Pest Megyei Hírlap, 1982. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-11 / 213. szám
1982. SZEPTEMBER 11, SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Flamm Jánost Partvonalon Nem. ebből az álomból nem akar szabadulni, nem riad fel, nem kényszeríti az önvédelem, hogy ijedten a lét innenső oldalára vesse magát. Ez az álom körülöleli lágy, tengerparti homokkal, a behunyt szemen is átsütő napfénnyel. A víz sem lehet messze, hallja, mint egy erőteljes, egészséges szív dobbanásait, csapásait a parton. A szél hajszálakat kerget arcába, feszes has simul az oldalához, s mint a ritka béke perceiben szelíd ajkak érintik. — Indulnunk kell, ébredjI — Keze végígsimít a meztelen, ismerős háton és ettől a mozdulattól meglendülnek a csapóajtók, zár az áramkör s hirtelen minden sietni kezd. A test otthagyja árnyékát a parton. — Mi van, hány óra? — kérdi rekedten. Felesége már az ágy mellett álL — Fél négy, elkészültem, muszáj indulnunk — válaszolja, s ahogy ruhájába bújik, karja, feje eltűnik, súlyos mellei megemelkednek, a ruha lefelé csúszik és fennt- akad előre csúcsosodó hasán. Az első szülés forradásának barnás csipkéi, mint egy óriási, összehúzott cipzár tartják a fénylő gömbölyűséget Egyszerre szabadulnak ki a hetek óta sötétkamrában tárolt utasítások, s versenyt futnak teljesíteni a parancsokat. A vezérlő tiszt, ezer tűszúrás a halántékon és a fejtetőn, nem tudja kordában tartani a rohamozó osztagokat. „Hát elkezdődött”. Az alsónadrágot futtában rángatja fel, a szappan kicsúszik kezéből, s ahogy értehajol a szűk helyen. már fölfelé beveri fejét a mosdókagylóba. — Az istenit! — Annyira azért nem sürgős — felesége áll a fürdőszoba ajtajában és rámosolyog. — Adj egy kis helyet, kihúzom a szemem — nyomakodik mellé. Erre a mondatra, akár a levegőbe leadott figyelmeztető lövésre, helyreáll a nyugalom. Néhány apró, alig érzékelhető rándulás a szeme alján, ököl a gyomorszájon, aztán minden rendben, forgatókönyv szerint. Felkeltik a fiút A gyerek úgy dönt, hogy velük megy. Felöltöztetik. Felesége még egyszer ellenőrzi a kis bőröndöt, ő papírpénzt készít a retikülbe. A lépcsőházban csend és sötét. Kinyitja a kocsiajtót, előredönti a vezetőülést és besegíti őket. Az ülésre terített takarót kétoldalról a lábukra hajtja. Szemerkél. Ügy igazítja a visszapillantó tükröt, hogy láthassa őket. Felesége szétterpesztett lábbal, hátradőlve. ül, egyik kezével átfogja a fiú vállát, a másikat hasán nyugtatja. A fiú a sebtében odanyomott kiflit szorongatja, másik kezét anyja hasára borítja. „Indítás, kézifék ki, ablaktörlőt be, irányjelzö, hátrapillan- tás” az oktató halk, nyugodt utasításait hallja. Simán gurulnak. Sebesség negyven km/óra. Csak előre nézni. Stop... balról jó ... jobbról jó. Tovább. Tíz, legföljebb tizenöt perc. Figyelem. Igen az a kéz a vállad mellett, amely az ülést szorítja elfehéredő ujjakkal, feleséged keze. Üvöltened később kell majd a kunyhó előtt, s akár órákig is fetrengeni görcsökben, hogy magadra tereld a rontó szellemek figyelmét. Szép gyerek lesz. Barna lesz a szeme. Egészséges lesz. Annak kell lenni. A portás kijön a fülkéből, felemeli a sorompót. Ha kitetted az asszonyt a bejáratnál, vissza kell jönnöd a parkolóba, s a gyereket benthagyod a kocsiban. Ez a rend, az orvosok is kint parkolnak. A parancsot teljesítők leszerelnek és átadják a helyüket