is vezetjük, saját szakállunk­­ra. Én már nem tudnék örül­ni egy-két ezer forint újítási pénznek. — Nem túloz Péter Laci! — kapcsolódik a beszélgetés­be a más tanig csöndben figye­lő, de arcjátékán ugyan csöp­pet sem uralkodó! — Lénárd László gépésztechnikus, aki most szerelőlakatosként dol­gozik. — De sokat újítottunk mi együtt is! Engem viszont úgy látszik, keményebb fából faragtak, bírom a küzdelmet. Mert csak az marad meg újí­tónak, aki erre képes. Azt hi­szi. rosszul hall? Nem. Én is 1967 óta vagyok EVIG-es, meg­ettem itt elég sok sót. Régeb­ben helyzeti előnyünk volt, új termékeket kezdtünk gyár­tani, volt sok módosítani-, /változtatnivaló. Én mindig csak azt figyeltem: mit lehet másként csinálni? Beadtam vagy 25 újítást, nemegyszer társakkal, közösen. Mire em­lékszem szívesen? Például a VZ—80 típusú motorok csap­ágyfedelének módosítására. Ez 230 ezer forint hasznot ho­zott a gyárnak egy évben. Vagy a sajtológépek egész­ségre ártalmas zajhatását si­került csökkenteni — 30 szá­zalékkal! —, egy látszatra egyszerű ötlettel. A berende­zés kerekét, kétoldalt szigete­lőlemezzel vontuk be ... Ha tudná, hányszor megjártam, hogy elfogadtam a felajánlott eszmei díjat! Ha várok, sok­kal többet kaptam volna. Nehézkes indítás — Maga tehát nem hordoz titkos sérelmet? — De, igen. Nevetni fog: hosszú ideje van egy vitás ese­tem. Újításunk — mert ket­ten csináltuk — az edzőmű­helyben alkalmazott cián­technológiával kapcsolatos. Mi készítettük el a szükséges esz­közt is hozzá. Megkaptuk an­nak rendje-módja szerint az újítási előleget is — aztán vá­ratlanul, amúgy huszárosán — elutasították az egészet. Úgy emlékszem, azt írták: a be­rendezésünk nem alkalmas a keletkezett napi ciános hul­ladék semlegesítésére. Bele is törődtünk volna a dologba, ha nemrégen, valaki’ nem ad­ja be ismét újításnak; föl­használva a mi módszerünket, csak nagyobb méretre számít­va — a mi elutasított javasla­tunkat. Hát nem! Nem ha­gyom magunkat! Joggal vitáz­hatunk: a megtakarítás érté­ke legalább 900 ezer forint! — Az újítás — vállalati, gyá­ri érdek. Tehát az ösztönzése is... — Elméletben. Mert elbírá­láskor ez nem érzékelhető! Sokszor az az érzésünk, mint­ha a műszakiak restellnék, vagy bánnák, hogy valaki ná­luk okosabb, és változtatni kell a konstrukción, a termé­ken. Ez pedig igazán nem kedvcsináló! Azzal sem értek egyet, hogy az újításokat egy személy »bírálja el. A mi fő­mérnökünk is nagyon elfoglalt ember — tehát nehézkes már az indításuk is az újítások­nak ... Érthetetlen egyenlősdi — 4z újságíró elmegy, a ri­portalanya marad. Lehet, hogy „fejét veszik” azért, amiket most elmondott? — Fölöslegesen aggódik ér­tem. Munkás vagyok, nincs kifogás a munkám ellen. Ugyan mi bántódás érhetne? Külön­ben is: vagy őszintén beszél-’ tem, vagy sehogy! Nem ezt akarta? No és meggyőződé­sünk, hogy nem csupán EVIG- problémáról van szó — az újítómozgalom lanyhulása — éppen a legkritikusabb gaz­dasági helyzetben! —, orszá­gos jelenség. S azt hiszem, ha tudjuk az okait, már köny­­nyebb a változtatás is. — Nem lehet, hogy a műsza­ki fejlődés nyomán egyre csökkent az újítási lehetőség, s ez is hátráltató tényező? — Valami van ebben. Tény­leg alaposabban körül kell néznünk, mi szorul módosí­tásra, mit tehetünk. De, ha az újításoknál valami érthetet­len egyenlősdifélére törek­szenek — neked is egy kis pénz, meg neked is! —, az aztán nem viszi előre a moz­galmunkat. Ne féljenek a ve­zetők fizetni — a valóban jó ötletekért; ez a lényeg. És még valami: a szemlélet. Hogy az újítóknak ne kelljen behúzott nyakkal járniuk a műhelyek­ben, mert elvettek a közös kasszából. Mert oda Be is tesz­nek. Nem is keveset. Ezt kel­lene megértetni a vállalatok­nál. + Kommentár helyett: Lénárd László nem „vonul vissza”. Gács János munkatársával nemré­giben ismét összedugták a fe­jüket. Az eredmény: megol­dották a két hidraulikával és oneumatikával kombinált mű­ködésű szegecselőgép vezér­lésmódját. Újításukat a gyár vezetése fejenként kétezer-öt­száz forint eszmei díjjal hono­rálta. Dodó György!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents