Pest Megyei Hírlap, 1982. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-16 / 243. szám
1982. OKTOBER 16., SZOMBAT ZI NHÁZI LEVEL Sírva vigad a Manó Művészeti alkotások vázlatai, variánsai fenn szoktak ugyan maradni, de ugyanazon téma több, teljes értékű kidolgozása meglehetősen ritkán éli túl az alkotók tökéletességre törekvő önkont- rollját. Festők, szobrászok esetében persze a vázlat, a skicc természetes. Az alkotás folyamatának néha épp ezek a legérdekesebb tanúságtevői, a gondolat kibontakozását pontosan ezeken a készülődéseken követhetjük nyomon igen tanulságosan. Az írói vázlatok sem kevésbé fontosak (ha fennmaradnak). Ritkaság, ha egy regény, de akár csak egy novella amúgy készen, törlések, átírások nélkül kerül papírra. A világirodalom olyan hegycsúcsait, mint a Háború és béke,, vagy az Anna Karenina, mai, végleges formájukban ismerve, szinte hihetetlen, hogy többszöri teljes átírás eredményei. Ám mindez tulajdonképpen édeskeveset számít. Ami számít, az végül is a mű, úgy, ahogyan az olvasó, a néző elé kerül. A körülmények azonban, melyek között a mű létrejött, mégsem mellékesek. Itt van a Csehou-darab, A Manó. 1889-ben mutatták be a moszkvai egyik magánszínházban. Csehov nem egyedül kezdte írni; az ötlet még 1888 nyarán vetődött fel egy íróbarátjával, Alekszej Szuvorinnal töltött nyaralás során. Közösen láttak hozzá a téma kidolgozásához, pontosan beosztva, ki melyik részt, felvonást írja meg. Aztán, hosszas kísérletezgetések után, a darab teljes megírása végül is Csehovra maradt. így jött létre a négy- felvonásos vígjáték, melynek utolsó felvonása a bemutató előtt mindössze két nappal (!) készült el. A Manó — ne kerteljünk — megbukott. Talán hat előadást ért meg. Akkor ezt a gyenge produkciónak, a rossz színészi játéknak tulajdonították — ma már inkább azt mondjuk: a darab oly mértékben szokatlan volt a korabéli színpadon, any- nyira eltért e megszokott vígjátékoktól dramaturgiában, alakrajzban, mondandóban, hogy nem csoda az érdektelen fogadtatás. Csehov később nem is törődik darabjával, sőt, egy ismerőséhez írt levélben egye-, nesen azt mondja róla, hogy gyűlöli. És aztán, pontosan tíz évvel később, 1899-ben, színre kerül az új Csehov-darab, a Ványa bácsi, a már nagyhírű moszkvai Művész Színházban (a Sirály egy évvel korábbi nagy sikerének színhelyén), s akik még emlékeznek A Manóra, meglepetve tapasztalhatják: ez az új darab legalább felerészben azonos az évtizeddel azelőtti bukott darabbal. Egyes szereplők változtak ugyan (többnyire csak a nevük), változott a cselekmény, nem azonos a befejezés — de a karakterek fő vonalai azonosak, a dialógusok java része szintén, egy-egy fontos párbeszéd vagy monológ pedig érintetlenül kerül át A Manóból a Ványa bácsiba. (Az igazsághoz tartozik, hogy ezt a párhuzamosságot vagy azonosságot annak idején, a Ványa bácsi sikere fényében, nem emlegette senki, maga Csehov sem.) Itt van tehát két lényegében véve azonos értékű variáns ugyanarról a témáról. Nem arról van szó — ezt ma már világosan látjuk — hogy A Manó alacsonyabbrendű mű volna, hanem arról, hogy egy már színpadképes variánst használt fel az író egy másik színpadi műhöz, mely ugyanarról szól, csak talán kiérleltebben, és más hangsúlyokkal Mi ez az ugyanaz, miről is szól ez a (két) darab? Az örök Csehov-témáról. a vidéki emberek kal- lódásáról, értelmetlen, üres, céltalan életükről, arról, amit Csehovhoz hasonlóan a XIX. század második felében tucatnyi jelentős orosz író megírt regényben, színműben: az orosz vidék, az orosz értelmiség és az orosz nemesség elvesztegetett lehetőségeiről, értékeik elherdálásáról. A Manó, a vígjáték címszereplője, földbirtokos — és egyúttal orvos, aki gyakorolja is hivatását. Ez önmagában is elég ahhoz, hogy csodabogárnak tartsák. Magánszenvedélye — védelmébe veszi az esztelenül pusztított orosz erdőket — még inkább különleges figurává teszi. (Belőle lesz majd a Ványa bácsi Asztrov doktora). Élete nagy bánata, hogy szomszédjának lánya, Szofja (ő a Ványa bácsi Szónyája) nem szereti, pedig ő épp ebben a kemény, energikus lányban véli megtalálni a társát. Szofja meg a Manóról gondolja, hogy nem szereti őt, pedig neki meg éppen ez a tettrekész, gondolkodó ember tetszik. (A Ványa bácsiban Asztrov nem szereti majd Szónyát; ott már elmarad a boldog vég, amivel A Manó zárul, a doktor és Szó- nya ott nem lesz boldog párrá). Zsorzs, Szofja nagybácsija, ugyanaz a figura, mint a Ványa bácsi címszereplője — de itt lázadásában nem az élősdi, kiszáradt agyú professzorra, elhalt húga férjére, Szofja apjára lő, mint a Ványa bácsiban, hanem önmagára, és a lövés nem téveszt célt: az értékes, de elpazarolt életű Zsorzs meghal (ami elég különös egy vígjátéknak szánt darabban). A professzor egyébként a két darabban névre is azonos — \ mint ahogyan szép, fiatal, új felesége, Jelena is ugyanazt a nevet (és karaktert) viseli. De ebbe a haszontalan, mert pasz- szív, szépségű Jelenába itt nem szerelmes a doktor (mint majd a Ványa bácsiban), szerelmes viszont, itt és ott, Zsorzs (az-, az Ványa), és ez a szerelem éppoly viszonzatlan marad az egyik darabban, mint a másikban. C sehov korai darabjai az utóbbi egy-két évtizedben előtérbe kerültek. Az Ivanov, a Platonov gyakori előadásai ezt a felfedezést jogossá is teszik. A Manó ugyanilyen felfedezés. Most az új gárdával induló Katona József Színház vette elő, első bemutatójaként, Zsámbéki Gábor rendezésében. Ez az előadás is igazolja a választást, igazolja, hogy érdemes eljátszani ezt a darabot. Azt a furcsa, sírva vigadó, önmagát vidáman temető világot, mely Csehov és Zsámbéki színpadán megjelenik, rendkívül izgalmas odatenni Cséhov műveinek palettájára. A sokat vitatott kérdésre is (hogy t. i. valóban vígjátékok-e Csehov színművei) A Manó ad igenlő választ: ez vígjáték, üp annyi lírai és drámai, sőt tragikus felhanggal, hogy ma már megértjük a kortársak ellenkezését vele szemben. A Manó ugyanis — és ez is ebből az előadásból derül ki — Csehov újszerű dramaturgiájának valóságos mintadarabja, melynek értő előadásához alighanem csak mostanában ért meg a színház és a közönség.. Takács István Ezer szál Nemzetiségeink kultúrája szervesen hozzátartozik országunk kultúrájához. Bármerre uezunk és járunk, az országos és területi találkozókon mindig részt vesznek a velünk együtt élő szlovákok, románok, szerbek, horvátok, német ajknak. s ez így természetes, hiszen ők éppúgy jelen vannak ebben a hazában, mint ahogy ezt kívánjuk másutt is a magyar diaszpórától. libben az evoen a kötődés igényével rendezték meg Szentendrén a hazánkban élő nemzetiségek folklórtalálkozóját. Ezzel a hozzáállással jeleinek meg a hagyományőrző népművészek és népi együttesek gödöllői országos bemutatóján a nemzetiségi közösségek. Beszélhetünk arról is, hogy megyénkben kiemelten foglalkoznak a nemzetiségi nyelvek oktatásával. Külön figyelmet érdemelnek a nemzetiségi területek művelődési házai. A ma kezdődd váci első országos nemzetiségi köz- művelődési tanácskozás sem vállalkozik kevesebbre: hatni akar, figyelmet kelteni, példát mutatni arra, hogy így is lehet egymás mellett élni, együttesen megbeszélve közös dolgainkat. Még azt sem mondhatjuk, hogy más és más kultúrkörök képviselői találkoznak ma és holnap a Madách Imre Művelődési Központban. Hiszen ebben a földben majdhogynem egyazon tőről fakad minden kezdeményezés, s ezért aztán nem véletlen az áthallás a dalokban, a rokoníthatóság a népviseletben, a praktikusság a használati tárgyakban. Most a szemlélet hasonlóságán van a hangsúly, s nem a kaptafa alkalmazásán. Ami az egyik területen jó, hasznos, az nem biztos, hogy célravezető lehet az ország más szögletén. Ezért aztán tapasztalatcserét, összegzést jelent a jelenlévők számára mindaz, amit elmondanak: hogyan .dolgoznak Hajóson, Lucfalván, Pomázon. Baranyában, a Dunakanyarban a népművelők, a különbözőségek mellett mi az, ami ezer szállal összeköti őket. Ma, amikor nem a leckét mondják fel, hanem mindenekelőtt elveket alkalmaznak, az egymás mellett élés csakis a közmegegyezésen és a közérdeken alapulhat. Az első nemzetiségi közművelődési tanácskozás ennek a gyakorlatára épül, s ennek kíván továbbra is maradandó érvényt szerezni. S ebben mindenki partner lehet, aki arra törekszik, hogy életünk a megfogalmazott igények jegyében folytatódjon. M. Zs. Népművelők közgyűlése Szentendrén Megtették a kezdő lépéseket Szentendrén, a megyei művelődési központ nagytermében gyűlt össze tegnap a Magyar Népművelők Egyesülete Pest megyei területi szervezetének tagsága, hogy értékelje a megalakulása óta eltelt évek munkáját, új vezetőséget válasszon és küldötteket delegáljon a Magyar Népművelők Egyesületének közgyűlésére. Az elnökségben helyet foglalt Nagy Sándorné, az MSZMP Pest megyei Bizottságának osztályvezető-helyettese, az egyesület elnökségének tagja, dr. Csicsay Iván, a Pest megyei Tanács elnökhelyettese, Rozgo- nyi Efnőné dr., a szentendrei Kánya Andrásné, a Pest megyei könyvtáros egyesület elnöke és dr. Kurucz Albert, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója, a most lejárt mandátumú területi szervezet vezetőségének elnöke. A levezető elnök Bur- sits Tiborné, a Csepel Autógyár művelődési központjának igazgatója volt. A tanácskozáson részt vett Lévay József- né, a Magyar Népművelők Egyesülete titkárságának képviseletében. Vegyes tapasztalatok Az 1980 júliusában megalakult területi szervezet eddigi munkájának értékelésével és a további feladatokkal foglalkozott dr. Kurucz Albert beszámolójában. A cél az volt, hogy széles körű eszmecsere bontakozzék ki a megye népművelői között, alakuljanak munkabizottságok, amelyeknek feladata a gondok, a problémák megoldásának segítése. Három fő feladatot tűztek« maguk elé: egyrészt a szervezettséget kívánták erősíteni, másrészt pedig kellőképpen felkészülni a kecskeméti vándorgyűlésre, valamint a megyei nagyaktívára. Az 1980. decemberében összehívott közgyűlés így összegezte ezt a kezdetet mint előkészületi időszakot. Sajnos azonban, az elmúlt év is vegyes tapasztalatokat hozott. Voltak ugyan eredmények, de jócskán akadtak gondok is. Két munkacsoportot hoztak létre, amelyek közül az egyik a művelődési otthonok műsorral való ellátásával, a másik pedig a tsz-ek közművelődési munkájával foglalkozott volna. A csoport- vezetők azonban magukra maradtak, s ennek oka elsősorban a közömbösségben keresendő. , Nem szabad figyelmen kívül hagyni emellett a kötetlen munkaidőből adódó nehézségeket és azt sem, hogy a munkáltatók nem mindig támogatják megfelelően a népművelők tevékenységét. A jövő feladatairól szólva, az előadó hangsúlyozta: szervezetileg szilárdítani kell az egyesületet, aktivizálni az embereket — s ehhez több alkalmat is teremteni. Segíteni, támogatni kell a mindennapos munkát, az új népművelőket és a pályázatokra jelentkezőket is. A vezetőség és a tagság között pedig élénkebb, intenzívebb munkakapcsolatra van szükség. A hivatás kötelez A beszámoló vitájában tizenkét népművelő kért szót, s Tv-FIGYELŐ Családi kör. Sinkovits Imrének egy minden bizonnyal több esztendős versmondásával kezdődött a Családi kör csütörtök esti, századik adása. A