a következőknek. Okosan, fegyelmezetten. Néhány szóval megnyugtatod a gyereket és visszamész a bejárathoz. Üjabb portás. Csak rátok néz és az alagsor felé mutat. Néhány lépcső lefelé, majd balra. Végig a folyosón, állj! Felvételi iroda, ruhatár. Álmos arcú, táskás szemű férfi libbenti meg a függönyt. Fehér köpenye szétnyitva repked, alatta ingét sem gombolta össze. Sovány, őszülő szőrökkel borított mellkasa a hangadó: itt mindannyian meztelenek vagyunk. Elkéri a kabátot, igazolványt és bejegyez egy irdatlan nagy könyv vala- hányadik oldalára. Érkezett, sorszám, név, dátum, ruhazsák, biztosító tű ... s majd az azonosító vászonszalag az újszülött csuklóján. Csendben ültök. Fejetek felett egy félig nyitott kisablakon behúz a novemberi szél, de alig enyhít valamit a nyomott levegőn, Fent a hetediken hideg lesz, fogvacogtató hideg. Másik pár érkezik. Az elnehezült fiatal- asszonyt behemót férfi kíséri, akinek úgy feszül hasán a felöltő, mintha maga is szülni készülne. A szőrös mellű kísértet előbújik és alvajáró mozdulataival végigcsinálja a szertartást, aztán Ismét függöny, eltűnés. A behemót kipirult arcán megjelennek az első verejtékcseppek, riadt kis szemét úgy kapkodja, mint a csapdába esett vad. Megszánod. — Fülledt itt a levegő — s fejeddel a vastag csövek felé intesz. A behemót hálásan visszanéz, s végre kigombolja kabátját, leül párja mellé. Négyen egy sorban, a vaspánttal összefogott széksoron. Két ülés még üres. A füg- ßöny meg-meglibben. Ismeretterjesztő füzetecskék az asztalon a nagy könyv mellett. A színpad még üres. Kezedbe veszed a feleséged kezét, simogatod, de az ujjak most befelé figyelnek. Elfehéredő ujjak az ülés támláján. Elfehéredő ujjak a szék fehérre festett csővázán. A párnát, a lepedőt markolják. Nincs újabb parancs. A tehetetlenség, mint egy kaján ördög, kirúgja alólad a széket. Libben a függöny, a szőrös mellű kiszól — Uraim, önökre már semmi szükség, nemsokára kezdünk. A másik pár élénk suttogásba kezd pótolni akarják a félórányi szótlanságot. Valami fontosat, fontosat és feleslegeset akarsz mondani, de feleséged megelőz. — Ne csinálj be — és belesúg a szádba, ahogy hajnalban is — meglátod, simán fog menni minden. Belédkarol és a folyosó végéig kísér. Most meg kell csókolnotok egymást. „Kérem az ifjú párt, csókolják meg egymást!" Tisztelgő lökhajtásos gépek húznak el fölöttetek. Az ajkak beisszák egymást, kimondják a kimondhatatlant. Csend lesz. Hajnalodik, amikor kilép a kapun. A tisztuló égen sötét felhők araszolnak. A gyerek békésen alszik az ülésen, az ajtócsapódásra sem ébred fel. Egyik kezében a kiflit szorongatja Megigazítja rajta a takarót, de a fiú önkéntelen mozdulattal visszatolja előbbi helyére. Lecsavarja kétujjnyi- ra az ablakot, rágyújt és a füstöt kifújja a résen. A kórház égbenyuló épületén itt is. ott is kigyulladnak a lámpák. Egy Zsiguli áll be melléjük. Fekete ruhás idősebb asszonyt támogat ki egy férfi és egy nő. Lassú, bizonytalan lépésekkel megindulnak a bejárat felé Kiengedi a kéziféket, a kocsi nesztelenül gurul hátrafelé. Rend van mindenütt. Mindenki másnak hétköznap. Sebességbe kapcsol. Botár AttilaKis falu nagy fák alatt Csak mint a tűzkő Ebben a lakhatatlan nyárban nein volt igazam s nem is hibáztam csak mint a tűzkő dőrzsőlődtem virágok lobbantak fölöttem s csíkosán ejtőerny6se!yme*r — de boldog aki