Pest Megyei Hírlap, 1982. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
1982. NOVEMBER 13., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Felkelt a hold Jóba É vfl ra\za Kiss Dénes■ Elöl az árnyék Zötyögtette a külvárosi villa* mos, de alig vette észre. Befelé figyelt, önmagába. Olyasmi történt vele, ami még soha, s ami ezután sem történhet többé. Negyven év után elbúcsúztatták a munkahelyéről. Úristen! Negyven év egyetlen gyárban? Maga se hiszi, hogy ez vele történt. Újra felidézte az ünneplők arcát. Valamennyien mondtak valami kedveset, volt, aki meg is hatódott. Persze, az öregebbek-közül, mert mind magára gondolt. Arra, hogy még néhány év, és ő következik. Sokan öszszejöttek, de most nem tudná megmondani, hogy mit is mondtak tulajdonképpen. A fiatal, csinos üzemvezetőnő nemrég került hozzájuk. De jó alakja van! Vendel József művezető hatvanéves, de még nem öreg. Ezt mondta is neki. Mosoly futott az arcára. Vén bolond — dörmögte magának. Eszébe jutottak az unokái. Két kisfiú arca fényesedéit meg benne. A fenét, csak el ne kezdjen itt a villamoson könnyezni, ha már ott kibírta. Bár nagyon a sírás határán volt. Különösen akkor érezte, hogy nem bírja visszanyelni, amikor Jolánka beszélt. De mikor volt már igazán Jolánka!? Hiszen legalább harminc éve Hajdúné. Talán csak néhány öreg gép emlékezhetne, há tudna, arra a karcsú, fiatal lányra. Azt a reggelt őrzi magában. Csak behunyja szemét és világosak a tárgyak. Pedig már harmincöt éve is lehet. Négy polgárijával ő már akkor írnokféle volt, túl több évi fizikai munkán. Nyári reggel ragyog az emlékezetében. Nyílt az üzemcsarnok ajtaja és lassan, félve megjelent a résben, napfénnyel körülöntve Jolánka.^Alig mert felnézni a megilletődéstől a lány. Nevét is súgva, riadt arccal mondta: Tóth Jolánka. Így: Jolánka. Többen elnevették magukat, s Jolánkán látszott, hogy a legszívesebben elsüllyedne. <5 lépett hozzá biztatóan. Akkor látta, hogy a pírtól valósággal parázslik az arca. Sötét hajából két oldalra copf ágazott és minden mozdulatára megrezdült. ö meg csak állt és eldöntötte, hogy ez a lány lesz a felesége. — ... és most engedje meg, Vendel József, hogy ne csak a szakszervezet, hanem a magam nevében is... — itt mintha megcsuklott volna Jolánka hangja, kis szünetet is tartott, ő is visszanyelt valamit — kívánjak minden jót, s azt is. hogy lássuk még itt a gyárban is, erőben, egészségben sokáig... A villamos egyhangúan ringatta. Éppencsak el-elkapott néhány villanást a jól ismert, ezerszer látott utcaképből és máris a belső képeknek engedett utat. Ej, ej, Jolánka!... Hogyan is történt az élet? Hogyan is alakult a mi sorsunk?... A miénk? Nem, sose lett az. Évekig együtt dolgoztak, de a nehéz idők miatt alig néhányszor sétáltak csak egymással. Fölültek még a lóvasútra is, eljutottak a Hűvösvölgybe is egyszer... Egyszer? Igen, alighanem csak egyszer, de végül a tegezésig sem jutottak el. Már nem is tudja, hogy miért. Aztán a munkanélküliség elvitte a gyárból egy időre Jolánkát... Elvitte a sorsukat! Vendel József nagyot sóhajtott. Nemrég, délutáni rendezvényen az is kiderült, hiszen most már nyugodtan kiderülhetett, Jolánka is nagymama ... S az is. különös félszavakból, hogy azon a régi-régi reggelen benne is megszólalt valami muzsika ... Mégis minden másként alakult. S jól-e, rosszul-e, ki tudja? — ... és arra is megkérem, hogy valóban járjon be továbbra is közénk, mert..., mert nekünk nagyon hiányzik... — ekkor megint megcsuklott a hangja, újra szünetét tartott, majd nagy lélegzetvétel után hangosabban folytatta. — Én magam úgy gondolom, sokakkal ellentétben, hogy egyetlen ember sem pótolható! Csak