Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-22 / 18. szám

1983. JANUAR 22., SZOMBAT

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

A Tragédiára és írójára emlékezve

A szíve halált adott neki és halhatatlanságot

Tisztelt Hazafi! Miután kegyed elutazása előtt engem fel nem keresett,, engedje meg, hogy én látogassam meg e néhány sorra. Az Ember tragédiája úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű. Csak itt-ott a verselésben, meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lírai részek nem elég zengök. De így is, amint van, egy kevés simítással irodalmunk legjelesb termékei között foglalhat helyet. Nem tudom, mi szándéka van kegyednek a kiadásra nézve; én óhajtanám a Kisfaludy Társaság útján eszközölni. Becses válaszát elvárom. Fogadja leghöbb köszönetemet a gyönyörért, melyet nekem müve által okozott, a fényért, melyet költészetünkre deríteni hivatva van.

A föntebbi sorokat Arany János frtá Alsósztregovára, a balassagyarmati választókerület harmincnyolc esztendős országgyűlési képviselőjének, aki mielőtt a honatyák társaságából hazautazott volna, erőt vett gátlásokkal terhes természetén, s eljuttatta művét az országos hírű, nagy tekintélyű költőhöz, a Szépirodalmi Figyelő szerkesztőjéhez, a Kisfaludy Társaság igazgatójához.

Madách Imrének a levél óriási örömöt okozott. Hiszen majd’ minden korábbi költői próbálkozása — a szó szoros értelmében — hamvába holt. Egy későbbi, Arany Jánoshoz intézett levelében szól róla, hogy ha írt vakmit, esztendeig rá se nézett. Akkor vette csak újra elő és úgy bírálta meg, mint idegen művet. Ha hibát látott benne, tűzre vetette. Majd egy más alkalommal megjegyzi: ha Aranyt a nyelvi döccenök végképp elriasztották és a Tragédiát rosszallóan visszaküldi, már régen melegedett volna mellette, s Ádám utolsó álmát a purgatórium lángjai közt álmodta volna végig.

A félelem nem volt alaptalan. A Szépirodalmi Figyelő szerkesztőjének asztalán tornyosuló kéziratok között szerényen húzta meg magát a Tragédia. Arany végül baráti unszolásnak engedve fogott az olvasáshoz, de hamarosan kedvetlenül abbahagyta. A népi hagyományok bordáján szőtt nyelvérzékét bántották az idegen fordulatok, a lombikban párolt irodalmi hasonlatok.

Mindjárt az első sorok a kedvét szegték, melyek az eredeti s^gf^epi ígj» hangzottak: Be van fejezve a nagy mü, igen, / S úgy összevág minden, hogy azt hiszem, / Évmilliókig elforog, / — Míg egy kerékfogát újítani kell. A lapszélre jegyezte föl: E sorokban az, azt hiszem, kissé furcsa; de az egész négy sor mesteremberes önelégültsége is komikus színben tűnik föl.

ennek ellenére hamarosan tovább olvasva a kéziratot, egyre jobban magával ragadta a mondanivaló emberi tanulsága, lenyűgözte a szerkezet feszes íve. Megszületett a múló idő során azóta sem perelhető ítélet. Koszorús költőnk maga olvasta föl a tragédia négy első jelenetét a Kisfaludy Társaságban, melynek fogadtatásáról így számolt be Madáchnak: Ha láttad volna, egy Eötvös, Csengery stb. hogyan kiáltott fel — qsupán a lokális szépségeknél is —•, ez gyönyörű! igen szép! stb. Győztünk, barátom, eddig győztünk és fogunk ezután is. Két hónappal később Madáchot beválasztják a Kisfaludy Társaság tagjainak sorába, majd az Akadémia is keblébe fogadja.

Madách Imre élete úgy lobogott el, mint a gyertyaláng. Fényét megremegtette minden fuvallat, hogy Végül új exér.e kapva a messzibe viliág ttson, ,Amikor- a,-31íiagédiát egy év, egy hónap és kiléhc nap alatt megírta, fiatal kora ellenére fájdalmas életút állt mögötte. Szeretett apját, a rendkívül művelt, olvasott embert hamar elvitte a halál. Anyja, az erős kezű és akaratú, előkelő és gazdag családból származó Majthényi Anna nevelte két lányát és három fiát. Köztük a már fiatalon betegségekkel küszködő Imrét, a szép, erdős hegyektől körülvett kis faluban álló kastélyban, Alsósztregován, ahová a kor minden haladó eszmeáramlatának szabad bejárása volt.

Madách Imre csodagyereknek született, most 160 éve. Nyolcesztendős korában a váci piarista gimnáziumban már az első évfolyamból vizsgázik, majd alig tizenkilenc, amikor az ügyvédi oklevelet kézhez kapja.

A világ fényes szellemének társaságába a gondos nevelés már korán bevezette, mégis társtalannak tudja magát, szenved a magányosságtól.

Igaz, Úgy érzi, hogy felhőtlen

boldogság köszönt rá, amikor dacolva anyja és barátai ellenkezésével, feleségül veszi Fráter Erzsikét. El is költözik Alsósztregováról a család másik birtokára, Csesztvére. A szabadságharcban kiújuló torokbaja miatt nem vesz részt, a forradalom leverése után mégis zsandárok hurcolják el gyermekei és neje oldala mellől, mivel egy politikai menekültet, Rákóczy Jánost, Kossuth titkárát és Pest vármegye jegyzőjét rejtegette a csesztvei erdészlakban.

Előbb Pozsonyban, majd Pesten, az Újépületben raboskodik egy esztendőn át. Utána internálják, rendőri felügyelet alá helyezik. Ez idő alatt a gyerekek, a hőn szeretett Erzsiké iránti vonzalom tartja benne a lelket. Mire hazatér, családi élete romokban hever. Egy darabig még együtt élnek, visszaköltözve Sztregovára, de végül kénytelen kiadni útját a kikapós asszonynak. Minden rimánkodása ellenére kocsira teszi és elküldi a háztól.

A világ omlott össze Madáchban. A megalázottság kínjából szinte eszét vesztette. Még az öngyilkosság gondolata is megfordult fejében. Gyűlölt mindent és mindenkit. Az Egy őrült naplójából című versciklusában írta: Mit nekem az egész emberiség, / Nem vágom meg miatta ujjamat, / De hívjatok kiirtani, megyek /S kivégzem végül önmagamat.

Közel négy év pergett le az idő

homokóráján, míg lassan kilábalt mérhetetlen elkeseredéséből és hozzáfogott Az ember tragédiája megírásához, melyben a saját keserűsébe és a nemzeti ügy bukásának fáj*

! daliba ssszegtődött fíátalrtias történelmi látomássá szélesedve.

Arany János, mint szóltunk róla, tekintélyének minden súlyát latba vetve állt ki a drámai költemény mellett. A nyelvi darabosságokat az alkotó beleegyezésével finom tapintattal és avatott tollal maga igazította ki. Ezzel barátságuk is megpecsételődött. (Arany később ellátogatott Sztregovára is.) Az első alapos méltatás, melyet Szász Károly írt a Szépirodalmi Figyelőben, ellenvéleményeket szült, de a mű mégis diadalmasan vonult be irodalmunk remekei közé, mint Katona József Bánk bánja mellett a magyar dráma ikercsillaga.

Számos dísz- és olcsó kiadás után tíz esztendő telt el, míg a Tragédia

színpadra lépett. Paulay Ede, a

Nemzeti Színház akkori igazgatója vállalkozott a bemutatására. Ez év szeptemberében lesz éppen száz éve. A vállalkozás merészségét (több méltatója csupán olvasásra méltó remekműnek tekintette) az előadás sikere ékesen cáfolta. Ezt ugyan elősegítette a színrevitel látványossága. de a pálmát a szöveget szépen mondó, remekül játszó együttes vitte el. (Ádámot Nagy Imre, Évát Jászai Mari, Lucifert pedig egy fiatal színész, Gyenes László alakította.)

Madách Imre ezt már nem érhette meg. A Tragédia után megírta Mózes című drámáját, melytől töbdóbozban. De aztán néhány nap múlva magához tért. Enni kezdett, és ezt jó jelnek tekintettük. Meggyógyult a lába is. A papírdobozt ritka szövésű függönydarabbal takartuk le. Egy idő után már próbálgatta a szárnyát. Csapkolódott. Ancsa-Pancsa akkor is megijedt. Azzal vigasztaltuk — bár akkor még magunk sem hittünk benne —, hogy tornáztatja a szárnyait, tehát gyógyul. Egy nap aztán üresen találtuk a dobozt. A rossz függönyt átszakította és elrepült.

— Gondolj a galambra — emlékeztettem, amint szomorúan állt a megmentett katicabogarak mellett.

— Igen... — de arcát nem emelte föl. Számára szent volt minden, ami él. Szobába tévedt darázs, légy, de még a pók is. Nem értette a hálátlanságot.

Körben csupa vidámság. Napozókkal volt tele a part. Jókedvű felnőttek és gyerekek élvezték a nyár végi jó időt. Csak Ancsa-Pancsa állt komoran a parton. Pedig nagy úszó volt. Fiúkkal ugrált fejest már korábbi éveiben is Szepezden, ahol partközeiben is mélyebb a víz. De ezúttal félrehúzódott.

— A galamb is szerette a szabadságot, és amint meggyógyult, elrepült. Így a természetes. — Próbáltam tovább nyugtatni.

— Igen — mondta minden meggyőződés nélkül.

Én pedig szótlanul néztem emberarcát. Mindig ilyen lesz? Ha felnő, akkor is? Kóbor kutyák és macskák barátja, óvója? Meg tud maradni a szívében ez a szeretet, az életnek, másokénak is a tisztelete? Vagy a felnőttség kikoptatja belőle mindezt? Hiszen az életben több fullánk éri majd!... Sokkal több és bántóbb, mint a méhecskéé. Néztem, amint elfordítja a nap elől az arcát, és az ujját szopja.

— Mutasd csak! — Léptem hozzá. Kivette a szájából a mutatóujját. — Hejaj, ez bizony, megdagadt. Fáj is?

— Nem baj! — mondta szinte kiáltva. Ebben a két szóban megsajdult a méhecske hálátlansága, s talán annak sejtelme is, hogy nehéz, talán lehetetlen is más életeken segíteni. Nem elég a szeretet sem? Nem elég, bizony nem, ha a másik nem fogja föl ezt a melengető sugárzást

Később, amikor már igencsak nagyra duzzadt az ujja, a méhekről beszélgettünk. Elmondta, hogy segített Bódi bácsinak etetni a méheket. Akkor is megcsípte egy-kettő, hiába vett magára különleges ruhát, s hiába húzott nagy kesztyűt, valamiképpen bebújtak a rések között.

— De azt sem bántam, apu. Tényleg nem — mondta.

Milyen csodálatosan változatos az élet birodalma! Nem értette, hogy a méhek miért taszítják ki a királynőt, ha már nem petézik annyit, amenynyit kellene. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy ez is az élet gyönyörűség« törvénye, akármennyire irgalmatlan is. Nem akarta megérteni. Hiszen még elélhetne a régi, ha már új királynőt neveltek, akkor is... Elélhetne?!... Hát az ember milyen? Erre kellett gondolnom! Ha már megöregszik, vajon méltón megbecsülik? Közhely ez!... Közhely — gondoltam tovább, de hát nem igaz? Az ember mindig irgalmaz? Gyakran még a saját szülőjének sem. Minden továbbélésben ott sandít a pusztítás, a pusztulás? Másként nem lehet?

Percekig álltunk némán a napfényben, ketten — egyedül! — ások vidám és gondtalan ember között. Mintha olykor sötét sugarak is hulltak volna körénk a napból a világra. A fákra, virágokra árnyak foltjai estek. S ekkor történt az, amiért e sorok papírra kívánkoztak. Ancsa- Pancsa hirtelen hozzám bújt, és azt mondta:

— Apu!... Ml lenne, ha az emberek is meghalnának, amikor ölnek? Amikor a másikat bántják?

— Mi lenne. 11 — a szavak maguktól hulltak ki a számból. Nem az én szavaim voltak. Visszhang volt. A kis ember különös, már-már értelmen túli világból érkező csöndes jajdulása. Mintha ketten maradtunk volna véglegesen a tó partján. Álltunk a kiürült világban egymáshoz simulva.

— Hallod, apu?... Mi lenne?

— Igen, hallom... Mi lenne?

Simult hozzám, és én hozzá. Apró szél billegtette a fák leveleit, finoman zizegtek. Némelyiken már átütött a közeledő ősz üzenete. Aranylás volt; az pedig a haldoklást jelentette. Rozsda és arany. Az életben milyen közeliek. Újra megrázott

— Apu!... Figyelsz?... Mi lenne?

— Mi ?... — Nem tudtam válaszolni, csak még jobban magamhoz szorítottam. Nézett föl rám. Arca szomorú volt, s valójában a vonásaira rajzolódott az a kérdés, amire már nincsenek szavak, s éppen ezért nincs rá válasz sem. Néhány másodpercig néztük egymást. Aztán megmoccantam.

— Gyere, ússzunk még egyet... Nézd csak, felhősödik, mindjárt elmegy a nap, elmegy a nyár.

— Jó — mondta, és kézen fogva elindultunk a tó felé.

bet várt, mint előző vállalkozásától. De, mint Kosztolányi Dezső írta Madáchról: a remekművek sorsa a papíron dől el, millió és millió véteti lentől függ. Ha valaki azzal az elhatározással ül le, hogy most megírja élete fő alkotását, mely nevét századok múlva is fönntartja a világ előtt, akkor tolla azonnal megbénul a felelősség tudatától... Ahhoz, hogy egy remekmű létrejöjjön, könnyűség is kell. Ügy látszik, ez vitte, röpítette előre —» amikor a Tragédiát vetette papírra.

Élete utolsó ideje megszokott

környezetben telt el. A vörös tornyos alsósztregovai kastély négyszögletű sarokszobájában, ahol egy fülkében függönnyel elrekesztve az ágya, előtte az íróasztala állt. Mellette a tekeasztal, s a falakon angol metszetek. Negyvenkét éves korában itt ravatalozták föl. Elhatalmasodott szívbaja tett pontot élete végére. Érezve, hogy napjai meg vannak számlálva, elbúcsúzott kedves fiától és üzent a legjobb barátnak, Szontágh Pálnak, aki már csak a halálos ágyon találta. Sírján nem volt fölirat, úgy rendelkezett, hogy a szabad természetben temessék el, egyszerű deszkakoporsóban. Mint Epilógusa tanúsítja emberrel és világgal megbékélve hunyta le örökre szemét: Sokat, sokat értem már életemben, / Tömérdek bút küldött reám az ég, I De hála Isten! a sors éjjelében / Ragyogó csillagom is volt elég.

Alig tűnt fel, s máris e feltűnés is elég volt arra, hogy soha le ne tűnjék. Szellemének csillaga nem várt az éjszakára, mikor minden kicsiny fény meglátszik, mikor a legapróbb költői ragyogvány is észrevehető lesz. ő akkor jött, amikor a legderültebb volt az ég; mint a hajnalcsillag, mely együtt mer kelni a nappal, s az Ember tragoediájával közérdekeket birt kivívni akkor, midőn minden eszmét egy nagyobb tragoedia: az ország tragoediája tartja lefoglalva. Szive, mely annyi költői alaknak adott életet, ő neki halált adott — és halhatatlanságot. — Jókai Mór.

SZOMBATtÍELYI ERVIN

/- A Tr»gétó ere<Jét!; kézirata Arany János Igazításával

9