Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-23 / 19. szám
4 f ^ 1983' ,ANUÄR 23” VASÁRNAP Élnek a régi hangszerek Dr. Nyúl István zenetörténész a rési hangszerek mestere. Százhatvan, különböző korból és helyről származó hangszerét évszázadok muzsikájának bemutatására gyűjtötte össze. Rádiófigyelő RÄDIÖNAPLÖ. „Oh az a politika!” Az ilyesfajta vélekedést alighanem azt is jelzik, hogy ma is akadnak, akik úgy vélik, a fejük fölött születnek a nemzetünk jövőjét meghatározó döntések. Valóban így lenne? Nincs módunk befolyásolni közös sorsunk alakulását, s tudomásul kell vennünk, hogy a kontroll, a politikát ellenőrző mechanizmus legfeljebb ha utólag működik? Lehetséges, hogy olyan kényes területen, mint például a külpolitika, a diplomácia, nem működhet a szocialista demokrácia? A rádiónapló csütörtök délutáni oldott hangulatú, izgalmas párbeszéde Várkonyi Péterrel a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának titkárával alighanem 60k tamáskodót meggyőzött az előbbi vélekedések ellenkezőjéről. Az egykori újságíró, ahogy az a műsor közben kidérül, nemcsak őszintén hiszi, hogy a politikát közösen kell formálnunk, de annak a képességnek is a birtokában van, hogy a sokszor zavarosnak, áttekinthetetlennek látszó kérdéseket mindenki által érthető közös nyelvre fordítsa le. E rovat célja nem az, hogy a diplomácia számára is kemény diónak mutatkozó kérdésekben állást foglaljon, a mi feladatunk, hogy a rádióműsorokról azok szereplőinek teljesítményéről véleményt mondjunk. Dicsérjük tehát Vértes Éva és Bernáth György elegáns, szakszerű műsorvezetői ténykedését és betétriportjait, a szerkesztő Ónódy György élőben is kiváló rendezői. dramaturgiai munkáját. Mindenekelőtt azonban a főszereplő Várkonyi Péter szaikszerű, a bonyolult kérdésekben is világos véleményt mondó szinte személyhez szóló válaszait kell követendő példaként ajánlanunk minden politizáló hallgató figyelmébe. Mert e műsor feladata vitathatatlanul az volt, hogy újabb híveket szerezzen a párt és a kormány külpolitikai ténykedésének, bizton állíthatjuk e célt maradéktalanul elérte. Bányász Hédi Stendhal Julien Soréi az idősebbek számára egyenlő Gérard Philipe-pel. Az ötvenes években vetített francia film, a Vörös és fekete egy olyan író felfedezéséhez járult hozzá, akinek a művei megkésve jutottak el hozzánk. Stendhal életében nem örvendett népszerűségnek, majdhogynem ismeretlenül hunyt el. Ám saját maga megjósolta: halála után fogják majd kedvelni, értékelni munkásságát. Taine, Balzac, Zola nyitotta ki rá embertársai szemét. Nálunk a század első éveiben születtek meg az első fordítások, ám azok modorosságukkal inkább taszítottak, mint vonzottak. Illés Endrére kellett várni, aki mesterműveket tálalt elénk magyarításaival. ülés a detekíívfelügvelők szívósságával nyomozta ki ennek a különben ellenszenves, nem éppen karcsú írónak, Henri Bevle-nek az életét (mert ez volt a valódi neve; százhetven álneve közül csak env. a német kisvárostól kölcsönzött Stendhal). Az író diplomataként és katonaién* beutazta Euróoa nagyobbik felét. Rnionírntt Napóleonért, s valószínű, hogv Stendhal aratta a nagyobb sikert. É!e*e na"v élménye a szerelem és Itália. ötvankPeuc megélt esztendeje legalább olyan izgalmas, mint regényei, a Vörös és fekete, a Pármai kolostor, a Vörös és fehér. Julien Soréi, Fabrizio del Dongo, Lucien Leuwen ma is mindennapi ismerősünk. Nemcsak a filmművészet tette azzá, hanem az is, hogy StendhaJt úgy kaotuk. mintha magyarul írta volna műveit. Regén vei az elmúlt harminchét esztendőben +Kbb mint másfél millió néT- dánvban jelentek meg nálunk. Ez a fantasztikus szám is je1- zi, horrv ,.a felvilágosodás századának szén öröksége” (Hlés Endre fogalmazása' máig él és hat: S+endhalt alighanem ké*sz*7ad?k h''’r*í íróként tartjuk számon születésének kétszázadik évfordulóján. Oroszlánról indás völgyben Szónokverseny Ifjúsági pályázatok A KISZ Pest megyei Bizottsága szónokversenyt hirdet az idei forradalmi ifjúsági napok alkalmából. A résztvevőknek, akik február 25-ig jelentkezhetnek'. a versenyre a KISZ megyebizottságán (1126 Budapest, Nagy Jenő u. 5.), nyolc-tíz percben az 1848— 49-es forradalom és szabadságharc évfordulójáról kell méltóképp megemlékezniük, úgy, hogy a beszédek a ma fiatalságához szóljanak, tudatosítsák 1848 márciusának máig érvényes üzenetét, tanulságait is. A vetélkedőre a FIN Pest megyei nyitórendezvénye, a március 15-i ünnepség keretében kerül sor Nagykőrösön, az ifjúsági házban március 12-én tíz órai kezdettel. A KISZ Pest megyei Bizottsága a FIN alkalmából plakátpályázatot is hirdet hivatásos és amatőr képzőművészek számára. A pályamunkák a három tavasz bármelyik eseményéhez kapcsolódhatnak, vagy a három eseményt egy alkotásban, komplex módon is megfogalmazhatják. A pályamunkákat szintén a megyebizottságra kell beküldeni, február 15-ig. Mindkét pályázatról részletes felvilágosítást a területileg illetékes járásivárosi KISZ-bizottságokon kaphatnak az érdeklődők.A megyei tanács valamint a Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtár pályázatot hirdet színpadi műsorok öszszeállítására és előadására. A kiírás szerint tükrözni kell a pedagógusi hivatás társadalmi fontosságát és szépségét. Pályázhatnak a közoktatási és közművelődési intézmények dolgozói, illetve a művészeti együttesek. Az első díj 4 ezer, a második 3 ezer, a harmadik pedig 2 ezer forint. A technikai feltételeket is tartalmazó forgatókönyveket április 15-ig kell beküldeni a megyei művelődési központ módszertani osztályához (2001 Szentendre, Engels u.). A koronától balra menjen — szólnak utánam, látva tétovázásomat. Vadászfegyverek mellett nyitom az ajtót a Nemzeti Múzeum első emeletén. Vendégségben járok: kitömött madarak, meggombostűzött bogarak, ásványok között. A legnagyobb magyar vadász, Kittenberger Kálmán emlékét keresem. Az ő Afrikáját, vadjait, tárgyait, az ugandai szavannát, a kongói mocsarakat, a Danakil-felföldet. A folyosó végén kafferbivaly koponyáját látom, preparált topit, zebrát, fehér szakállú gnú fejét. A köpködő kobra teste vitrinben bűvöl el. Elkapta a nyelvét — Tódulnak a külföldiek Mister Kitty vadjaihoz — mondja a teremőr. — Olvassa csak! — mutat a feliratra: — 1902-től 1929-ig hat alkalommal vadászott Afrikában. Sók ezer állatot gyűjtött, melyek közül 300 faj bizonyult a tudományra nézve is újnak. Újdonsült ismerősöm megállít. — Amikor ezt fordítja a tolmács, akkor az angolok, németek, franciák, körültekintve a két termen, értetlenkednek: — Ennyi az egész? — S akkor én is mondom a magamét, hogy volt egy második világháború, egy ötvenhat, és sok kincsünk elpusztult. Köztük Kittenberger trófeái is, világhírű bogárgyűjteménye, a különleges bőrök,.. Amit itt látunk, az éppenhogy elég a tisztességhez. Kitömött gnúk, gyöngytyúkok, abesszin szalakóta, monguz, strucc, daruk, zebrák, két oroszlán példázza a vadászatokat. Kittenberger majd tizenhat évet töltött Afrikában. Könyvei szintén a vitrinben, a kezünkben viszont Fekete István újabb kiadású, a vadász életéről szóló regénye. Ma kincs egy-egy Kitty-kötet. Talán azért, mert amit leírt, az rendkívül élvezetes. A szakemberek szerint „írásai minden kétséget kizáróan magukon viselik a feltétlen megbízhatóság, tudományos alaposság és kínos lelkiismeretesség minden bélyegét, hiszen másként nem is lehetett volna könyvének (könyveinek) olyan igazi sikere, éppen Angliában, a trópusi és tudományos vadászirodalom hazájában.” A lévai kisiparos utolsó gyermeke nagy nélkülözések árán jutott el Afrikába. Semmi sem gyűrte le, pedig megverekedett az oroszlánnal, a maláriával, a feketevízlázzal. Megtanult szétnézni, figyelni, következtetéseket levonni. Egyik ismerőse, akinek szafáriját vezette, irta róla: „ ... én Kittenberger barátom szemén keresztül láttam meg igazán Afrikát. Ö oltotta belém végSzép, méltó könyv a Budapest munkásmozgalma — 1919 —1915., ahhoz az időszakhoz, amelyben nehéz körülmények között, de a mozgalom élt, fejlődött és ébren tartotta az emberekben a Tanácsköztársaság emlékét. Nemcsak formára szép, hanem tartalomra is. A szöveget eredeti dokumentumok, képek teszik teljessé. Jó munkát végzett a nyomda is, nemcsak azért, mert tetszetős a borító, a kötés és a tipográfia, hanem azért is, mert nagyon finom papíron jelentette meg a kötetet, s így a képek jól érvényesülnek, felismerhetők a szereplők. Gerelyei Ede mint történész jó munkát végzett, sok dokumentum alapján írta meg ennek a korszaknak munkásmozgalmát Tudományos kutatása kiterjedt a mai Budapest területére, amelynek egy része Pest megyéhez tartozott egykor, és a főváros munkásmozgalma összefonódott a környékkel, Pest megye falvaival. Szép a tanulmány stílusa is. Az íróhoz nagyon közeli a téma, hiszen — mint írja — a kötetet a Hazai Fésűsfonó egykori munkásnői, köztük édesanyja, emlékének szánta. Ismsrt, hogy a magyar munkásmozgalom történetét már eddig is, sokoldalúan közelítették meg, de Budapest és Politikai könyvek A munkásmozgalom Budapesten környéke eseményeit eddig önállóan nem dolgozták fel. Tehát Gerelyes Ede munkája első kísérlet, hogy bemutassa az utókornak, milyen is volt hazánk fővárosának a két háború közötti munkásmozgalma. Még valamit: a szerző nem a központból, felülről indul ki vizsgálatainál, hanem a sajátosan helyi vonások felderítéséből kiindulva elemzi, ismerteti a kort, rögzíti a fővárosi eseményeket. S az eddig kevésbé tárgyalt, gyakran sematikusan ábrázolt szociáldemokrata pártszervezetek életének, működésének bemutatására fordított fokozott figyelmet. Mint megjegyzi: célja az volt, hogy a főváros életében játszott szerepük valósághűen, tényleges történeti jelentőségüknek megfelelően kerüljön bemutatásra. Az első részben azokat az éveket ismerteti, amelyekben az ellenforradalom felülkerekedett. Időlegesen elnémult a munkásmozgalom, de nem' szűnt meg. A Tanácsköztársaságban viselt szerepük miatt sokakat üldöztek, elhurcoltak vagy elbocsátották a munkahelyéről, így az utóbbiak közül sokan a Pest környéki városokban, falvakban húzódtak meg, vállaltak munkát, de a szervezkedésről nem mondtak le. 1919 novemberében már megjelent az első röpcédula, amely a Kommunisták Magyarországi Pártja aláírást viselte, amelynek a címe Proletárok volt, s kezdő szavai igy hangzottak: Itt vagyunk, újra. Jöttünk ezer veszedelem között, hogy