jeles művész Arany Jánosnak az ugyanilyen című versét adta elő szokatlanul túlszínezve, színészies arcjátékkal, a kellejénél látványosabb gesztusokkal kísérve. És ahogyan kedvszegőre sikeredett ez az ünnepi nyitány, ugyanolyan lehangoló hatást keltett maga az egész ötven perc is. Elsősorban azért, mert mindegyik jelenete csak úgy árasztotta magából az iskolás didak- tikusságot. Olyannyira okosko- dóan tanárosra írta meg azokat Pongrácz Zsuzsa, hogy a Ranschburg Jenő-féle utólagos magyarázatokra tulajdonképpen már nem is volt szükség: a néző minden pszichológusi segítség nélkül is levonhatta a tanulságot a különböző életkorú generációk együttélésének különféle módozatairól. És ehhez a — nevezzük a nevén — szájbarágóshoz még odatársult a közreműködő színészeknek az ugyancsak túl élénk mimikájú, hogy azt ne mondjuk, handabandázó játéka, amellyel életet próbáltak Vajda László és Szirtes Ági Csehov A Manó című vígjátékinak Katona József színházheli előadásán lehelni a reájuk bízott jellemvázlatokba. Mindebből együtt pedig már- már a Családi kör önparódiája kerekedett ki. Tehát annak az egykor nagyon kedves és nagyon kedvelt sorozatnak a torzképe, amely ebben a matuzsálemi korában már inkább taszít, mint vonz: érzelmi életünkben való eligazítás helyett kevéssé meggyőző élethelyzettípusok karikírozásával traktál. Mondtuk már itt is, kinyomtatták már másutt is, hogy bizony jó lenne eme sorozatba új lelket lehelni. Valami más formát kiötölve alaposan megújítani. így ugyanis képtelen átadni — divatosan mondva — azt az üzenetet, amelyet kisugározni hivatott. J0gÍ CSCtck. Ugyancsak sajnálattal kell tapasztalni, hogy a Jogi esetek sem tud — vagy nem is akar? — megújulni. Fújja fújdogálja a maga régi nótáját, vagyis amatőr szereplőivel elmondat egy megfejtendő példázatot, aztán paragrafus-szakértő bíróival, jugtu- doraival helyre teszi a dolgot. És ez így megy már mióta! Ahogyan Kelemen Endrééknek az imént emlegetett lelki klinikája, úgy dr. Erőss Páléknak emez az ítélkezősdije sem vált orcát, következetes makacssággal régi önmagát újrázza. Nyilván nincs jól ez így egyik műsor esetében sem, hiszen a néző — lett légyen az bár a képernyőfigyelés eltán- toríthatatlan szerelmese — egyszerűen megunja a változatlanul ismétlődő menüt. Kolonial. Két, egykor oly kedves sorozat megmerevedése miatt panaszkodnunk kellett, míg teljes joggal dicsérhetünk egy másik — szintén nem mostanában útnak indított — képfolyamot. Az ízlések és pofonok című ■ adásról van szó, amely, ha ritkán is kér helyet magának, mindig valami olyan megtárgyalnivalóval áll elő, ami igencsak közérdekű. Lám, legutóbb is mily remekül leplezték le a mostanában elharapódzó koloniáldivatot. Tehát azt a bútorvásárlási szókást, amely a nagy, súlyos, mindenféle faragványokkal, kiás berakásokkal ékített komódok, kínáló szekrények, merev támlájú trónszékek megkapa- rintását tartja előkelőnek. Igen, ez most a módi; aki bizonyítani akarja kivagyiságát (jó emlékezetű Veres Péterünktől való ez a kitűnő szó- csavarintás), az csak kizárólagosan kolóniái garnitúrákkal zsúfolja tele szobaparányait, ahelyett, hogy megpróbálna valamiféle odaillő, tehát kisebb helyet elfoglaló, amellett praktikusabb és ízlésesebb bútorzatra szert tenni. Az ész bajjal jár — mondja a közismert színmű címe. A pénz pedig, úgy látszik, a rossz ízléssel ... Akácz László mondta el véleményét az elhangzottakról, tett javaslatot a további munka irányára. Többen hangsúlyozták, hogy a népművelői hivatást naponta vállalni kell, s erősíteni a szakmai azonosulás tudatát. Hasznos lenne a jövőben minél inkább hálózatban gondolkodni, mert csak ez hozhat igazán eredményeket. Az egyesületnek nagy szerepe lehetne az információáramlás kiszélesedésében. A megyében dolgo. zó, majd kétszáz népművelő közül nagyon kevesen ismerik igazán egymást. Fontos, hogy az egyesület — mint afféle érdekvédelmi szervezet — kiálljon a tehetséges emberek mellett és szubjektív indítékokból ne engedjenek senkit se elkallódni. ■ V ezetőségválasztás Beszéltek a szakmai továbbképzés szükségességéről, a olyan fórumok létrehozásáról, amelyeken egy-egy szűkebb kör is megtárgyalhatja problémáit. Igényelték a nagyobb beleszólás jogát a megyei szin. ten kezdeményezett közművelődési témákban és képviseletet a fegyelmi bizottságban is. Javaslatot tettek járási köz- művelődési és munkabizottságok megalakítására. Arról is szóltak, milyen fontos lenne, ha az egyesület tagsága tovább növekedne és valameny- nyi népművelő bekapcsolódna a munkába. Ügy vélték, hogy ha olyan célokat látnak, amelyek a többség, érdeklődési körét figyelembe veszik, akkor eredményesebben dolgozhat, nak, s ez kényszeríheti ki a munka elismerését is. Fontosnak tartják a szakmai napok szervezését, s az olyan fórumokat is, amelyeken nemcsak a népművelők, hanem a könyvtárosok is jelen vannak és kicserélhetik gondolataikat. Eredmény, hogy a népművelők jelzései alapján már számos hasznos intézkedés született a megyében, köztük az, hogy minden valószínűség szerint Zsámbékon lehetőség lesz a népművelők képzésére. A számos értékes javaslatot dr. Kurucz Albert foglalta össze, majd a jelenlevők megszavazták, illetve elfogadták a beszámolót és az alapszabálymódosítást. Befejezésül megválasztották a területi szervezet vezetőségét és a Magyar Népművelők Egyesülete közgyűlésének Pest megyei küldöttéit. A héttagú vezetőség elnöke ismét dr. Kurucz Albert lett, titkára pedig Per- jéssy Barnabás, a PMKK köz- művelődési igazgatója. A megyét a küldöttgyűlésen kilencen képviselik majd. Körmendi Zsuzsa A Értékes váci lelet Ásatási szezonvég Több új, művelődéstörténeti szempontból is értékes lelettel gazdagította ismereteinket az idei ásatási szezon. Budapesten, a III. kerületi Vörösvári út és Szőlő utca sarkán úgynevezett leletmentő ásatást végeztek a budapesti történeti múzeum régészei, és ennek során megtalálták az aquincumi légiós tábor nyugati kapujának egy részét. Sikerült meghatározni a kapu déli tornyának két falát is. Vácott, a Géza király téren folytatódott a volt székesegyház és a középkori vár ásatása. amelynek során faimaradványokat és egy török kori sáncot tártak fel. A legérdekesebb lelet egy majdnem teljesen ép, kiöntőcsöves, mázas, török kori korsó. A gorslumi ásatások továbbra is tartogatnak meglepetéseket. Ebben az évben sikerült feltárni a város északi kapuját: ez lényegesen kisebbnek bizonyult, mint ahogy a korábbi feltételezések alapján vélték.. Üjabb értékes leletek kerültek felszínre a II. századi katonai tábor területén, ahol folytatódott az úgynevezett délnyugati torony kutatása. Ennek különlegessége, hogy amíg az egykori városfalak a tábor más területén a középkori építkezések áldozatai lettek, addig ezen a részen a magas talajvízszint miatt az alapfalak a helyükön maradtak. Gorsiumban az ugyancsak a II. századból származó temető feltárásánál az egyik sírban női ékszerekre, disznóagyarból, állati csontmaradványokból készített amulettekre leltek. A csákvári ásatásokon, ahol részt vettek az ELTE régészettörténelem szakos hallgatói, valamint székesfehérvári főiskolások is, már csaknem másfélezer sírt tártak fel a késő- római temetőben. Idén mintegy 2500 négyzetméternyi területet vizsgáltak át, és itt is több új, értékes leletet fordított ki a régészásó a földből. Előkerült két homlokpánt: az egyik üveglemezekkel és aranyfóliával, a másik bronzverettel és gyöngyökkel díszítve.
