Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-22 / 18. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1983. JANUAR 22., SZOMBAT Ki szólhat bele? Válás előtt - válás után Vaszilij Belov a Neveljünk Spock doktor szellemében című kis* regényében többek között megírta, hogyan állították fegyelmi bi­zottság elé a munkahelyén Zorin építésvezetőt a felesége bejelen­tése alapján otthoni és otthonon kívüli viselkedése miatt. Neve­zetesen azért jelentette fel az asszony, mert Zorin kapcsolatápolás végett többet ivott a kelleténél. Nem verekedett, nem csinált bot­rányt, nem ment részegen a munkahelyére... Haza igen, de hát — gondolhatjuk — mi köze ehhez a munkahelynek? Beleszólhat a munkahely — a gazdasági vezetők, a brigádtársak, a társadalmi, politikai szervek képviselői — a magánéletünkbe? Vagy valaki más? Egyáltalán van-e olyan fórum vagy személy, akinek joga van ehhez? S olyan, akinek netán kötelessége is lenne? Mezei Eva pszichológus: — Sok házasság rendbe jönne, a válás el­maradna. ha lenne a környezetben, aki azt mondaná a válni akarónak, hogy ne hülyéskedj. És ezt okos ér­vekkel alátámasztaná. Ezzel szem­ben a környezet a legtöbb esetben alájátszik, mert könnyebb egyetér­teni és sajnálkozni, mint ellentmon­dani. Aztán előfordul, hogy a vá­lást bejelentő házastárs visszatán­colna. de már úgy érzi, hogy nem tud, s ettől kezdve igyekszik iga­zolni döntését. Különösen a tizen­éves gyermeke előtt. Nem feltétlen hazugságról van szó. hanem felerő­síti a válás mellett szóló okokat. S az egyik szülő elmegy, a másik ott marad a gyermekkel. Ki hagyta el őket? Aki elment. A gyermek pe­dig azonosul az „elhagyott” szülő­vel és elutasítja az elhagyót. És ezen már nehéz változtatni. Vesztes a gyerek munkatársa: — Az osztályfőnöknek figyelemmel kell kísérnie a gyer­mek fejlődését. No, de általában hogyan, miből szerezhet tudomást arról, hogy valamelyik gyerek csa­ládjában komoly gondok vannak, hogy a szülők már válni akarnak? Család és iskola A gyermek magatartásának, tanul­mányi eredményének romlásából. S mivel ez már következmény, ké­ső beavatkozni. De ettől függetle­nül: nehogy az iskolával akarjunk megoldatni olyan problémát, ami nem iskolai eredetű. Ha családi, akkor a családnak, ha társadalmi, akkor a társadalomnak kell megol­dania. Rendezetlen az apa vagy az anya magánélete? Miért hagyják szó nélkül a munkahelyi vezetők, a munkahelyi társadalmi szerveze­tek, a barátok, a környezet? Ezen az iskola nem tud segíteni. Persze mindig felvetődik, hogy hol kezdő­dik a pedagógus felelőssége. Abból kell kiindulni: adva van az iskola és a család. Az iskola olyan család­dal működik együtt, amilyen van. A gyermek tudvalévőén legjobban a kiszolgáltatottságtól az egyedül­léttől, a támasznélküliségtől fél. Az iskolának támusziwúc. kell lennie; folyton erősítenie kell, hogy rá szá­míthat, de az iskola nem tudja a szülőt pótolni. És nem ragadhat le egyik szülő mellett sem! Természe­tesen feladatunk a családi életre ne­velés és ennek igyekszünk is eleget tenni. De kinek a dolga a család nevelése?! Ez társadalmi feladat, vagyis a lakóhelyi, munkahelyi kö­zösségek feladata. Fokozatos emelkedés Magyarországon a századforduló évében 1075 válást jegyeztek be, s 1000 lakosra 0,2 válás jutott. Az 1000 lakosra jutó válások száma 1947-ben érte el az 1-et, s azóta (1953 kivételével, amikor 0,9 volt) fokoza­tosan emelkedik. 1975-ben már 2,5 volt. Ekkor 25 ezer 997 házasság ért véget törvényes válással. Több mint 300 ezer a törvényesen elváltak száma, amihez hozzáadhatjuk azt a csaknem 200 ezret, akik hivatalosan házasok, vde gyakorlatilag különél­nek. Népesség — házasság — válás arányait nézve az USA-val, a Szov­jetunióval, Dániával, Angliával és az NDK-val vagyunk egy csoportban: abban, amelyikben szélsőségesen sok a válás. Nem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolná arra a kérdésre, hogy hátrányos helyzet­ben vannak-e az elvált szülők gyer­mekei. Az viszont tény, hogy meg­különböztetik őket jóllehet már olyan iskolák, osztályok Is akadnak, ahol többségbe kerültek. Vasárnapi szülő — Sok gyerek már tele van az­zal, hogy ő elvált szülők gyerme­keként különös elbánásban részesül — mondta Mezei Éva pszichológus — Utálják, hogy ezért számon tart­ják őket, többet elnéznek nekik. Az esetek többségében az egyedül maradt szülő mindent megtesz és sokuknak . sikerül is elérni, hogy a csp|jk^i családban.a gyerajek' ,,;ne szenvedjen hátrányt. Ezt a gyerme­kek látják, értékelik, s akkor má­sok jönnek és sajnálkoznak. Ez nem jó. No és a vasárnapi szülővel is kialakulhat olyan bensőséges, harmonikus kapcsolat, hogy az el­lensúlyozza a csonka család vélt vagy valós hátrányait. Vitathatatlanul egyszerűbb — legalábbis az esetek többségében — a helyzet, ha a házasságból nem született gyermek. Addig ugyanis csak két felnőtt, felelősséggel dön­teni tudó. a tetteiért felelős émbeas ről van szó. A következményeket is ők viselik el. De ha már ott a gyermek? Egy vagy több olyan emberke, aki a legtöbbet veszíthet. Hatodik, hetedik, nyolcadik osz­tályosoktól kérdezem: Mit tennél, ha elválnának a szüleid? Kivel és miért szeretnél maradni? Válogatás nélkül néhány válasz: — Nem engedném. Mind a kettővel. — A testvéreimmel szeretnék ma­radni. — Anyuval is, apuval is, mert szeretnek mind a ketten. — Anyuval, mert őt jobban szeretem. — Megszidnám őket. Nem tudom eldönteni. — Nem tudom. B. Péter 7. osztályos: — Szerin­tem ebbe a gyerekek hiába szólná­nak bele. Az én szüleim minden­képpen elváltak volna, s ha be­avatkozom, akkor talán még rosz­­szabb lenne. P. Margit elsőéves szakmunkás­­tanuló: — Tízéves voltam, amikor a szüleim válni akartak. Maguk közé ültettek és megmondták.' Ügy beszéltek velem, mint felnőtt a fel­nőttel. Én aztán olyan hisztit csap­tam, hogy kétségbeestek. Nem vál­tak el, négy évig. De most igen. Rosszul tették, hogy csak miattam maradtak együtt. Láttam, hogy nem szeretik egymást, s ha rámnéztek, sugárzott belőlük a mártíromság. Szilágyi Vilmos irja a Párválasztás című könyvben: A közös gyermek a válás megakadályozásához ugyan önmagában ritkán ele­gendő, de ha sikerül egyetértésben elválni, és a válási traumát fel­dolgozni, akkor a gyermek a szülők további baráti kapcsolatának legfőbb indoka és értelme. Azt lehetne mondani, hogy a válás kul­turáltságának egyik fokmérője a gyermekkel és a gyermek érdeké­ben egymással fenntartott további kapcsolat. v SZENTE PÁL Besze Imre’­Ha otthon vagyok Itt Cegléden, a sárporos arcok, részeges házsorok között telítem újra levegővel a vérem, s a régi házak rölőtt öreg parasztok szava indul a keskeny gyalogűton felém; kutyaugatás nyit kisajtót, megnyalja kezem egy tehén. Novás-boros pohárba nézünk, egy-két szó ereje vág panaszt .> a nyirkos földre s a szobában rádöbbenek: apám paraszt, vagy az sem volt, csak vastag öklű, kemény szemű, halandó ember. Bánom is én! csak kérdezhetném félő, fiúi tisztelettel. Hosszú, szakállas este van már, álmot hoznak jó testű angyalok, kutya nyüszit és birka béget — arc-nélküli. árny-apám! Itthon vagyok. Szegedi Pál’­Van Gogh A szenvedély rásüti bélyegeit az arcra, és magánnyal fojtogatja a rövid úton, amíg balad a párába-ájult Hollandián át, s nem érkezik meg sehová és sohasem. Benéz egy ablakon: krumpli-hús világítja meg a szobát, lággyá teszi a szegénység-rajzokat a durva fejeken, és elcsitítja az éhséget. Fölötte a csillagok, mint a csavarmenet-vonaglásű fájdalom, liheg a ciprus-lángnyelv, a tragikus napraforgó, fénycsíkok kötözik a boglyákat, hegyeket, es forgatnak egy álombéli clpóti a hideg holdat. Az égővörös asztal, a zárt-körmozgású börtön, a féreg-rakományos viskók levegői* hajszolja kezét a vásznon, ■' és kiszabva áll a négy év: átkozctt sors, hogv éljen, mint a rézfúvók rikoltozó-lobogása. hogy éljen, mint egy felfokozott látomás a rázuhanó halál alatt is dolgozva. Megállítja a szemétben-rothadó Cézanne-kép... Mintha társa feküdne ott kifosztva teljesen védtelenül az értetlenség nyálka-kupacában, — és megáll az utolsó állomáson, amelyet önkézzel lerombolt, hogy elszálljon megfoghatatlanul, és halhatatlan tegyen, mint a szenvedély és a szenvedés. Kiss Dénes-­Rozsda és arany a fényben Ha hozzám fordul S a pedagógus, az osztályfőnök beavatkozhat? Kovács Zsigmond a budaörsi 1. sz. ált. iskolában a 7la osztályfő­nöke: — Szerintem csak akkor, ha a gyerek segítséget kér, vagy ’ha a szülők életmódja, durvasága miatt a gyermek veszélyeztetetté vált. Azt, hogy próbáljam kibékíteni a szülőket, még nem kérte tőlem sen­ki. Segítséget már igen. Ivott és durva volt az apa. Próbáltam a lelkére beszélni, de csak átmeneti eredményt értem el. A kudarc elle­nére újra megteszem, ha valame­lyik tanítványom hozzám fordul. Martinusz Ferenc, a Pest megyei Tanács művelődési osztályának fő-Lassan. vigyázva, hozta, hozta a tenyerén az ázott szárnyú mé­­bet ki a Balatonból a tizenkét éves Ancsa-Pancsa. Arcán látszott, hogy semmi másra nem gondol, csak a vízbe pottyant méhecskére. Sugár­zás telepedett meg a homlokán. — Jaj, apu!... Vigyázz!... Méhecs­ke. Csak le ne essen. — óvatosan gá­zolt a somogyi part felé a sekély víz­ben. — Nehogy locsolj, ne gyere kö* zel!... — Figyelmeztetett többször is, miközben a kis rovar szárítkozott a napfényben a tenyerén. Nagy kö­rültekintéssel kerülte ki a vízben hancúrozó gyerekeket. Meg-megállt, nézelődött, merre zavartalan az útja, nehogy labda essen a közelébe, ne­hogy az önfeledten játszó gyerekek miatt újra vízbe kerüljön a méhecs­ke. Keskenyre húzott tatár szemé­vel minduntalan körbe fürkészett, aztán újra elindult a herényi part fe­lé. Magam pedip. mint valami testőr, ugyancsak óvatosan lépegettem mel­lette. — Segítek — mondtam. — Jó. de van már más is — szólt, és rövid, göndör haját mutatta. — Nahát! — A feje tetején pedig, • Kiss Dénes tárcája a Köz­ponti Sajtószolgálat 1982. évi no­vella- és tárcapályázatán tárca­kategóriában II. dijat nyert. mint valami fészekben, katicaboga­rak piroslottak. — Te kis életmentő — simogattam meg az