Pest Megyei Hírlap, 1982. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-19 / 220. szám

1982. SZEPTEMBER 19., VASÄRNAP Levegőben, vízben Cirkusz Csillogó revüt, lélegzetelállí­tó akrobatikát, az idomítás csodáit, varázslatos zsonglőr- ködést ajánlott a Fővárosi Nagycirkusz új műsora. Rá­adásul a műfaj kavalkádot ví- zicirkusz-ígérettel tetézte. A beharangozott műsorszá­mokat igyekezett be is mutatni a felnőtteket és gyermekeket egyaránt vonzó produkció. Csakhogy néhány igazán szép műsorszám kivételével csüg­gedten hagyta el a színteret a publikum. Ha valaki esztétikai tanulmányt szeretne kanyarí- tani a tartalom és forma fel­bomlásáról, kellő példatárat vonultathatna fel a vízirevü- estből. A formai elemek, a csillogó külsőségek uralkod­tak a kidolgozatlan vízijáték- jelenetekben. A káprázatos jel­mezben, térdig érő vízben szi­réneket játszó tánckar nemigen jeleskedett mesterségbeli tudá­sával, az Onedin-jelenet pedig még a népes gyerekhadat sem tudta magával ragadni, a fel­nőttek pedig értetlenül csóvál­ták a fejüket a tömény köz­hely hallatán, a pontatlanságok láttán. Nem lenne teljes képünk az előadásról, ha nem szólnánk a felemelő pillanatokról: a ki­dolgozott számokról. Axt László, a híres artistadinasztia tagja világszámmal lepte meg a közönséget. Lélegzetelállító, biztosítás nélküli trapézpro­dukciója segítségével a műfaj izgalma mellett annak meg­annyi szépségét is megjelení­tette. Megkomponált mozdula­taival, a jelenet felépítésével az est legnagyobb élményét jelentette. Ugyancsak jól ki­dolgozott jelenettel léptek fel a Lázár akrobaták. Kedves színfolt volt az ifjú zsonglőrök bemutatkozása az óriáskeré­ken. A frissen végzett fiatalok apró hibáit elnéző türelemmel nézte a közönség. A jelenetek összetűzését szolgáló bohóc­számok ezúttal önállóvá nőt­ték ki magukat, jól átgondolt dramaturgiájukkal. Az állat­számok viszont nehezen illesz­kedtek az előadás egészébe. Er. K. Megvalósult álomvilág A könyvek szeretetére nevel Olvasni jó! — mondjuk mi, felnőttek, miközben nem győ­zünk csodálkozni azon, miért nem érzi egyre több gyerek a betű, a leírt szó gyönyörűségét. Mi sem természetesebb, mint hogy saját, könyvek fölött töl­tött éjszakáinkról, olvasóvá érésünk körülményeiről — s gyermekeink olvasással szem­beni fenntartásairól, annak okairól beszélgetünk a rácke­vei járási könyvtár otthonos levegőt árasztó, roskadozó pol­cai között Szamosvári István­ná könyvtárossal Meghitt órák — Emlékszem, gyerekkorom­ban esténként leültünk a kony­hában a sezlonra, s két öcsémmel együtt, tátott száj­jal hallgattuk édesanyánk cso­dálatos történeteit. Verne fan­tasztikus, ma már többnyi­re valóra vált és túlhala­dott álmait. Alig vártuk ezeket a meghitt órákat... Most, ahogy visszagondo­lok, úgy érzem, abban az időben nem is igen volt más szórakozásunk. Moziba, szín­házba ritkán jártunk, hiszen kevés volt a nekünk szóló elő­adás. A rádióban is ritkán hallhattunk gyerekműsorokat. Maradt a könyv, ami valódi élményt adott. Talán ma meg a sokféle lehetőség, a szám­talan program, a televízió te­szi lustává a gyerekeket, mert mindent készen kapnak, s nem szorulnak a leírt történe­tek nyújtotta élményre, nem kényszeríti őket semmi az ol­vasás technikájának gyakorlá­sára. A beszélgetést gyakran