kibicelhet! igazával elüldögélve piros borokhoz hül a vére s tesped tudatában: 6 a nyertes kirándul szőke gleccserekhez nem tőle fröccsen szét a tükörkép vénü" szimmetriákat ő nem sért a T'rp-keréktől nem ő szikrázik fényesülten az elkopásig Ha már madara sincs ; nyárnak gyullasztók feihő-térképvásznat ha már fogyton-fogyás a nyár csak színre lobba, ok minden fák"* ha már a nyárnak nyara sincsen szerelmetes hazám csak intsen s csillagot szikráztatof. éjjel molekuláim melegével. Bisztray "Ádám■ Égi biciklista A kapa élét megfényezték a szfjas agyagban szikrázd kövek, egy másik éberségben csak őt kerestem, de éneklő, halk és sejtelmes hangja soha nem szólított. Túl a sövényen fürj vezette csibéit, föld-színű szárnyak rebbent, s én tudtam, sátoros haját ölelte kendő lebeg s Virrad egy juharfa-ágon. Füst-homályű hegyek-hullámoztak körül, • megérintbetelenül hátráltak a messzíségbe, • elfutd árok mentén a katáng kék szemében egymagám, égi biciklista lobogtam a fehér ingben, karba tett kézzel vitt a foltozott kerék. A Nap lebukott, még fecskék forogtak fejemnél, szelet lámasztd puha tollak, fekete-fehér glória. Hajnal reménye mindig megcsalt, alkonyé biztatott. Marafkó Lászlót Fel győzelemre! T iszteletem, Attalai úr, hány kocsija és hány felesége?, igaz, nekünk is van egy-kettő, de természetesen kisebb, mint a harmadik padban ülő Attalainak, a nagy Attalainak, matematika jeles, biológia jeles, modor jeles; á, szevasz öregfiú, drága Dzsamila, emlékszel, miért is neveztünk el Dzsámi Iának, mert én már nem, de sebaj, majd elmeséled, há- omszázhuszonötödször is. mert az este még kétszer elfelejtjük, nem tesz semmit, elvégre itt magunk között akarunk lenni, nemdebár, mindazonáltal fel a fejjel, mert közéig az osztályelső, a kis Weszelovszky, a huncut kis Weszelovszky: aki az ötéves találkozón még a sarokban kuporgott, akkor még alig száradt meg a tinta a mérnöki diplomáján, s a diplomázóruháján kívül semmije sem volt, csak a sértett önérzete, hogy a vízvezeték-szerelő Balog, a hülye Balog originál Trabanttal állított oda a lakótelep sarkára bigy- gyesztett, étteremnek nevezett ho- dály elé, mert időközben az ott állt ütött-kopott halászcsárdát, az érettségi bankett néhai helyszínét elsöpörték a bulldózerek, hja kérem, elszáll felettünk az idő vasfoga, miként azt Karinthy után szabadon Zebu tanár úr mondani szokta, számítva az abszolút biztos, tuti. tótzi- her röhögésre, melyben ott vibrált a feleltetés elmaradásának halvány reménye, de hol is van már Zebu tanár úr. a drága Zebu tanár úr akinek épületes marhaságain csak sírva fakadni lehetett, de most mégis szívből jövően röhögünk, hát persze, Zebu tanár úr Is kiköltözött oda, ahova a madár járni jár, de főként szárnya alá hajtott fejű galamb képében, gerliceként, gipszből kiöntve. mely nem repdes. csak lerakódik a műkő keretre, keményen vastagon; ejh. de ne űzz tréfát velem, képzelet, szent dolgok ezek, melyek lehorgad- nak megint; igyunk fiúk, igyunk azokra, kik nem lehetnek közöttünk, mert elszólította őket vad vérük lázas zubogása, mint Herpeszt, aki talán most az óceán túlnan felén sírva borul viaszosvászon keszkenőjére, mert hiányzunk neki, de hát a sors kifürkészhetetlen, hiszen ki gondolta volna a mindig jelentkező hozzászóló, felkínálkozó Herpeszről, hogy egy társasutazás vad érzelmi viharában fogja magát, s nem jelenik meg a repülőtéren a visszaútra gyülekező társak közt; nem volt szép tőled, kis Herpesz, lásd be, ez nem volt szép tőled, a közösség jó hírét rontani, mert mindezt megtehetted volna egy egyéni utazás felelőtlenségre oly csábító magányában is; óh, fiúk, nagyon szeretlek most titeket, elárulhatom, már neked is megbocsátottam Weiracht, mikor annál a dolgozatnál hangosan diktáltad füzetemből a megoldást. Balognak, s a gyomorbajos Pencz, a matematikatanár azt hitte, én morgok, mormogok, s leteremtett, elvette a dolgozatomat, sőt, még intőt is kijárt, s Weiracht, te akkor lapftottál mint ürű a fűben, még annyit sem nyögtél ki, hogy mondjuk nem a megoldást olvasod, 7 / i H jg T aXUL Durkó Gábor rajza hanem radírt kértél; de ki ül amott a szirttetőn, hogy is hívnak, pajtás, a jó istennek sem jut eszembe a neved, pedig velünk jártál, ne tagadd, velünk jártál, és biztosan karriert csináltál, ne tagadd, ne szerénykedj, minimum osztályvezető vagy, ráhibáztam. vagy még több? főosztály- vezető? jaj. még több? még feljebb? ' még annál is? nem, az nem lehetséges, jóságos ég, kik voltak közöttünk, ha ezt akkor, 20 éve tudjuk, nem igaz, kis Péter, akkor eleve nem pedálozunk. Igaz, kis Péter, akkor majd marha lettél volna az érettségi írásbelin a diszkréten elforduló Lojzi néni háta mögött fellökni a táblára a kétismeretlenes másodfokú megoldását, ha ezt tudjuk, kis Péter, eleve lefekszünk a nagyokosoknak, a biztos befutóknak, hiszen akkor nekünk nincs keresnivalónk; de miért nem mondtátok, fiúk, miért nem, vagy legalább az ellenőrzőbe, a naplóba be kellett volna vezetni, hogy Sípos, ó megvan, így hívnak, eszembe jutottál, szóval Síposnak re- servé egy magas állás, Sipos még kis ember, de Ó lesz a nagy ember, garancia harminc évre, szervizek a város minden pontján; nem, igazad van öreg, senkit nem hibáztatok, nekem nem, én nem váltottam be e hozzám fűzött, a belém helyezett, amit ti meg az elbocsátó szép üzenet is megelőlegezett, én nem tudtam élni a lehetőségekkel, melyekért csak le kellett volna hajolnom, csak egy kicsit hajolni, én csak egy feleség, meg három gyerek; hát igen, és a munkám is, nem teljesítettem ki benne a személyiségemet, nem találtam meg a számításomat, de a ti számításaitokat sem, mert ti arra számítottatok, hogy én is, sőt, én még inkább, hiszen már az osztályban is az első, de aztán valamt törés, igen, ez a jó kifejezés, ezt így szokták. törés következett be a pályámon, ha szabad így kifejeznem és ne haragudjatok rám, én kérek bocsánatot. hogy így ízetlenül be sem tolakodom hozzátok, de higgyétek el a jószándék vezetett, a régi társak, kik H harcban mindig győzelemről győzelemre, s újabb ádáz csaták vár- nak még rátok, melyekből — biztos vagyok benne - ismét ti kerültök ki diadalmasan miként az hozzánk pardon., hozzátok illik, hogy kitűzzétek az élet ormára a lobogót, melyen piros betűkkel áll. hogy INFARKTUS. s a mentők majd elharsogják. elharsogják kelettől nyugatig s én pici ember meg csak ülök az orom tövében, és sírok, sírok, sírok mint egy fekete zongora, s a sors meg játssza tovább az 6 szimfóniáját: fizetek főúr, y->lt két feles meg négy nagyfröccs * és már vár az én kis családom a meleg fészkébe, kösz. nem Kérek vissza, ma vastag vagyok, mert megmentettem a fiúk elől. de azért fel hát a győzelemre, cimborák, de nélkülem, de nélkülem, de nélkülem.