jól vagy rosszul helyettesíthető ... Ezzel meg mit akart mondani? Vendel Józsefben újra megrezdült valami. Csak kettőjük sorsára gondolt Jolánka?... — Mindenki, aki valamit is létrehozott ezen a világon, legyen az akár a legegyszerűbb munkásember, pótolhatatlan... Ezért, ha minket végleg itthagyna, nagyon megsínylenémk ... Aztán már csak arra emlékszik, hogy a kis műhelyiroda megtelt nevetéssel. történeteket meséltek, ittak, cigarettáztak. Közben ő is beszélt, de már alig jut eszébe valami abból, amit mondott. Egyre csak Jolánkát... C, Hajdűnét nézte. A kis asztal tele volt ajándékokkal. Azt mondták, hogy majd az igazgató is benéz, de végül nem jött... Ez is belesajdult. Arra figyelt föl, nem is annyira tudatosan, mint inkább az ösztöneivel, hogy szokatlan időben ül hétköznap a villamoson. Kint sütött a nap, dél lehetett. Őszies fény keresgélte a helyét a felhők között. A parkban már kabátba öltözött óvodások sétáltak hosszú sorban. Talán a kisunokája is sétál most? — Ez most már mindig így lesz? — Akaratlanul is hangosan mondta. De ez nem az öregségtől, hartem a szomorúságtól és bortól volt. Sose szokott magában beszélni, legalábbis eddig nem vette észre. Igen, délben ül a villamoson eztán mindig, ha akar? Nem lesz más dolga? Enynyi volt az élet? Kis szomorúság lengett át a külvárosba tartó, kopott kocsin. Hirtelen újra eléje ugrottak a képek. Ahogy a kis ünnepség a végéhez közeledett, hiszen nem tartott sokáig az egész, csak benne él úgy, mintha igen hosszú lett volna, ő azon vette észre magát, hogy Jolánkával állnak kettesben az egyik szögletben. Kezükben pohár volt, benne vörös bor világított. Jolánka azt kérdezte, életében először tegezve őt: — Elfáradtál? Rögtön tudta a szó dallamából, hogy ez a kérdés az elmúlt negyven évre, az életre, a sorsra vonatkozik. — Nem, azt hiszem, nem — a bor melege szétáradt testében. Az enyhe mámor föloldotta az évek terhét. Rostás-Farkas György-Eljöttél De azért kissé később hozzátette még. — Csak, ha leszállók hazamenet a villamosról. Akkor egy pillanatig megállók a járdán és úgy érzem, nem tudok továbbmenni. Mások is odajöttek. Kérdeztek valamit, mondtak is, de ki tudja, mit?... Jolánka régi arca messzire szállt. Összetöredezett, fölbomlott a kép. A villamoson ülve, már arra sem mert gondolni, pontosabban megesküdni, hogy Jolánka tegezte... Az utolsó gyári képeket igazgatta magában. Rövid ideig álltak a gépek. Szokatlan csönd volt az üzemrészben. Meg is ijesztette az a csönd, ami gépekre települt. Most, mintha azt vinné magában haza. Nehezen szállt le, kezében a sok csomaggal, s ami még sohasem esett meg vele, csaknem továbbment. Különösen nagy gondot okozott a leszállásnál az a nagy, kovácsolt gyertyatartó, amit Jolánka fia készített. Nézegette a járdán. De hát miért tenne bele gyertyát? — Ejh, butaság — mondta megint maga elé. Egyik csomagja lecsúszott. Tudta, abban sakk-készlet van. Szabad idejében szeretett sakkozni. No, most majd lesz elég szabad idő! Köszönöm, köszönöm — valaki odaadta a kezébe. Hirtelen megvilágosodott benne, hogy a járdaszélen, a szokott helyén áll. Ahol mindig kifújta magát az utóbbi időben, mielőtt hazaindult volna gyalog. Olyasmi jutott eszébe, amin újra mosolyognia kellett. Itt, ezen a helyen tulajdonképpen mélyedésnek kellene lenni a betonban, annyiszor tipródott, toporgott itt. Annyiszor érezte meg a fáradtság súlyát és gyűjtött erőt a hazamenetelre. De hol a gödör? A lába alá nézett, még csak egy kis mélyedést se látott. Nem baj. Ügy érezte, nem is olyan fáradt. Rendbe szedte kezében a csomagokat és kihúzta magát. Ügy kéne menni hazafelé, mint negyven éve. Elindult, szaporázva a