ismét eggyé legyünk veletek. Ezután ismerteti a pártszervezetek újjáalakítását, az 1922. évi nemzetgyűlési választásokat, azokat a kereszténydemokrata kísérleteket, amelyeknek az volt a céljuk, hogy megnyerjék a fővárosi munkásságot. Ha értek is el némi eredményt, céljuk nem sikerült, mert a munkásság zöme már ebben az időben sztrájkokkal figyelmeztette az illetékeseket, hogy nem lehet őket megfélemlíteni. Majd a viszonylagos stabilizáció éveit mutatja be, a Magyarországi Szocialista Munkáspárt megalakulását, működését, a szocialista munkásmozgalom kulturális és sportszervezeteinek kialakulását, a továbbiakban pedig a világválság éveinek helyzetét veszi sorra. Kiemelve, hogy 1930-ra újra a tömegeké lett a fővárosi utca. Utal az 1930. szeptember 1-i tömegtüntetésre, amelyen a főváros munkássága újra megmutatta, komoly erő, számolni kell vele. A kommunisták és a szociáldemokraták együtt mentek az utcára, kéz a kézben meneteltek, együtt követelték: Munkát! Kenyeret! összességében teljes képet kapunk erről az időszakról. Látjuk azt, hogy miként fonódott össze 1919 után a főváros munkásmozgalma a környező ipari településekkel, községekkel, városokkal. E sokrétű, sokféle élet- és településformát felölelő környezet kialakította a sajátos és helyi adottságokról következő mozgalmi módszereket, szerezeti formákat. Érdekes ezeket csaknem egy fél évszázaddal a történtek után megismerkedni, de érdemes tanulni is belőle. Igaz, hogy napjainkban mások a körülmények, a viszonyok, de — bizonyára sok mindent lehetne hasznosítani a mai politikai munkában is. Gáli Sándor legesen azt a gyógyíthatatlan kórt, amelyet Afrika-vadászkórnak nevezhetünk. Nem tudott madár úgy felrepülni, amelynek rögtön latin nevét is utána eresztette volna, és nem tudott bogár kibújni, amely személyes jó ismerőse ne lett volna.” Megható ez a költői túlzás. Kittenberger viszont precíz volt és mindig észnél maradt. Első útján is, amikor megküzdött az oroszlánnal. „A hettima-hegyek alól, súlyosan megsebesülve, tizenkét nehéz és sok apró sebtől és nagy vérveszteségtől elgyengülve hoztak a másszaiak Mosiba. Június 11-én (1904-ben) leütött egy oroszlán. Mindez nem történt volna, ha puskám a második lövésre nem mond csütörtököt, midőn a meglőtt oroszlán támadott, és közeire kellett várnom, mert a magas fűben nem láttam. Irtózatos küzdelem volt ez, és senki sem volt közelben. Végre bal kezemmel elkaptam a nyelvét, s azt erősen megrántottam. Ez a bestiát annyira zavarba ejtette, hogy volt időm a rossz patront kirántani, ismételni, s ellenfelemet szembe lőni.” Lupi úr, a kutya Keményen, majdhogynem brutálisan hangzik: szembe lőni. Kittenberger az emberekkel nemigen törődött. Fekete István könyvéből tudjuk, hogy kevés barátját szerette, ellenségei felett elnézett, és általában jóindulatú volt mindenkihez, de nem közeledett senkihez. Az állatokkal szemben egészen más volt. „Néha ellenfélként kezelte őket — olvashatjuk —, de soha nem ellenségnek. És soha meg nem alázta őket sem szóval, sem tettel. Soha nem mondta egyetlen állatról sem, hogy »dög«, hogy »rohadt«, vagy más ilyesmit, amelyben a mai magyar nyelv valóban undorító módon bővelkedik.” Ezért nem díszítette lakását egyetlen oroszlánbőr sem. Helyette példát adott leírásból, természetszeretetből. „Kora hajnalban, amikor a születő világosságot a különben olyan csendes kolobuszmajmok karéneke üdvözli, a déli nagy csendben, amikor az őserdő fojtó, nyomasztó leheleté még a lármás turakóknak is csendet parancsol; a sokhangú alkonyaikor, amikor a fekete arcú csimpánzok »gómája« (dobolással vegyes tánczene) mindig idegenszerű, új változatosságban hallatszik valahonnan felénk, és éjszakákon, amikor minden fa liánokkal átszőtt koronájából az őserdei éjszaka legnagyobb csendháborítójának, a fán élő patás állatnak, a hyraxnak lármája hallatszik... és amikor a sok titokzatos, soha meg nem oldott madár- és emlőshang közepette váratlanul megszólal egy őserdőbe tévedt, óriás disznóra vadászó oroszlán mennydörgése.” Nem csoda, hogy hatott rá a sok új benyomás. Később, már itthon, Udvarhely és Nagymaros erdeiben vadászva, fejét néha ide-oda forgatva, orrával kapkodva a szimatot, és közben átszellemült arccal kérdezte barátait: — Mi a fene ez? — Ez a szag ... ez a szag... tisztára ... Afrika 1 S legbelül, behunyt szeme mögött bizonyára hallotta a hiénák hisztérikus nevetését, a sűrűből ősi mozdonyként kirobogó rinocéroszok horkanásait, az elefántok dagonyázását az őserdei mocsarakban. Pedig itthon csak szederindás völgyek voltak. Nagymaroson a hegyi hajnalok nyers, édesen fanyar legelőfürdője várta és Lupi úr, a kutya, akit emberszámba vett. Szívünkre dér hull A múzeumban levelezését olvashatjuk, szemügyre vehetjük lapját, amelyet nagynagy szakértelemmel szerkesztett. A vitrinben látható egy elefántpuska és személyes tárgyai: fonott táska, étkészlettel és egy óra. Ö azt már soha fel nem húzza, róla a port is ritkán törülgetik. Egykori nagymarosi lakóháza fényes emlékhely lehetne, ám a szűkmarkúság miatt nem lett az. Pedig ő volt az, aki azt írta: „A fogott állatok nevelése és ápolása közben tapasztaltam, hogy az egymástól legtávolabb álló fajok is csodásán összeszoknak, elválaszthatatlan jó barátokká válnak, bizonyítva, hogy az állatok legtöbbje sem állhat meg társaság és részvevő jó barát nélkül. Részt vesz annak bánatában, és ujjongva örül, ha viszontlátja azt, akit' szeret. Végül, az oktalan teremtményekben oly megható példáit láttam a hálának, hűségnek és ragaszkodásnak, hogy mintaképül merném állítani a teremtés koronája, az ember elé...” Ha lenne bennünk egy kis ragaszkodás... A legnagyobb magyar vadásznak, akit világszerte tisztelnek és emlegetnek, Nagymaroson nem őrzi emlékét múzeum. Csak saját könyvei, két megtépázott terem a Nemzeti Múzeumban, s azoknak a gyermekeknek az ámulata, akik megbámulják megmaradt vadjait. Kittenberger Kálmán észrevétlenül utazott el 1902 karácsonyán Afrikába, és csendesen távozott el közülünk 1958 januárjában. Álmában bizonyára nem tudott betelni a núbiai gyurgyalagok hajnalrózsaszínű tollazatával, s akkor sem volt hajlandó meglőni a nagymarosi öreg híd nyércét. Talán a mindig támadó, bátor, büszke mászszaiakkal álmodott, a buzogányizmú vanyamnézi teherhordókkal; Najsebvára, öreg nyomravezetőjére gondolt, de már nem volt ereje azt mondani szokása szerint, hogy mindenki kosarába, ami annyit jelentett, hogy menjetek aludni, mert én is aludni akarok. Amióta örök álmát alussza, az erdőkben huszonötödször lesz újból tavasz. A múzeum Kittenberger-termében gyermekzsivaj veszi körül állatait, Nagymaroson varjak szállnak szobra fölött. 'Egykori lakását látva szívünkre dér hull, csak könyvei melegítenek fel, és a barátok visszaemlékezései. Az a tudat, hogy voltak, akik szerették. Molnár Zsolt Ez a relief látható a Kittenberger arcmását tartó nagymarosi köposztamensen t