arcát. — Jaj! Vigyázz!... A méhecske! — Hűm... — ki tudja, mit „gon­dolt” a méhecske?... Egyszercsak elindult Ancsa-Pancsa tenyeréből föl­felé az apró ujjakon. — Jaj!... Beleesik a buta!.,. — Ancsa-Pancsa védeni akarta a kis szárnyast, és ujjaival vissza akarta terelni a tenyere síkjára, a bizton­ságba. A markát is öblösre formálta. De hiába. A kis szárnyas már a ma­ga szabadságára vágyott. Megindult az apró kislányujjak magaslatai felé, hogy majd a legmagasabb pontról el­repüljön. Ancsa-Pancsa megtorpant, száját összeszorította, arcára szilán­kokba verődtek az enyhén hullámzó víz fénycsillámai. Homlokát ráncol­ta. — Jaj, apu! — Repülni akar, el akar menni... — nyugtattam. — De hát nem tud, vizes még a szárnya. Űjra a vízbe esik szegény. Hallod?... — Igen. de... — ebben a pillanat­ban a méhecske valóban el akarta hagyni Ancsa-Pancsa tenyérrepülő­terét, de nem jutott messzire. Azon­nal a vízbe kezdett zuhanni. Még nem bírta el a szárnya. Ancsa-Pan­csa sikoltva utána kapott, s az újra a tenyérbe hulló, szabadságát áhító kis szárnyashoz enyhén, védőn hoz­záért a nagyujj... — Jaj! — Kiál­totta Ancsa-Pancsa. mert a méhecs­ke máris szúrt! — Hej... — nem tudtam mit mondani. A méh már a vízben ver­gődött. Ancsa-Pancsa az ujját nézte. Közelebb léptem. Ott volt a kis ro­var fullánkja az ujjábán. S vele a testének piciny, kiszakadt darabja. Ancsa-Pancsa még így is a vízben vergődő, haláltusáját vívó apró élő­lényre gondolt, mert akaratlanul is lehajolt. — Ne... Ne bántsad! Már hiába, úgyis megdöglik. — Jaj, apu!... Miért?.., Miért hal meg?... — fgy mondta. — Ez az ő sorsa — mondtam csön­desen, és óvatosan kihúztam, kis nyomkodás után a fullánkot Ancsa- Pancsa ujjából. — Hát nem hallot­tál Bódi bácsitól a méhekről? Ancsa-Pancsa csaknem egy hóna­pot töltött falun. Zalában a rokonok­nál. Nagybátyjának, aki egyébként gépkocsivezető hátul a kertben mé­hese van. Több mint húsz család. — De... De .. — hüppögte. — Azt nem mondta Bódi bácsi, hogy mi történik a méhecskékkel, ha valakit megszúrnak? — De mondta... — Még mindig a vízben vergődő kis szárnyast nézte. Megtorpanó gondolat suhant át raj­tam; a szabadságvágy még a segíte­ni akarást sem vesz! tudomásul. Örök és kiölhetetlen az élőlényektől. A* élet legfontosabb eleme. — Na látod — jegyeztem meg kis idő múlva. Hirtelen nem tudtam mást mondani. Noha láttam az ar­cán, hogy nem foala föl: ő segíteni akart, életet menteni, és a méhecs­ke mindezt fájdalmat okozva, és egy­úttal a saját pusztulását is, tehá* föl. foghatatlan módon hálálta meg. Az ember is ilyen? Nem. nem — hesse* gettem el magamban a gondolatot. Az emberi szabadságnak értelme van! Az ember... — Ancsa-Pancsa félbeszakított, s mintha csak a gon­dolatomat folytatta volna. — Nem tudta, mit akarok?... Apu, nem tudta? — Nem tudhatta! — 0. a szegény... Együtt lábaltunk kifelé a sekély vízben. A katicákat megmentette, óvatosan helyezte le a fűre a part­tól távolabb. Elnéztem, amint ked­vesen. mindenről elfeledkezve dédel­geti őket Ancsa-Pancsa ilyen volt mindig. Klem rég törött lábú és sérült szár. nyú galambot hozott föl a he* tedik emeleti lakásba Féltünk, majd fájdalmat okoz neki és szomorúsá­got, ha nem sikerül meggyógyítani. Bekötöztük a lábát. Rá se bírt állni. Féloldalra dőlve feküdt a kis papfr­í

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents