Pest Megyei Hírlap, 1982. november (26. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-20 / 273. szám

1982. NOVEMBER 20 , SZOMBAT m Színházi levél A Róka és a többiek Ben Jonsonnak, az angol rene­szánsz drámairo­dalom kiváló alakja, Shakes­peare kilenc év­­vel>fiatalabb kor- és kartar­­sának, mozgalmas ifjúsága volt. Fiatalemberként végül színésznek állt. London, az angol főváros, akkor sem volt kicsiny település: egyesek szerint talán háromszázezer lakosa is lehetett. Ekkora vá­rosban mindenféle mesterség és művészet virágzott; így a színház is. Jonson az egyik legjobb társulathoz, a Lord Admirális Embereihez szerző­dött, s alig lépett színre, már­is börtönbe csukták, mert a cenzúrának nem tetszett a darab — címe Kutyák szigete volt —, s az egyik szerzőt és a két főszereplőt (kiknek egyike Jonson volt) bedutyiz­­ták. Pár hónapos börtönkoszt után Jonson átpártolt a má­sik vezető társulathoz, a Lord­­kancellár Embereihez, ahol Shakespeare is működött mint színész és drámaíró. Itt — a hagyomány szerint magának Shakespeare-nek a pártfogá­sával — került színre Jonson első, s máig egyik leghíresebb darabja, az alig lefordítható című Every Man in his Hu­mour (Ki-ki a maga módján, a maga humorában, azaz a maga természete szerint). Ha­marosan megint bajba került azonban az állítólag skót szár­mazású, testes, vöröses hajú — szakállú, nagyivó, verekedő, nagyhangú Jonson: egy szí­nésztársát párbajban leszúrta, s emiatt akasztófa várt volna rá (közemberek halálos végű párbaját nem nézték el a győztes párbajhősnek). De ki­derült, hogy iskolázott ember, s jóindulatúan kegyelmet ka­pott. Mindössze a nagy T be­tűt — a Tyburn börtön jelét T- sütötték tüzes bélyegzővas­sal a bal hüvelykujja alá, a tenyerébe, emlékeztetőül ar­ra, hogy aki ezt a jelet viseli, a . következő kihágáskor alig­ha kerüli el a kötelet. A nehéz természetű, s talán örökös bizo­­nyításkényszerben, örökös versengés­ben is szenvedő Jonson so­káig nem tudott képességei­nek megfelelő' hírre-rangra vergődni. Nehézkes, klasszici­­zálo komédiák és tragédiák sorát írta, s nem aratott ve­lük sikert. Csak akkor tűnt fel a napja, amikor — 1603- ban — meghalt Erzsébet ki­rálynő, s az angol trónra I. Jakab néven egy Stuart ki­rály került. Jonson, különbö­ző udvari fondorlatok révén, az új király közelébe került, Únnepségrendezője, házi szer­zője lett, s a hajdani fenegye­rek lassan beleszelídült az udvari költő szép jövedelmű státusába. Sorra írta az úgy­nevezett masque-okat, ezeket a laza librettóval összefűzött látványos udvari szórakoztató játékokat (ma talán show lenne a nevük), melyekben a klasszikus hősök jelmezébe bújtatott udvari méltóságok léptek fel színészként, mimus­­ként, táncosként. Ez időben keletkeztek leg­jobb vígjátékai is, melyekben alaposan megcsípkedte a ko­rabeli angol polgári társada­lom ’ visszásságait, pénzéhsé­güket. erkölcsi és üzleti gát­lástalanságukat, de arra is gondja volt, hogy az udvar­ban alaposan megismert arisztokrata világot kifiguráz­za. E darabok egyike-másika miatt megint bajba került, többször is, de azért most már nyugodtabban nézhetett a bíróság elé: rangos ismerő­sei megvédték. Élete azonban később sem folydogált ese­ménytelenül, az udvari szer­zőség is lassan feledésbe me­rült, s amikor — 1637-ben — meghalt, ha nem is koldussze­gény, de igen nyomorúságos körülmények között élő em­berként regisztrálták az anya­könyvek. Jonson — talán még inkább, mint nagy kortársa, Shakes­peare — tipikus figurája volt az angol reneszánsznak. Szél­sőségek között hánykolódó élete, szélsőségek közt ívelő írói termése, az élet kínálta minden élményt és benyomást behabzsolni kész természete olykor színpadi műveibe is átszüremlett; egyik legjobb komédiájának hőse kissé ő maga is, meg az a figura is, akivé lenni szeretett volna. Volpone, mert róla van szó, a maga fékezhetetlen pénz- és kincsvágyával, kielégíthetetlen élethabzsolásával, gazdagságá­val és gátlástalanságával az a fajta ember volt, aki Jonson fogalmai szerint az élet csá­szára tudott lenni. Hogy Vol­pone, a Róka (neve olaszul ezt jelenti) Velencében él, s a többi figura is velencei pol­gár: Corbaccio, a Varjú, Cor­­vino, a Holló, Voltore, a Ke­selyű, Mosca, a Légy, — az mit sem számít. Jonson ezút­tal nem kívánt belekötni az angol polgárba, ezért helyezte a cselekményt Velencébe, s nevezte olasz néven hőseit. Furcsa módon éppen ez a Jonson-darab vészelte át a legjobban az elmúlt évszáza­dokat. Talán azért, mert a pénz komédiája máig aktuá­lis; a vagyon, a gazdagság, az örökségek körül ma is áll a tánc, s a pénz ma is maga köré vonzza a léhűtőket, zsu­gorikat, pénzsóvárakat — te­hát azt a panoptikumot, me­lyet Jonson háromszázhet­venöt éve megformált. Történt persze más is a Volponéval: töb­ben átdolgozták, modernizálták. Ste­fan Zweig is, Jules Romains is elkészített egy-egy modern változatot, s nekünk is meg­van a magunk Volpone variá­ciója: Illyés Gyula fordította és alkalmazta magyar szín­padra (ezt a változatot 1953- ban mutatta be a Katona Jó­zsef Színház). Olvasható vi­szont magyarul az eredeti Jonson-darab is: Vas István fordította le a Ben Jonson ko­médiák 1974-ben megjelent kötete számára. A Várszínház, mely az új idényben már a Nemzeti ka­maraszínházaként működik, az új „felállás” első bemuta­tójaként a Volponét vitte szín­­re, Békés András vendégren­dezésében, Jó választás volt ez, s jól közelített az Illyés­­féle változathoz Békés is: nyomatékosítani kívánta az előadásban, hogy ma is van­nak Rókák, Legyek, Karva­lyok, Hollók és Varjak, s ma is áll a tánc az aranyborjú körül,. Illyés szövege egyéb­ként erre sokkal jobban al­kalmas is, mint az eredetileg verses formában írt, meglehe­tősen nehézkes, hosszú és túl­ságosan is klasszicizáló stílu­sú Jonson-darab. Nos, ez a bővérűén komé­­diázó előadás, melyben a Nemzeti régi és új tagjai együtt lépnek fel, s alkotnak kiváló csapatot, valóban a pénz komédiáját tárja elénk. A Róka és a többiek alakjá­ban nem nefyéz magunkra is­mernünk, már persze an­nak, aki meri vállalni ezt a tükörbe nézést. Takács István Nagy István csoport A tisztesebb művészi rangért Teenager-korú sUhanc volt: majdnem vállig érő haját négy ujjával regulázta: „azért ez megérte, frankó volt”. Egy év­nél alig több ideje hangzott el e megjegyzés a tudornak ép­pen nem nevezhető látogató­tól a Dél-Pest megyei Nagy István képzőművészeti csoport kollektív kiállításának meg­nyitása után. A fiú aligha tud­ta: ugyanazon a napon alakult újjá a már említett kör, nem is csekély konfliktusok kísére­tében. A tárlat azonban jó színvonalú volt... az idei be­mutató mégis elmaradt! Ne csak a név A már hagyományos őszi helyett — tavaszi kiállítás lesz jövőre, Cegléden. Bizonnyal is­mét sokarcú, technikában sok­féleséget bemutató tárlatot lát­hatunk majd. A műfaji és stí­lusbeli változatosság indokolt­ságát elismerve, igényelhe­­tünk-e a Nagy István csoport­tól sajátos kifejezési formát, tipikus látásmódot, olyan jel­legzetességet, amely „fazont adna” az egy társaságba tar­tozó alkotók munkásságának? Valószínűleg hasonló kérdés foglalkoztatta a Gyömrőn élő Pál Mihály szobrászművészt, amikor javasolta egy Nagy István-életműtárlat megren­dezését. Bizony furcsa: Pest megyében évente száz-száz­­húsz képzőművészeti kiállítást rendeznek, de Nagy István ké­peit egy évtizednél régebben nem láthattuk. Csak a nevét viseli egy cso­port, vagy az alkotói koncep­cióját is vállalja? És ismerik-e egyáltalán a néptanítóságtól, a Nagybányai iskolát is. meg­járt és a konstruktivizmushoz inkább gondolatilag, mint for­mailag közelítő művészt? Igaz, Nagy Istvánt nem könnyű „skatulyázni”. Szellemileg von­zódott a Szinyei Merse Pál vezette MIÉNK tagjaihoz, majd a belőlük alakult Nyol­cakhoz, bár semmilyen cso­portba nem tartozott igazán. Büszkén az vállalta, hogy az alföldi festőkkel emlegették együtt, hogy rokonították Koszta Józseffel, kudnay Gyu­lával és Holló Lászlóval. A szocialista képzőművészet fo­galomkörében úgy tartják nyilván, hogy sok kortársánál „pszichológiailag mélyebb, pu­ritán tisztaságon alapuló kriti­kai állásfoglalásra képes, ko­rának paraszti életét ábrázol­va”. Ebben találhatjuk meg az ideológiai, érzelmi rokonságot a névadó és a csoport tagjai között, akik több-kevesebb tudatossággal vállalják jele­nünkhöz időzítve ennek a kép­zőművészeti hagyománynak a folytatását. Egyetlen példa: té­­veszthetetlenül egy gondolati tőről fakadt Nagy István Kucs­­más parasztfej (1926) és Fegyó Béla A jövő reménységei (1979) című képe. Folytathat­nánk a sort Nádasdy Jánossal, vagy Unyi Istvánnal, sőt az erős impresszív hatásokat mu­tató Őrei Józseffel is. Székhelyi József (Mosca) és Kállai Ferenc (Volpone) a Várszínház előadásában Megkülönböztetett figyelem, főleg aggódás övezte a Nagy István csoport létét, merthogy létezése is bizonytalan volt. Jobbára csak az évenkénti kollektív kiállításon találkoz­tak az alkotók. Aztán tavaly októberben közgyűlést tartot­tak; volt aki javasolta, hogy képesség és szorgalom alapján kinek-kinek vizsgálják felül a tagsági jogát, akadt aki meg­sértődött, mások értelmetlen­nek látták az egészet. Végül is minden vélemény mögött az a kifogás húzódott meg, hogy rendezetlen a csoport szerve­zeti élete, nincs lehetőség a kollektív munkára és rendsze­res kiállitásokra. Ezt követően megyéi segédlettel öt járási hi­vatal — a nagykátai, monori, dabasi, ráckevei, ceglédi — vállalt védnökséget a Nagy István csoport működése fö­lött. Három regionális központot alakítottak ki: Gyomron, Da­­bason és Cegléden, ezekhez osztották el az öt járásban, és a két városban élő hivatásos és amatőr művészeket. A se­gítség eredménye rövid idő múlva abban volt tapasztalha­tó, hogy a bázisokon megélén­kült a képzőművészeti élet, helyi csoportos tárlatokat ren­deztek, képzőművészeti tábo­rokat szerveztek. Barnoth Zol­tán, a ceglédi művelődési köz­pont vizuális előadója látja el az egész csoport irányítási, szervezési tennivalóit, s igyek­szik folyamatos kapcsolatot kialakítani az alkotókkal. Az eltelt egy év alatt meg­oldódott a sok vitát kavart tagsági megújítás is vagy aho­gyan a csoportban mondták: a tagrevízió. Az egykori ta­gok közül tizennyolcán vissza­léptek, így jelenleg harminc­négyen alkotják a Nagy István képzőművészeti csoportot. Ügy is fogalmazhatnánk: most op­timális a létszám. Csakhogy ez nem jelent automatikusan mi­nőségi változást, színvonalja­vulást, mert néhányan olyanok is visszaléptek, akiknek a te­hetsége hiányozni fog. Hasz­nos volna, ha a csoport társa­dalmi vezetősége — s ezt meg is érdemelné minden korábbi tag — felkeresné a kilépette­ket, s legalább érdeklődnének arról, hogy miért fordítottak hátat a körnek. Arról gém sza­bad megfeledkezni, hogy az utóbbi években több hivatá­sos képzőművész telepedett le Dél-Pest megyében, s talán ők is szívesen fogadnák a kollek­tív munkát. . Három műhely S ez utóbbi két szó — re­méljük rövidesen — már nem takar puszta formalitást. Az Országos Közművelődési Ta­nács 350 ezer forintot jutta­tott a Nagy lstván-csoportnak, hogy a regionális központok­ban alakítsanak ki közösségi érdekeket szolgáló műhelyeket. Sajnos a pénz még megvan, nem költötték el; ez azt is je­lenti, hogy a három műhelyt nem sikerült létrehozni. Dabason a Kossuth művelő­dési ház bocsátott egy helyi­séget az alkotók rendelkezésé­re, amelyet a tanács renovál­­tat, s a közös pénzből száz­ezer forintos költséggel fogják berendezni a grafikai műhelyt. Várhatóan a tavasz végére vá­lik valósággá a terv. Gyömrőn egy kiaggott öntődében kap­nak helyet a képzőművészek. Az átépítéshez a helyi tanács adott pénzt, megvásárolták az anyagot is, csak éppen kivite­lezőt nem tudtak találni. Rá­adásul még végső egyezségre sem jutottak: milyen techni­kára szereljék fel a műhelyt? Személyes indulatok csapnak össze, pedig önmagát kínálja az ésszerű megoldás. Az épü­let kiválóan alkalmas volna szobrászati, kisplasztikái mű­helynek, ahol még a kisebb öntéseket is elvégezhetnék, sőt egy egyszerű kerámiaégető kemencére is futná a Gyömrő­­nek átadott százötvenezer fo­rintból. De hát még jelenleg páncélszekrényben őrzik a pénzt. Akárcsak Cegléden, ahol egy külterületi iskolát szánnak a műhelynek, de majd csak akkor, ha az épületben megszűnik a tanítás. , Mindhárom regionális köz­pontban nehézkesnek tűnik a mozdulás. Pedig a Nagy Ist­­ván-csoport életképességét, működését több minőségi ka­tegóriával javítaná a műhe­lyek létrehozása. Ezek a helyi­ségek közösségi bázissá válhat­nának, ahol az alkotók megbe­szélhetnék művészeti és tech­nikai problémáikat, segíthet­nék egymást, kölcsönösen hoz­zájárulhatnának egymás fejlő­déséhez, ez egyben az állandó kontrollt is biztosítaná. Ezúttal nem a pénz hiányzik ... Szigorú zsűrit Az idei kollektív kiállítást is főképpen azért kellett elha­lasztani, mert nem jöttek létre a műhelyek. A terv ugyanis az volt: hogy a műveket a re­gionális központok alkotó kol­lektívái közösen fogják minő­síteni, s csak az általuk leg­jobbnak ítélt képeket, szobro­kat, kerámiákat küldik el a tárlat színhelyére. Ez a meg­oldás többszörös előnnyel járt volna; részben a közös érté­kelés mindig tanulságos ta­pasztalatokkal gazdagítja az alkotókat, részben csökkent volna a szakmai zsűrivel szem­ben csaknem mindig meglevő kétkedés, és legalább színvo­nalában egységesebbé válha­tott volna a bemutatott anyag. A jövő tavaszi tárlat meg­rendezésekor nem tudják még alkalmazni a tervezett mód­szert. A csoport társadalmi vezetősége úgy döntött hát, hogy a korábbiaknál sokkal szigorúbb szelektálásra kérik fel a zsűrit. Így akarják elér­ni, hogy csak művészi értéket képviselő alkotások kerüljenek a nézők elé. Mert hiszen ab­ban mindenki egyetért, hogy az eddiginél tisztesebb művé­szi rangot kell szerezzen a Nagy István képzőművészeti csoport. Ezt pedig kizárólag az alkotások színvonalával lehet elérni. Kriszt György Rádió- és tv-felvételek Közművelődés Az utóbbi öt évben „sokszo­rosított" televíziós filmek és rádiófelvételek jelentős kultu­rális értekeket közvetítettek a megyéknek és a fővárosnak. Néhány helyen jól, kezdemé­­nyezően éltek az új — és gaz­dagabb — lehetőségekkel; a megyék többségében viszont a film- és szemléltetőeszköz-tá­rak gyenge felszereltsége ne­hezítette a filmek és a hang­anyagok széles körű felhaszná­lását. Az Országos Közművelődési Tanács elnöksége 1975-ben a televíziós ismeretterjesztő és dokumentumfilmek, majd 1977-ben — főként az iskolai olvasmányokkal kapcsolatos — rádiós hangfelvételek és té­véműsorok sokszorosításának finanszírozásáról, közművelő­dési és közoktatási hasznosí­tásáról hozott határozatot. Ezek a döntések azt szolgál­ták, hogy a jelentős anyagi rá­fordítással készülő, más terü­leteken is jól használható té­vé- és rádióműsorokat — sok­szorosítás útján — a közokta­tás és a közművelődés is hasznosítsa. Az erre alkalmas filmeket és hangfelvételeket — egyebek között — a Művelődé­si Minisztérium, a Magyar Te­levízió, az Országos Pedagógiai Intézet, a Népművelési Inté­zet szakemberei válogatták ki. Eddig 56 önálló televíziós fil­met és hat — 55 részes — so­rozatot vettek át a megyei és a fővárosi film- és szemlélte­tőeszköz-tárak. A megyei és a fővárosi fel­mérésekből kitűnik, hogy a tévéfilmek forgalma, nézettsé­gi foka általában jobb a film­tárak egyéb filmjeinél. Az is­kolák főleg a tananyaghoz kapcsolódó kópiákat kérik; a közművelődési szakkörök köl­csönzési skálája szélesebb. Az általános iskolákban a hang­szalagok, a közép- és felsőfo­kú tanintézetekben inkább a filmek kedveltebbek. Több megyében használják a film- és hanganyagokat kiscsoportos klubfoglalkozásokon. Egyes kópiákat az egyetemi előkészí­tőkön is hasznosítanak. Tv-figyelő Ha ritkán is, de azért olykor-olykor jóleső ér­zéssel tapasztalhatja a néző, hogy egyik-másik televíziós műsor hirtelen megtáltosodik, és olyan izgalmakat kelt, ame­lyek nagy sebesen országos be­szédtémákká lesznek. Nos, legutóbb a Stúdió ’82 vette magának a fáradságot, s hozakodott elő két ritka érde­kes üggyel. Nyilván mondani sem kell, hogy egyrészt a Szeg­vári Katalin felvetette férfi— nő konfliktusról van szó — mármint arról, hogy tényleg sérülékenyebbek, túlhajszolt­ságuk miatt valóban könnyeb­ben pusztuló állampolgárok-e a magyar férfiak —, másrészt meg a fővárosi középiskolások által oly csúful megzavart Bánk bán-előadás utóviharai­ról. Függetlenül attól, hogy az adás riporternője a szokásosnál is erőteljesebben védte neme mundérjának becsületét, s ugyancsak függetlenül attól, hogy a Nemzeti Színházban felkavarodott nézőtéri vihar utóelemzésekor nem kevés ténybeli ellentmondás volt ta­pasztalható — azért mindezek dacára amazt a purparlét meg emezt a nyilatkozatcsokrot is igen-igen jó volt végigfigyelni. Egyszerűen azért, mert a ked­ves stúdiósok vérbeli szerkesz­tők módjára ráéreztek arra, hogy mindkét kavarodás a té­mák témája: a legnagyobb nyilvánosság előtt kell foglal­kozni velük. Hálás köszönet tehát igyek­­vésükért, és minden elképzel­hető szerencsekívánat ahhoz, hogy mind a közeli, mind a távolabbi jövőben ezzel a — mondjuk így — vércseref­­lexszel csapkodjanak le min­den olyan észrevennivalóra, ami a nagyközönséget bosz­­szantja, izgatja, érdekli. Zsuka néni. S ha már a fön­ti mondatban a bosszant ige egyik ragozott formája is sze­repelt, legyen szabad itt ezzel | az érzelmi állapottal — ezzel a mások gonoszkodása által kiváltott kellemetlen hangu­lat fölemlegetésével —, folytat­ni az itt szaporodó sorokat. S történnie kell mindennek azért, mert Zsuka néninek, hi­vatalos és irodalmi nevén Dé­nes Zsófiának, ennek a szép­­literatúrai és zsurnalisztikái nagyasszonynak a végre-végre elkészített televíziós vallomá­sát úgy kettévágták a műsor­szerkesztők, ahogyan azt csak lehet. Az Ügy, ahogy volt és ... című (mellesleg, eléggé szel­lemtelen című) nyilatkozatá­nak első részét ugyanis most, csütörtökön késő este élvezhet­te végig minden irodalomba­ráttal együtt az, aki a csodá­latosan tiszta emlékezet és a hozzája illően tiszta, s szép magyar beszéd tisztelője, híve, míg ellenben a portréfilm má­sodik negyvenöt percére va­sárnap éjszakáig kell várnunk. Ha patetikusabb kort él­nénk, akkor így lehetne s kel­lene felkiáltania minden ér­dekelt előfizetőnek: mi végre eme balgaság? Kit, s mit szol­gál az a rendelkezés, hogy egy ennyire egybefüggő, szétme* télhetetlen társalkodást csak úgy ide-oda sorolnak? Igazán nem adódott volna két olyan' egymást követő nap, amikor ily nagy kihagyás nélkül — te­hát a nézői szokások termá»\ szetes rendjéhez igazodva —, találkozhattunk volna ezzel a századik évéhez közele- , dő eleven irodalom- és kpl- ’ túrtörténettel? De hát, úgy látszik, a sokféle hiú remém'ek sorába az is be-; fér, hogy egy valamely kép­sor úgy ússzon tova, ahogyan azt önnön természete megkí­vánná. Mint tapasztalhatjuk, lehet itt vágni, ki- és besorol­ni, áthelyezni, fölé- és aláren­delni kedv, s (netán) pillanat­nyi ötletek szerint. Mindenesetre, Dénes Zsó­fiának e dicsérő jelzőkkel eléggé el nem halmozható megnyilatkozásával ez történt. Akácz László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents