Pest Megyei Hírlap, 1982. december (26. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-24 / 302. szám

1982. DECEMBER 24., PÉNTEK PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 13 Szentendrei házak Barcsay Jenő rajza Deák Mór­Játék rádió Víztelenített, egyre gyorsuló sza­lag, a lányos apáknak, és Lázár Ervinnek ajánlva. — Gizi néni, hol van? — Anyukád? Anyukád nincs itt­hon.-— Ez nekem nem itthon. — Hogy mondhatsz ilyet? — És a Gizi néni nekem nem anyukám. — Ugyanúgy, ahogy a Zoli bácsi is apukád, a Gizi néni is anyukád. — Az én anyukám otthon van, Siófokon. — Zoli bácsit hogy hívod? — Apunak. — És őt miért? — Mert megengedte, hogy így hív­hassam. — Most akkor én kid vagyok ne­ked? — Apukám, de nem szeretlek té­ged. — Elfelejtettem. — Ha szeretnél engem, úgy mint régen, akkor biztosan nem felejtet­ted volna el. De így én se szeretlek, mert te nem szeretsz. — Ne butáskodj. Ha nem szeret­nélek, nem hoztalak volna magam­mal. — Ha szeretnél, nem hagytál vol­na minket egyedül. — Ezt anyád mondta? — Igen, de én is tudom. — Az a fontos, hogy van már új apukád. — Nem is az a fontos, mert kap­tam tőle egy játék rádiót, és mégis a te hangodat hallom belőle. — Talán magnót kaptál, nem? — Nem, játék rádiót kaptam, és ha esténként bekapcsolom, akkor te me­sélsz belőle, mert másképp már úgy­se mesélsz nekem. — Nincs miről mesélnem, kislá­nyom. — Régebben se volt, mégis min­dig kitaláltál nekem egyet. — Az régen volt. — Anyu azt mondta, hogy te rossz ember vagy. — És mit mondott még? — Hogy te már senkinek nem tud­nál mesélni. — Hát ezt meg honnan vette anyád ? — Onnan, hogy sokat iszol, és aki sokat iszik, az nem lehet tiszta, és aki nem tiszta, az nem tud már me­sélni. , — És? Elhitted? — Nem, még nem, mert a rádió­ból mindig mesélsz nekem. — És miről mesélek? — Arról, hogy egyszer majd ott fogsz állni az isi előtt, és hazaviszel. — Nem vagy éhes? — Meg arról, hogy a törpe fenyőt Jázminkának hívják, és karácsony­kor mindig eljön látogatóba hoz­zánk, mint egy régi, jó barát. — Kicsípi magát, feldíszíti a ru­háját, és egyszercsak kézenfogja anyut, hogy hozzánk vezesse. — Igen. És az csak úgy látszik, hogy anyu hozzá, igazándiból min­dig előreszalad, mert már nagyon szeretne nálunk lenni. — És most hogy hívjátok a tör­pe fenyőt? — Már nincs neki neve. — Na, na, na, Dóra. Egy ekkora kislány nem sír. — De a rádió sem Ordibenkó Zdenkó már, csak rádió! — És? A játék rádiónak biztosan van neve? — Igen. ö Szegedi Gábor. — Szegedi Gábor én vagyok, Dó­ra. — Meg a rádióm. — Nem vagy éhes? — Nem, inkább mesélj nekem. — Miért, a Zoli bácsi nem szokott? — Nem. Szerintem ő Is iszik, mert ő sem tud mesélni. — Butus vagy. Nem mindenki Iszik, aki nem tud. — Nektek van karácsonykor Jáz- minkátok? — Mindenkinek van, Dóra. — Régen Punilla Bigybigynek szó­lítottál. — Mindenkinek van Jázminkája, Punilla Bigybigy. — A Gizi néni is Nagybigyinek hív téged, apu? — Nem. Csak anyukád nevezett engem Nagybigyinek. — És Nagybigyi vagy még? — Nem tudom. De hiszem. — Ha visszajönnél, visszakapnád a nevedet. — Azt már soha nem kaphatom vissza, Dóra. — Figyusz! Az előbb hazudtam neked ám. A rádiót nem is Szegedi Gábornak hívják. — Hanem? — Nagybigyinek. — Miket találsz ki! — Most mért nevetsz? — Mert te legalább Punilla Bigy­bigy maradtál. — És mesélsz nekem? — Mesélek. — Mondjuk arról, hogy Gizi né­ni hol van. — Anyukád? Anyukád nincs itt­hon. — Ez nekem nem itthon. — Most akkor én kid vagyok ne­ked? — És a játék rádiót hogy hívod? — Egy ekkora kislány már nem sír. — Régen Punilla Bigybigynek szó­lítottál. — Ha visszajönnél, visszakapnád a nevedet. — Miket találsz ki! — Most mért nevetsz? (Deák Mór Írása a Központi Sajtószol­gálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán tárcakategóriában I. díjat nyert.) Kovács József­Fenyőfa Gabriellának szeretlek szeretlek szeretlek romlatlan asszony jövendőm ragyogásom álom és valóság betlehemi ének remény zsoltára jézusos bölcső meg jászol vékony ingben tipegsz ünnepünk csillagához szegények tündére szeplőteienséged örömet varázsol havas házra országra pozsonyi margarctta leánya borzas próféták kalácsot kéregető szentek bámulják hasad rugdalódzó bolygóját megáldott jelen és anyaság kismama-öledben babusgatod isten világraszülető fiát Utassy József­Kísérjen a csillag Riesz Béla mozaikkepe Stettner Béla rajza Holdra ül az Életfavágó, szalonnát süt csillagparázson. — Hova, hova Három Királyok? — Betlehembe. Itt a Karácsony. — Siessetek csak, menjetek csak, kísérjen utatokon csillag, köszöntsétek fiamat illőn: a Megváltót, kit Mária ringat. » Urunk, Teremtőnk, Istenünk! Viszünk aranyat, tömjént, mirrhát, de vinnénk mi a félvilágot, Jia bírnánk, Urunk, ha bírnánk. — Jól van, Jól van, Három Királyok, menjetek csak isten hírével, mert hideg lesz, nagyon hideg, farkasorditó hideg éjjel. •;a Szeberényi Lehel-­Karácsonyi napló Egy régi ünnep Z. tolmácsnőnk Plovdiv táján, az új Bulgária mutogatása közben megnyilatkozik. A mesék aranyába öltözött Magyarország-képet dé­delget az emlékezetében. Gyermekkorát dédelgeti, benne. A bolgár- kertész szülők húsz évig éltek a tündérváros (Budapest) peremén. Egyikében azoknak a sár-deszka-kátránypapír kalyibáknak, amelyek az éltető víz, a Rákospatak töltése alól gazdaszemmel hizlalták az akkoriban még beépítetlen grund saláta- és karalábévirányait. Cso­koládéház, mézeskalácskunyhó — így emlékszik párás szemmel Z., vagyis Zita. Mert a királynőről kapta nevét az álmokat kergető, ra­jongó szülőktől. Egyszer a bolgár követségen karácsonyi ünnepséget rendeztek, ahol a_ tízéves Zitácska énekelt és táncolt. József főherceg fehér kesztyűs ujjával meg is csípte a cukorfalat gyermek hamvaspiros orcáját. Milyen hercig kislány —- mondta. Majd lefújta a kesztyűt. Szeretet Találok naplómban egy karácsonyi lapot, egyet a reggeli asztal meneteiből. Hadd közlöm natúrban. Lányaim kisiskolás korából. Zsuzsa valahol élethű műanyag karácsonyfát látott. A reggeli­nél előhozza. Vegyünk mi is olyat, mondja, azt minden évben felállít­hatjuk. Nem kell folyton másik karácsonyfát vennünk, és nana is csi­nál szemetet. Nem állom szó nélkül. — Elég ízléstelen valami. GIccs. — Miért volna ízléstelen? ­— No, miért. Hiányzik belőle a természet melegsége... Az em­beri hiáriyzik belőle. Rideg. Kati pártomon, Zsuzsa ellenünk, már csak sportból is. — S arra nem gondolsz, hogy annak a fának fáj, ha kivágják? Mindenre tud replikát. Egyensúlyom vesztve- próbálom magya­rázni, hogy a műdolgok milyen lélektelenek; a meleg emberi érzé­sek, mint a szeretet, a művilágban megfulladnak, csak a természe­tessel körülvéve érzik jól magukat, olyasmivel, ami ugyanazt sugá­rozza, ugyanazt a melegséget, ... ami ugyanolyan élő, mint az em­beri érzés. Kurta pislogás, a támadó kedv lélegzetvétele, s már csattan: — Emberi érzés? Figyusz, a ti fátok nem is élő! Az emberek kivágták, megölték. Ez nektek a szeretet. Haláljó! Pimasz győzelem jele a homlokán. Én, mint akit hókon csap­tak. Katit vak düh fogja el, száján a vak dühök kormányozhatat- lan, mérgezett szava: — Persze, mert benne nincs is szeretet! Csak teszi, hogy van. Abból is látszik, hogy a műkarácsonyfa tetszik neki!... lm, hogyan reagál az ember, ha kirántják érvei alól a gyékényt A vitapartnert rövid úton leüti. Gyorsan közéjük állok. Ügy mennek iskolába, hogy az utca egyik oldalán az egyik, má­sik oldalán a másik. A béke ünnepe előtt öt perccel. A cukor János-napl köszöntő Budaiéknál. Kicsit ottfeledkezünk. Gábor (négyéves) hazafelé morgolódik: — Anyu, miért nem mondtad apunak, hogy apu, gyerünk már haza, ez a gyerek lekési a tévében a mesét. A szomszéd is János, ott is levizitelünk. Gábor önállósítja ma­gát, s kiemel a szekrényből egy zacskó francia cukrot. Mutatja: — Ezt hazaviszem, jó? Pirulunk. Az anyja szép szóval próbálja rábeszélni, tegye visz­sza. — Ez azért van itt, kisfiam, hogy Irmuska néni meg tudjon kí­nálni belőle, ha idejövünk. Ezért kell itthagyni. — Azért kell hazavinni — felel meg Gábor —, hogy ne kelljen ide-oda járkálni. Betlehemi kisded Zsuzsa kilenc-, Kati tízéves. Reggel látjuk őket és este. Isko­lába menet és iskolából jövet. A reggeli asztal mindig épületes vi­ták színtere. Kár, hogy jegyzeteim foghíjasán tükrözik. Mutatóba: Zsuzsa: Én tulajdonképpen reggel négy órakor születtem, mert akkor látott meg anyu. Igaz, hogy két órakor megszülettem, de ak­ar vittek be hozzá. Kati: Én délután születtem. Zsuzsa: Mert már akkor is lusta voltál. Kati: Nem voltam lusta, csak nem akartam háborgatni az em­bereket, azért születtem délután. Zsuzsa: Engem az nem érdekel, örüljenek az emberek, hogy megszülettem.

Next

/
Thumbnails
Contents