lépéseket, de rövidesen megtorpant. Szamárság ez is. Mjnek siessen? Bár most is elkezdődött valami és most sem tudta pontosan, hogy mi. Mintha semmi sem lett volna igaz. Sem Jolánka, sem a negyven év. Megállt. A napfény éppen utat talált az őszi felhők között. Néhány pillanat múlva lassan elindult. Már hátulról sütötte a nap, árnyéka, kissé féloldalasán imbolygóit előtte. Mezítelen lelkem végre megnyugvást talált melled egén s egyenletes szuszogásod beszivárgott agyam rostjaiba. Az idegen érzés felszívja álmom, az átvirrasztott éjszakák magányában. Ölnék, befelé hullva ébren, ha nem érezném, hogy megkondul bennem a klvetcttség. Ügy érintettél meg ahogyan még senki sem s telkeden ájultan hordom sebeim. Beleharapom vonaglásom bőröd rostjaiba. Combjaid újjágzületésem zenéjét pengeti lelkem húrjain s belehullunk az éjszakák szeretkezéseibe, és örökre elnémult az időtlen idők harangja. Köves István-Kilencszázkilencvenkilenc azaz, egy híján ezer — MONOLÓG — (Repülőtéri hangár-öltöző, derékmagasságtól 1elfelé üvegfallal határolt, üres szoba. Hátul egyetlen, hosszú pad. Az üvegfal mögött a repülőterek közismert, mozgalmas élete folyik hangtalanul. A pádon fiatalember ül villámzáras kezeslábasban, lábán vastag talpú csizma, lába közt a földön hátizsákféle.) jVem vagyok babonás, a fene egye meg! Csak hiányzik. Egyszerűen ' idegesít, hogy nem találom azt a karabinert. Senki el nem vehette; az újak közül egynek sincs már olyan sárgaréz karabinere, mint a mienk volt. És tessék, most már az enyém sincs meg, az isten verje meg! (Zsebeit kutatja.) Még soha életemben nem ugrottam enélkül. Üres a zsebem. Erről jut eszembe, a jövő héten kell valami komoly piát hoznom; hallom, a srácok fel akarnak köszönteni; valamivel meg kell kínálni őket. Szép, kerek kis szám ez az ezres! Azért nem hittem volna! Szép volt ez a négy év! Tulajdonképpen a legszebb négy évem, ha jól meggondolom. Persze, a boldogság csak utólag ismerhető fel. (Cipzárját húzná.) A fene egye meg! Reszket a kezem! Mégiscsak idegesít ez a karabiner! Hová tűnhetett el? Még lenne időm kérni egy újat, van még öt perc felszállásig, de halálra röhögné magát mindenki. Micsoda marhaság, a 999. ugráshoz új karabinert kérni! Szegény Keszi! Ö mondta egyszer: Ha valakinek már 999-szer sikerült, az még mindig nem jelenti azt, hogy az ezrediknél biztosra mehet. Hát, most majd meglátjuk. Neki nem volt biztos, ez igaz! Háromszázvalahányadik után csapta oda magát. Furcsa, hogy milyen régen nem gondoltam rá! Pedig hát 6 volt az egyetlen barátom. A „trió”, a híres „trió”, csak így emlegettek minket. Ronda, szeles vasárnap volt, Magdi ki sem jött, azt hitte, nem lesz start. Jó is, hogy nem látta, elég volt a temetés! Persze, nekem kellett felmenni hozzá, megmondani. Emlékszem, a lépcsőn felfelé menet, esküszöm, irigyeltem a Készít! Arra gondoltam, bár én zuhantam volna egy hosszút, és neki kellene ezt most elmesélnie Magdinak. Erős, keményderekú nő! Mindenki azt hitte, sosem fog magához térni. Nem mondom, én is meglepődtem, amikor két hónap után azt mondta, hogy vegyem el feleségüL Nem azért! Én szerettem őt. Nagyon szerettem. Addig azt hittem, nem is sejti. De a nők megérzik az ilyesmit, hiába néz félre az ember! És hogy Keszi meghalt, ketten maradtunk, egymásnak. Valahogy senki nem fért Keszi helyére. Aztán egy idő múlva megtiltotta, hogy beszéljünk Kesziről. Talán azért is felejtkezhettem meg róla. Ha nincs ez az átkozott karabiner, ki tudja, mikor gondolok rá! Nekem ez a három kilences (ujjúval az üvegre írja) egymás mellett szimpatikusabb is, mint az ezres! Szebb, lendületesebb valahogy. Persze, az ezer után talán a lakást is elintézik végre! Nem létezik, hogy nem tudnak egy szolgálatit adni, ha akarnak! Akkor az anyus boldogan adta ránk az áldását, ideadta a kisebbik szobát, egy szó nélkül, csak elvegyem a kislányát. De mióta rájött, hogy az esztergályos-diplomához nem jár doktori cím, és hogy más az ernyőzés és más az űrhajózás, azóta mindent észrevesz! Hogy hol pucolok én cipőt?! Oda teszem fel a lábam, ahova jólesik! (Feláll, kinéz.) Nehezen telik az idő. Meddig vacakolnak még? Miért nem küldik azt a rohadt kocsit? Egész rámmelegszik jz a cucc! (Lehúzza a cipet.) Az! A kocsi! Hogy mi mikor veszünk már? Mire szórjuk a pénzünket? Állunk a piros lámpa előtt a járdán, nézzük az elrobogó kocsikat, és akkor ielkezd ordítani bennem valaki; ez sem az enyém, ez sem az enyém.... tisztára úgy, mint mikor pénteken beolvassák a lottószámokat: ez sem az lenyém, ez sem az enyém 1 Semmi sem az enyém! A lakás a feleségemé, af feleségem az anyjáé, a testem a reporvosé, a születésem és a halálom a statisztikusoké, a lelkemen még vitatkozik Marx és az atyaúristen. És amit most érzek, az meg a kortárs művészeté! Az majd kifejezi nekem! Eh, öregszem, fáradt vagyok, ennyi az egész! Igazából a fenének sem hiányzik az a kocsi! Majd egy gyerekkocsi! De az se most még! Majd! Előbb a lakás, meg még élni is szeretnénk valamikor. Azzal hitegetjük ■egymást, hogy ráérünk a trónörökössel, majd ha a magunkéban leszünk.! Addig csak fogamzásgátiunk szorgalmasan, amennyire tőlünk telik. Hála istennek, mi már felvilágosult fiatalok vagyunk! Közben az öreg lány dührohamokat kap az éjszakai fürdőzésünktől! Fiaim, isten veletek! A megelőzés, a családtervezés, a fillérrekiszámítottság, az az egymástnémánmarcangolás, a mindenélettudomány gyermekei vagyunk. (Megigazítja magán a szerelést, utolsót húz a zsák szíjazatán is, közben dúdol.) „Pilótagyerek sosem kesereg, van a lónak jó nagy feje, búsul eleget. Te is tudod édesapám, jól tudod magad, hogy levegőből nem él meg a pilóta-fiad ...” (Órájára néz.) Még mindig van egy perc! Mi az istenért nem jönnek értünk? Nincs ma startengedély? (Kinéz.) Feltámadt a szél, rendesen lebeg a zsák. Hülyeség. Nem számít. Csak nem fogok most izgulni, mint egy greenhorn? Ahhoz én már túl sokat tudok! Nekem már majdnem mindent megmagyaráztak, azért nem félek. Az élettől sem, a haláltól sem. Csak sajnálom, hogy egyik sem lehetséges a másik nélkül. Pedig azt nagyon szeretném! Mindegy, melyiket. De összetartoznak, mint a zuhanás meg a lebegés. Közte, az a kis rántás, az az élet. H ilálfélelem helyett engem már az életfélelem látogat. (Kigyullad egy kis piros jelzőlámpa.) No végre, eszükbe jutottunk! (Feláll, lábával bekotor a pad alá, még egyszer körbenéz.) Nincsenek csodák. Ha egyszer nincs, akkor nincs. Csak elhagytam valahol! (Hátára veti a zsákot.) Meg kellene nézni még egyszer a zsákot, hátha közé hajtogattam! Nézi a fene! Most már mindegy! (Az ajtóhoz lép.) És ha mégsem nyílik az ernyőm? 999,-szer? (Elneveti magát, kamaszosan, őszintén.) Akkor nem kell még egyszer összehajtogatni! (Kilép, az ajtócsukódással egy időben kialszik a piros lámpa.) Krémer József-Távoli harangok Távoli harangok csengése a hangod A feszülő csendet nem zavarja semmi — Hiába akarok feléd közeledni... Lázképek, álkontúrok, hová rohantok? Veled voltam tegnap, vélem: ma is érzem Lágy-bódító illatod — messze vagy már — Kusza álmaimban homlokon csókoltál... Régóta bámullak a néma fényképen Mit az éji varázs szomjasan előcsalt Letöröltem már a fel sem száradt könnyet Amikor dolgozom, valamivel könnyebb... Hallani vélem a távoli zengő dalt És nem érthetem meg a búcsúzó hangot — Nem ncmulnak el a távoli harangok.
