Pest Megyei Hírlap, 1982. december (26. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
i 1982. DECEMBER 31., PÉNTEK PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Illyés GyulaA tél ellen örök forradalomban Liátom a lelkem: itt a fagy; szemmel látom a lelkemet, ahogy mellemből ki-kicsap. Kardként küzd értem, úgy szeret. tüzkigyót vet az orr, a száj. Egész szivemmel dohogok > és forrongok és pörölök. Töményebb lettem, Igazibb, hogy a fény s meleg itthagyott. Minden szervem viaskodik. Szüntelen diadal vagyok. Mint a teleirt szalagok, szentek szájából libegők, dől belőlem az érv örök melegért, mihelyt vacogok. És páncéltoronyként forog szivem a hó és a jég fölött ölni akart? Éltet a Tél! Rám rontott? Hátrál a Halál! Kard volt? — Most — ha nő a Veszély! isten-jussunkért, emberek: ne haljon sose meg, ki egyszer a világra jött. Besze Imre verseiTél Tanyák ölébe fagy vicsorít, tépik fogai a kertek föld alá rejtett életét. A lámpák halkan énekelnek, falra vetítik e téli zenét. Földig hajol a téli csend, hajára tollpihék ragadnak' — fenn napfény-sejlés lebeg, súlyúk van boros szavaknak, komák vastorka belereng. Sötét szemekben csend remeg paplan alá kúszik az álom; szerelmet kérő, vad kezek simogatják az éjszakákon föl-fölriadó szenvedélyeket. Disznók sikolya beleroppan: felhőt ereszt a böllér szája; s furcsa, piros pamacsokban röppen az égre a szalma lángja. Hóesés A szőlődomb homok-haját megfésülte már a tél, zsinóron húzzák — úgy szalad sorok között a déli szél. Karórakás tövében ül s pipázik — pihenegy apő. Az égre néz, hol tétován indul a földre most a hó. Kettőt se pöffent az öreg: nyakába lebbcn egy fehér, darabka kristályüveg — havat sebez a kapaél. Kondor Lajos rajza Valkó AntalMindenek elé Ez. a napló itt még nem tudja mire készül csak néhány sorban kékül áthatja a tinta színe a varázslat a féktelen gondolatsor egy egyéniség tükre mely arcomban törik ezer darabra Apad MiklósA klarinét A világ összes női praktikáját férfiírók találták ki. Ezt akár olvashattam is volna valahol, de nem... valami zavaros szerelmi történetet néztem a televízióban, így jutott eszembe. Szép, kerek, végleges mondat. Csoda-e. ha magam is . megkísérelek elmondani egyet? Valaha sokat jártam vidékre, s talán azért, mert elégséges időm volt, összeakadtam Annával. Mint hamarosan kiderült, Anna elvált asszony, egy fiúcskát nevel, akit klarinétozni taníttat. Erről beszél a legszívesebben. Zajos hangszer, próbálkoztam az azonnali visszavonulással, de Anna, egészséges gömböly- dedségével és beígért tárkonyos bablevesével ellenállhatatlannak látszott. Tudta, hogy nős vagyok, hogy két fiam van, de ez valahogy inkább ártatlanságomat juttatta eszébe, nem a bűneimet. Első erejével sütött ránk a nap, tekeregtünk a buszpályaudvar és a vasútállomás közti hosszú fasorban. -A gyerek klarinétórán volt. Nagyon szép lakásom van, mondta Anna egy egészen zavarosra sikeredett mondatomra válaszolva. Akkor jó, mondtam, mert arra nincs pénzem, hogy órákon át üljek a presszóban, az étteremben. Nálam is van pénz, nevetett Anna. És boldogan mesélt tovább az életéről, a kisfiáról, a klarinét csodálatos hangzásáról, és hogy milyen sokat fejlődött a játékban a kisfia. Lám, egy elvált asszony. Gondozott, ápolt, mértéktartóan összetett lelkületű. Gesztenyebarna, dús haja, szeretetre szomjas lénye, és e lény lakása együtt hatott meg. A férje hagyta rá a lakást, a férjek pompás fickók, a férjek akármit otthagynak egy otthagyható feleségért. A gyerekről beszéltünk. Igen, hiányzik neki az apja, az a drágalátos, de néha eljön, megjelenik, mint térítőn a folt, és elviszi Zsoltiikát egy másik városba. És miért váltatok el? Okos kis kérdés. Hogy szabadon kóricálhassak veled. .Círökösen féltékenykedett, nem üIt fettem le egy kávéra a barátnőimig mel se. Se? Én hűséges vagyok. És így jobb? Sokkal jobb. Talán még a gyereknek is. Nincsenek veszekedések, több ideje jut a tanulásra, a különórákra, énrám. Így beszélgettünk a szép tavaszi fényben, a fű elegánsan zöldellt, egészséghozó nyár ígérkezett. Séta közben közösen bevásároltunk, megvettük a bableveshez illő füstölt húst, tejet a gyereknek, kenyeret, sört, még egy kis üvegcse tömény is került a kosárba. Kevesebbe került, mint egy éttermi vacsora ital nélkül. Anna, jó lenne hazamenni, te főznél, én olvasgatnék, esetleg aludnék is egyet, amíg megjön a gyerek. Zsolti miatt ne aggódj, nagyon megértő fiú. Gyakran lát idegenekkel? Vannak barátaim. Olyanok is, akik ... nálad alszanak? Nem, mondta Anna, ilyenek nincsenek. Nem is tudtam, hogy Újévköszöntő Csavlek András rajza saját kis vicceit, tízéves, ha lehetett. Nem mondom, hogy azonnal összebarátkoztunk, de legalább beszélgettünk. Megkérdezte, elég hamar, hogy itt alszom-e? Nem tudom, valószínűleg nem, hajnalban indul a vonatom, magyaráztam. Te nem ebben a városban laksz? El kellett meséljem az apró férfinak, hogy milyen a metró, meg a mozgólépcső, s hogy igazán olyan szépek-e a hidak meg a hahátul is. Nem volt semmi árnyék, a csend megkötözte a tárgyakat, Nem féltem, dudorásztam magamban, s a nótácska nem verődött vissza semmiről. Amikor beugrottam a hajóra, fellélegeztem mégis. Még nem aludtak. Az asztalon ott állt az üres literes Johnny Walker és a Red Label. A kétliteres Black g White üvegében még kotyogott egy kis lötty, de a Pemete, ahogy meglátott, kivágta a vízbe. Megszédültem, újra gyerek voltam egy pillanatig —, álltam a magas, labilis létrán — ne mozogj, mondta nagyapám, le ne ess — egész életünk zuhanás a semmiből a semmibe. Itt állok a létrán, itt felejtődtem a Kikötőben, és csak egyetlen ember tud rólam, egyetlen ember tud lesegíteni, egyetlen ember tudja, milyen labilis a létra alattunk. Az érzések védőhálójából a közöny pókja kirágta a keresztszálakat — s nem tudom, mi lesz, mert zuhanok. nem keresztbe esem, csak üt rajtam egyet a háló, ahogy keresztülvágódok a réseken. getni akar velem, de másképp már nem tud, csak ha a whisky segít neki eltemetett szavaimat kiásni. Nagyon ránk fért volna már az a beszélgetés ... hiszen én sem hiszem most már, hogy azért maradtam egyedül, mert egész ember tudok lenni igazolás nélkül. Bizonyítani akartam, magyarázkodni — esténként elképzeltem, milyen lesz — legalább ennyit igazolnia kellett volna belőlem: már csak nekem maradt meg szépnek öregségére, és örömünk egy-egy hónapos volt, háromszor akkora kihagyásokkal. Talán ez lett volna az utolsó alkalom hazugság nélkül lehántani a megkocsonyásodott éveket az érzelmekről, mint mikor még gyerek voltam, és éreztük egymást. Partok — közeli partok, de könny- belábad a szem, és elfárad, míg eléri — távoli partok — és állandóan látjuk a partokat, a távoliakat — és fut a szem, lelassul az időtlen idő — távoli partok közelsége kényszerít bennünket hazatérni. Egész úton nem vásároltam semmit, csak Anyámnak ezt a pár üveg whiskyt. Anyám azt mondta, vigyek neki whiskyt, sokat, beszélSzep VOit, fiúk, tapsoltam nekik egy kicsit, a Kikötőt megúsztam, benneteket nem lehet, a Bulldog azt mondta, oké, oké, ne haragudjak, a Pemete lehajtotta a fejét, Okapi elhányta magát, Tábla elaludt — csak a Golyó kezdett el káromkodni, és nagy pszichológiai érzékkel szidni anyámat. Neki vettem, mondtam, kifizetitek, és nem csinálok balhét. Nem fogja megtudni senki, csak hagyjatok és józanodjatok ki. Nagyon fáradt voltam, alig tudtam elkapni a fejemet, ahogy a Golyó megpróbált leköpni, úgy káromkodott, ! hogy öreg, nyugdíjas fedélzetmesterek szájtátva hallgatták volna, neked van a legtöbb lóvéd, frö- csögte, sajnálod, te... Még akkor sem ütöttem meg, tudta ő is, hogy a turnuspihenőkön is dolgozom, csak ne kelljen otthon lennem, olyankor nem is nagyon iszom. Megfordultam, vetkőzni kezdtem, és csendesen azt mondtam: én csak ezt vettem, nem is magamnak, nem vettem tökgyalut meg kisfej szét, csak mert olcsó, és kvarcórákat sem zsákszámra. Megpattant bennem valami, mintha léket hasított volna belém a csendes aljassággal kipattanó rugós kés. Villámgyorsan. fordultam meg, ugrottam, és ütöttem is, gondolkodás nélkül. A kés beleállt az asztalba az Okapi mellé, a Golyó felbukott székestül, orrából dőlt a vér. Az újabb ocsmányságok miatt már ugrottam volna, de a Bulldog lefogott, és segített neki a Pemete is, ahogy dulakodni kezdtünk. Éppen lehajoltam, hogy kiszabadítsam a karjaimat, amikor betakart a Golyó. Alulról felfelé ütött, két kézzel, iszonyú erővel, és vérbe borult előttem a világ. Otthon — távoli partok közelségét álmodjuk hazánkra — hidak — mérföldkövek — aranyhidak — órák — kikötő — kocsma — tétova léptek — csók — megérkeztünk. Nem hajózhatok soha többé, megvakultam a bal szememre. A Golyó sírt, amikor kihajóztak. Kezet fogtunk. Vonattal jöttem haza, csendes biztonsággal hajigáltam ki a whiskysüvegeket az ablakon. Vettek vagy kétszer annyit, amennyit megittak, a vonat sokáig állt az állomáson, elküldtem őket, ne búcsúzkod- janak. Egy ideig nem tudtam térben érzékelni a dolgokat, ezért is verhetett meg az a fiatal srác, akit a Lánynál találtam, merthogy későbbre vártak. Minden szabad időmet a parton töltöm, ha a Golyóék meglátnak, tisztelegnek a lobogóval, olyankor feltartom a jobb öklömet, a Pemete is, mindig üres snóblit mutatok neki, s bármennyit dug, úgy csinál, mintha én nyernék. jók, meg a Duna, mint a képeken. Röviden összefoglaltam Budapest >■ legérdekesebb látnivalóit, a fiaimat s. is belekevertem valahogy, talán az p állatkerttel vagy a Vidám Parkkal kapcsolatban. Anna kibontotta a sört, Zsoltika limonádét kapott. Most, egészen olyan, mint mikor még apu is velünk volt. F észkelődtem a konyhaszéken, lelkesedés nélkül bólogattam, bámészkodtam. Mindenütt rend és tisztaság, kéznél tartott fűszerek, tálak, tiszta terítő és ráadásul a frissen pörgő, sürgölődő asszonytest, hátul- nézetből. Elszívnék egy cigarettát, mondtam, és Zsoltika már ugrott is, hozok szivarat, és befutott a szobába. Honnan tud a gyerek ilyen szép szavakat. Romániából, onnan. Mikor fekszik le a gyerek? Anna lehelet- szerűen a nyakamba puszilt. Egy óra múlva, mondta különleges gyengédséggel, érthettem akár a gyerek iránt érzett majomszeretetnek is. Zsolti, kérdeztem már benn a nagyszobában, jársz klarinétórákra? Igen, mondta Zsolti. És? Milyen? Sanyarú. Nagyon nehéz. Talán nem is ez a hangszer való nekem, mondta a zenetanár néni. Öt hogy hívják? Aranka. Aranka néni. Milyen? Blága. Nem így gondoltam. Ja. Szigorú. És könnyen fölfújja magát. Az kell is a klarinétosnak, mondtam, ezen nevettünk. Sakkozni szeretsz? Azt igen. És van itthon? Van hát, mondta Zsolti, és már ugrott is föl az ágyra, fölnyúlt a polcra, és lekapta a sakkdobozt. Éktelenül zörögtek benne a bábuk. Szerencsére épp ekkor kezdtek harangozni. Harangzúgásban állítottuk föl a táblát. Hét óra volt, körülbelül. Már túl voltunk az ötödik lépéspáron, mikor fájdalmasan, de mégis ércesen szóló klarinéthang ütötte meg a házat, aztán belépett az ablakon át, körbejárta a szobát. Talán a szomszédban játszottak. Te mikor gyakorolsz, kérdeztem Zsoltit. Ilyenkor. Épp ilyenkor, jól van, Zsoltikám, játsszál csak, hallatszott Anna kiáltó hangja a konyhából. Kuncogtunk. Te tényleg nem alszol itt? Hallgattam; töprengtem, aztán azt mondtam a hosszú csöndben, hogy elmegyek haza, a fiaimhoz. Edénycsörömpölés jelezte, hogy Anna mosogat. Aztán még a konyhát és az előszobát is felmossa, mondta Zsolt. Mindig? Mindig. Nagyon jó anyukád van. És te sosem hazudtál még? De igen, mondtam, de akkoriban kisebb voltam, mint te. Én is akkor kezdtem, mikor még kisebb voltam. A klarinét miatt? Igen. Mert nem megy. De anyut megnyugtatja. Mi lenne, ha egy kicsit igazán gyakorolnál ... csak néhány taktust? Ha neked annyira hiányzik, mondta Zsolt, és elővette a hangszerét. Játszott néhány taktust, közben hallgatózott. A kinti klarinétos egyszerű dallamba ‘ ezdett, Zsolti ment vele. Később a sakkot is befejeztük, jól játszott a gyerek, de nem kegyelmeztem neki. Megyek fürdeni, mondta. Az jó, az jó, hogy ilyen önálló vagy. Csak amióta apu elment. Nem akarom, hogy anyu sírjon, vagy veszekedjen velem. Olyankor én is sírok. Inkább elmegyek fürdeni, mert anyu szereti a szappanszagot, és ha megmosom az összes fogamat. Egyedül maradtam a szobában, s azon kaptam magam, hogy Zsoltiért sokkal többet is vállalhatnék, mint egy-két ittalvást. Aztán a saját fiaimra gondoltam. Igaz, azok nem ilyen kedvesek és fegyelmezettek, de mitől is lennének azok? Anna már főzte a kávét. Szépnek és vozónak láttam őt, is, a konyháját is. Meg ahogy dolgozik. Begyakorlott mozdulatokkal töltötte szét a kávét. Hegyes mellei ágaskodtak, érezte Anna is, hogy nem őt, hanem a melleit nézem. Magamhoz öleltem, a cipzárját lejjebb húztam puha háziruháján, előugrottak a mellei. Bronzsötét ágyékszőrét is láttam egy pillanatra, ahogy föléhajoltam. De megállított. Most nem lehet..., majd ha Zsoltika elaludt. irtelen, kívülről és messziről láttam meg magam, hogyan nyúlok át a meztelen Anna hasán cigarettáért. És meghallottam Zsoltika klarinétjának hangját is, fájdalmasan, reménytelenül úszkált körülöttünk. Elszégyelltem magam. El kell mennem. De miért?, kérdezte többször is Anna. Mert nincs itt nekem semmi keresnivalóm. Hát akkor menj! Menj csak! Anna sírt, a fürdőszobából Zsolti hangja hallatszott: Anya ... ... Csöndben csuktam be magam mögött az ajtót. H (Apáti Miklós novellája a Központi Sajtószolgálat 1982 évi novella- és tárcapályázatán novella kategóriában 1. díjat nyert.) féltékenykedéssel kezded, tette hozzá keményen, szinte ellenségesen. A bableves lágy volt, hármasban költöttük el. A tárkony Vásárhelyről való. mondta büszkén Arina. Román? Zsolti kuncogva kérdezett, szerette