sza­kítja meg az ajtóra szerelt csengő berregése. Egymást kö­vetik a helyi gimnázium tanu­lói, akiknek bizonyára jó ma­gyartanáruk van, hiszen a közelgő önálló szereplésre készülnek az izmusokból, Gauguin festészetéből, Krúdy költészetéből, segítséget kér­nek a verselemzésekhez. S Marika térül-fordul, hozza a könyveket, ajánl néhányat, hogy nézzenek utána a kata­Rádiófigyelő SZERKESZTI: A HALLGA­TÓ. Mi sem könnyebb olyan műsort összeállítani, amely, úgymond, önmagától szerkesz- tődik — szokták mondani rá­diósberkekben. A hallgató megírja kívánságait, csak egy­más mellé kell rakosgatni a már felvett számokat és máris kész a nagyszerű műsor, rá­adásul közkívánatra. Farkas- házy Tivadar a Kabarécsütör­tök szóvivője műhelytitokként árulta el, hogy nem is olyan egyszerű a hallgató kívánsá­gait összegyűjteni, kiváltkép­pen nyárutón, s ilyen szép idő­ben. Az utazók, nyaralók mint­ha csak megfeledkeztek volna arról, hogy kívánságaikat a rá­dió egy csokorba gyűjtve csü­törtök esténként .közvetíti. A kellemes esti szórakoztatást ígérő és nyújtó műsor végül is jól állt össze. Az anyagválo­gatók és kívánók megfelelően választottak, amikor a tavaszi humorfesztivál javát idézték meg a hallgató számára. Teli­találat Maksa Zoltán gépkocsi­oktató portréja Agárdi Gábor nagyszerű tolmácsolásában. A görbetükör természetesen tor­zít, de nagyon is találó, hiszen minden autóvezető átélte ta­nulás közben a jelenet részle­teit. A latin—magyar szakos tanár díjnyertes humoreszkje szintúgy a környezetből — az iskola, gyermeknevelés — me­rítette témáját. Jeles színész­gárda elevenítette meg a hu­morfesztivál győzteseinek figu­ráit. Sinkovits Imre, Csala Zsuzsa, Görbe Nóra, Káldi Nó­ra játéka érzékletesen ábrázol­ta a figurákat. A műsor ven­dégei Markos György és Ná­das György voltak. Végül, de nem utolsósorban Marton Fri­gyes rendezésének köszönhető a kellemes esti szórakoztató műsor sikere. KÉPEK ÉS JELKÉPEK. Tan­évkezdéskor nem érdemtelen ismét elmeditálni azon, mit tudnak, illetve mit nem is­mernek a mai fiatalok a mű­velődéstörténet kincsestárából. Történészek és pedagógusok fejtegették, miként keverik az érettségizők a történelmi ese­ményeket, hogyan helyezik más-más korba. Az éveken ke­resztül folyó vitához adalék­ként szerepelt a Képek és jel­képek című műsor bevezetője. Kiderült az adás elején, hogy a gyerekek a mitológiában sem túlzottan tájékozottak. A mű­velődéstörténeti összeállítás hiánypótlónak bizonyult. Szak­emberek világították meg a mitológiai történeteket, alako­kat — sokoldalú megvilágítás­ban. Megtudtuk, milyen jelen­téstartalommal szerepelnek a korok folyamán, s az egyes művészeti ágakban. A szer­kesztő-műsorvezető Szabó Éva és a rendező Gáli Ernő jó arányérzékkel állította össze a nem csak tanulóknak szóló műsort. SALANKI HÉDI és a színé­szek. Immár semmi ok arra, hogy meglepődjünk: Salánki Hédi ismét új műfajban mu­tatkozott be a közönségnek. Is­mertük mint zenei szerkesztőt, meglepődtünk rajta, hogy egy amatőrök számára kiírt televí­ziós verseny főszereplője lett. Szombat délelőtt pedig a szí­nészmesterség titkairól faggat­ta a szakma legkiválóbbjait. Salánki Hédi egyike azok­nak a rádiós, televíziós sze­mélyiségeknek, akiknek eddig nem sikerült egyértelműen el­nyerni a hallgatók szeretetét, de nem is szürkültek el, nem vesztek el a két műsorgyár embertömegében. Ellenkező­leg: róla beszélni szokás. Lel­kesedni újításaiért, vagy meg­róni azért, mert mindent más­ként akar csinálni, mint a töb­biek. Az Idegenkedés oka aligha­nem az, hogy Salánki Hédi ed­dig híján volt a tulajdonság­nak: úgy legyen szereplőinek egyenrangú partnere, hogy mégis azok kerüljenek reflek­torfénybe. Most ez sikerült, s ezért jó is lett a Műsor a múltról, a jelenről, s egy kicsit a jöven­dőről. Er. K. lógusban. Megkérdezi azt is, jó volt-e, amit előzőleg vittek, tudták-e használni, hogyan si­került a fölkészülés. Véletlenből hivatás — Már hetedik éve dolgo­zom a könyvtárban, s nem bántam meg, hogy ide jöttem. A különbség talán csak annyi, hogy régen pusztán a saját örömöre olvastam, most _ vi­szont gyakran az olvasókért kell könyvet venni a kezembe. Ez is lassan alakult ki, hi­szen ajánlanom kell a müve­ket — folytatja a megkezdett beszélgetést. — Amikor 1975-ben né­pességösszeírás volt Ráckevén, abból a könyvtárosok is ki­vették részüket. Én gyermek- gondozási segélyen voltam ott­hon, s hozzánk a járási könyv­tár vezetője jött összeírni. Hamar kiderült, hogy mind­ketten mezőkövesdiek va­gyunk. Megkérdezte, hol fo­gok dolgozni, ha letelik, a há­rom év. Elmondtam: szívesen mennék könyvtárba. Kiderült, hogy náluk éppen van hely. Hát így lettem én könyvtá­ros... Szamosvári Istvánné a kez­deti időkről szólva, nagy sze­retettel beszél valamennyi kolléganőjéről, akik átsegítet­ték a szakma buktatóin, akik mindig mellette álltak, ha problémái voltak. Tanítgatták — és tanult. Elvégzett jó né­hány szakmai tanfolyamot és középfokú képesítést szerzett. Ügy érzi, most már elég na­gyok ahhoz a gyerekei, hogy nekivághasson a főiskolának. Ezt a telet a fölkészülésnek szenteli. Szükségletté tenni A könyvtárosság hivatásává lett. Hogy mi kell a szakma szeretetéhez? Az ember és a könyv megbecsülése. Hiszen ide be lehet jönni beszélgetni, panaszkodni is. Fölöltöztem és átszaladtam — mondja az idős néni, kezében az első fürt édes szőlővel. Jönnek a nya­ralók is — sokszor egy biki­niben. — Szolgálat ez — magya­rázza a könyvtárosnő. — Sze­retném, ha — akárcsak nekem — mindenki számára szükség­letté válna o. könyv, ha mi­nél többen tudnák, hogy egy kötettel a kezükben soha sin­csenek egyedül, hogy a könyv olyan jó barát, amelynek segít­ségével az emberek között is újabb barátokra lelhetünk. Körmendi Zsuzsa Társközségek társiskolái A gyerekek is megértik egymást Üröm és Pilisborosjenő 1970 óta társközségek. A két tele­pülést alig néhányszáz méter választja el egymástól. Vado­natúj út — jelképe lehetne a szoros kapcsolatoknak — kö­ti össze a két falut. A közsé­gi közös tanács székhelye Üröm. Az ember azt gondol - hatán: a közelebbinek több jut, kivált, ha iskoláról van szó. Kezdjük tehát az érdeklő­dést Pilisborosjenőn, ahol „el­méletileg” hátrányosabb hely­zetű lehetne az iskola. Az igazgatóhelyettes Bara- básné Cseh Judit éppen nem ér rá. Most jöttek a szerelők a gazdasági-műszaki ellátó szervezettől, javítani rosszul záró zárakat, csepegő csapo­kat. Az igazgatónő, Csillik Andrásné órát tart. A kiesőn-* getésig Szimeth Zsolt nyolca­dikos tanuló vállalkozik a be­szélgetésre! — Félúton van a focipálya, együtt járunk oda az ürömi gyerekekkel. Rendsze­rint a két faluból kerül ki a két csapat, de ha valahol hiányzik egy játékos, mindig akad, aki átálljon. Az ürömi iskola és a miénk közös pro- ramokat, versenyeket, ünnep­ségeket szervez. Szomszédolás Csillik Andrásné veszi át a szót: — A két iskola kapcso­lata régebbi keletű, mint a társközségi viszony. Már a hatvanas években is együtt vettek részt nevelőink a poli­tikai és szakmai továbbképzé­sen, apróbb-nagyobb ügyek­ben segítették egymást. Volt olyan énekszakos nevelőnk, aki mindkét iskolában taní­tott. Ilyesmi azóta is megesik, az ürömi tanintézet szervezte a dolgozók iskoláját, de a fi­zikaórákat a mi szaktanter­münkben a mi pedagógusunk tanította. — Iskolánk névadója Strom­feld Aurél, s tiszteletére min­den évben kézilabda-kupaver­senyt rendezünk. A pilisi kör­nyék iskoláinak tanulóit — elsőként is az ürömieket — hívjuk el. Közösen ünnepeljük a nőnapot, a pedagógusnapot, s a nagyobb társadalmi ün­nepségeken a két iskola nö­vendékei együtt adnak mű­sort. A Művelt Nép Könyv- terjesztő Vállalat versenyén — erre készült a rajzkiállítás­— szintén együtt vettek részt a gyerekek. — Ahogyan a két falu párt­vezetősége és tanácsa közös, úgy a pedagógusok KISZ­szervezete is az. Közösek az iskolánkkal szemközti szolgá­lati lakások, amelyekben min­dig az a pedagógus kap he­lyet — függetlenül attól, hol tanít —, akinek legégetőbb a lakásgondja. Számunkra ter­mészetes, hogy a' két iskola jó kapcsolatokat ápol; a tanítók, tanárok segítenek egymásnak a tanmenetek készítésénél. A napköziseinket az ürömi mozi­ba visszük, a közös igazgatá­sú művelődési ház tanfolya­mainak mi is helyet adunk. Jó a gazda — S nem érzik hátrányos­nak a helyzetüket? — Szó sincs erről, a pilis- borosjenői iskola körülményei jobbak, mint az ürömié. Évek óta 150-170 tanulónk van, sta­bil a tantestület, s egy műszak­ban oktatunk a hat tanterem­ben és a két szükségteremben. Ürömben teljes egészében két műszakos a tanítás. Kevés okunk lehet a panaszra, mert a közös tanács mindent meg­tesz azért, hogy ne szenved­jünk hiányt. Bevezették a vi­zet, új tanári szoba, politech­nikai műhely, vizesblokk ké­szült, kibővítették az udva­runkat, így több a sportlehe­tőség. — A költségvetésünk — amiből a szakmai felszerelést vásároljuk — évről évre nő. Nyugodt lelkiismerettel mond­hatom: jó gazdája a közös ta­nács a mi iskolánknak. A jö­vőt el se tudnánk képzelni másként, mint együtt. Épül már a két falu között az új, nyolctantermes iskola, itt lesz a közös felsőtagozat, s csak az alsósok tanulnak majd — bár közös igazgatású iskolában — külön-külön. Czigány Ferenc, az ürömi általános iskola igazgatója így vélekedik: — Amíg az iskola­gondnokságot nem váltotta fel a GAMESZ (a már említett ellátó szervezet), addig is együtt intézték a gazdasági ügyeinket. Azután az sem lé­nyegtelen, hogy — mert Pilis­borosjenő nemzetiségi telepü­lés. s régóta oktatnak német nyelvet az iskolában — mi is hozzáláttunk tavaly a német nyelvtanításhoz. Arról van szó, hogy ha közös lesz az is­kola. nem lehet benne — fur­csa is lenne! — külön pilisbo- rosjenői vagy ürömi osz­tály. .. — A demográfiai hullám jobban érezteti a hatását ná­lunk, Ürömön. A tizenegy tan­teremre tizenkilenc tanuló- és napközicsoport jut. A hely­szűkére megoldást jelent majd, ha elkészül a felsőtagozat új otthona. Együtt gyarapodnak Dohány Józsefné, a GA­MESZ vezetője sorolja az ada­tokat: a két iskola a mostani költségvetési évben 1,13 mil­lió forintot kap fenntartásra. A nagyobbik, az ürömi iskola 721 ezret, a feleakkora pilis- borosjenői 410 ezret. A pénzt nem aszerint osztják el, hol, mennyien tanulnak. Hiszen fűteni, világítani, vízdíjat fi­zetni egyformán kell. A fej­lesztésnél — erről a tanács dönt — a legfőbb szempont mindig az: hol szorít jobban a cipő. Visontai János, a községi közös tanács elnöke ismeri a múltat. Így beszél: — A má­sodik világháború után Pilis- borosjenőn a lakosság egy ré­sze nemzetiségi maradt, Üröm­re pedig 33 helyről jöttek a betelepülők. A két falu sokáig szemben állt egymással, így volt ez még az összevonás idejében is. A lakosság két­harmada most ürömi, egyhar- mada pilisborosjenői. Hasonló a tagok aránya a testületek­ben, a tanácson, a végrehajtó bizottságban is. Szóba sem jö­het, hogy valamiféle tévesen értelmezett lokálpatriotizmus miatt bármelyik iskola, óvoda előnyösebb helyzetbe kerüljön. 1977-ben például úgy bővül­hetett csak az egyik falu óvo­dája, hogy a másikat is bőví­tették. — Ma már a tűzoltóegyesü­lettől a sportkörig sok minden közös a két településen. Az lesz nemsokára az iskola is. A két falu gyarapszik, egymás felé nyújtogatják csápjaikat, egymás irányába terjeszked­nek. Nem véletlenül hozott határozatot 1980-ban a tanács arról, hogy a közbülső részen épüljön az új, közös, nyolc­termes iskola. 27 millióba ke­rül, a Rozmaring Termelőszö­vetkezet dolgozói készítik. Ha felavatjuk — remélhetőleg már a következő tanévre —, akkor közös igazgatás alá vonhatjuk a két iskolát, s egy közösségben tanulnak majd a két falu felsőtagozatosai. Ta­lán ők lesznek azok, akik még szorosabbra fonják a jó kap­csolat szálait. V. G. P. Politikai könyvek Napjaink jövőt szolgáló iparpolitikája Nekem Fodor László könyvének az alcíme jobban tetszik, mert a Moderni­zálás és rekonstrukció a nyolcvanas években jobban kifejezi a tényleges helyzetet, mint a Lépéskényszerben a magyar ipar. Ugyanis a Kossuth Könyv­kiadónál a napokban megjelent kötet­nek ez a címe, és arra vállalkozott ben­ne a szerző, hogy átfogó képet adjon a magyar ipar jelenlegi helyzetéről. Mi is történt tulajdonképpen? Erre felel a könyv. Ismert dolog, hogy a hetvenes évtizeddel lezárult a magyar ipar fejlő­désének egy szakasza. Erre az időre lé­nyegében befejeződött az iparosítás, s egyértelművé vált. hogy az extenzív jel­leg — a munkahelyek szaporítása, az elevenmunka felhasználása — feltéte­lei kimerülőben vannak, így szükségessé vált az intenzív fejlődésre való áttérés. Ez önmagában nem okozott volna gon­dot, ha kiépült volna az ipari termelés­nek a hatékonysága, rugalmassága, reagálóképessége, az új típusú fejlődés­hez való alkalmazkodás-képesség. Ez azonban nem történt meg, legalábbis nem úgy, ahogyan a mai hazai és nem­zetközi gazdasági viszonyok megkíván­nák. Ennek okait kutatja a szerző. Megál­lapítja, hogy a magyar ipar termelé­kenységben elmaradt a nemzetközi színvonaltól, a beruházási politika nem szolgálta egyöntetűen a fejlődést, s hiá­nyosan működtek a mechanizmus in­tézményi rendszerei. S ehhez jött még az is, hogy a hetvenes években gyöke­resen megváltoztak a világgazdasági feltételrendszer tényezői; a korábbinál jóval magasabb minőségi követelménye­ket támasztanak a magyar iparral szem­ben. Űj értékek, értékarányok alakultak ki, s ehhez járult még az inflációval pá­rosult recesszió az iparilag fejlett, ipa­rosodott országokban. Mindez az iparo­kat arra kényszerítette, hogy változta­tásokat hajtsanak végbe struktúráju­kon. S ez hatott „ magyar iparra is. Vagyis úgy tekinthetjük, mint kihívást: meg tudunk-e felelni a megváltozott követelményeknek? Természetesen, ha igazodunk a nemzetközi követelmények­hez, ha figyelembe vesszük a megvál­tozott viszonyokat: igazítanunk kell ipa­runkat a nemzetközi követelmények­hez. Jobb minőséget kell produkálnunk, ahogyan a szerző a kötet előszavában ki­fejti: a nyolcvanas években együtt kell élnünk mindazokkal a megváltozott kö­rülményekkel, feltételekkel és követel­ményekkel, amelyek meghatározzák gazdaságunk működésének hatékonysá­gát. Az együttélés nem könnyű. Üjabb és újabb erőfeszítésekre van szükség, hogy terheink csökkenjenek és minél rövi- debb idő alatt képesek legyünk megfe­lelő választ adni a kihívásra. A könyv­nek is éppen az a célja, hogv körvona­lazza a lehetőségeket, a tennivalókat. S itt hadd tegyek egy rövid kitérőt, amely nem közvetlenül a könyvhöz tartozik, de összefügg vele. Éppen a héten fejtette ki Havasi Ferenc, a Központi Bizottság titkára, hogv a magyar gazdaság, a ma­gyar ipar képes megbirkózni a felada­tokkal. ha a dolgozók összefognak, ha megértik a változtatás szükségességét. A könyv sorra veszi a beruházási poli­tikánkat, az iparpolitikát, amelynek eevütt kell haladni a fejlődéssel. szol­gálnia kell a gazdasági növekedés egé­szét. összegezi az extenzív fejlődés ta­pasztalatait, hangsúlyozza: hazánkban kiépült a fejlődést meghatározó ipari potenciál, kialakult egy olyan ipari struktúra, amely a jövőben is erőteljes hatást gyakorol a fejlődésre. A jövőben úgy kell fejlesztenünk az ipart, hogy az állja a versenyt a világpiacon, s egy­ben az intenzív fejlődésre rátérve elő­térbe kerüljön a modernizálás, a re­konstrukció, a potenciál nagysága, a gazdasági szerkezet, a takarékosság és egyéb, a jövőt szolgáló iparpolitikai szempont. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy lépéskényszerbe került a magyar ipar, hanem arról, hogy úgy alakítsa termelését, termékszerkezetét, hogy megfeleljen a követelményeknek: magyarul: terméke eladható legyen minden piacon. Képes-e erre a magyar ipar? Igen. Erről szólt Havasi Ferenc is a Közgaz­daságtudományi Egyetemen elmondott beszédében, amikor hangsúlyozta: sike­rült lassítanunk, majd megállítanunk külföldi eladósodásunk folyamatát; adósságállományunk nem nőtt, sőt meg­állt, és 1981 végétől valamelyest csök­kent. S ami a jövőt illeti, meggyőződé­sünk, hogy jobb. szervezettebb munká­val eredményeinket megvédhetjük. Hogyan, miképpen? Erre is ad némi feleletet Fodor László könyve, amely az elmúlt évtizedeket elemezve a mához vezető út tapasztalatait összegezi, s egy­ben néhány lehetőséget is felvet, ame­lyet megszívlelve az eddiginél jobban segíthetjük gazdálkodásunk fejlődését, az ipari szerkezet optimális kialakítását. Gall Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents