Pest Megyei Hírlap, 1982. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-07 / 184. szám
1983. AUGUSZTUS 7., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Durkó Gábor tusrajza Németh Páh Amint kiderült Rege SándorKutyaész A kisfiú bal és jobb kezében egy-egy kockacukor volt. ült a pádon és mereven a kis korcs kutyát figyelte. Egymástól úgy tíz lépésnyim mind a ketten vártak valamire. A gyerek felemelte a bal kezét, ujjal közt a kis fehér kockával. Majd leeresztette és a jobbot emelte a magasba. A kutya követte a szemével. Amikor mindkét kéz megpihent, úgy két lépésnyit közeledett a fiúhoz. Ojra leült, de most már feszülő izmokkal. A két kéz játéka megismétlődött. Bal majd jobb, és újra bal és jobb. A kutya szűkülő/ vékonyka hangot adott, és három lépésnyi közelségbe merészkedett. Szeme sötéten leste a cukrot, mellső lábai reszkettek az iz* galomtól, kilógó nyelvéről izzadságcseppek potyogtak alá. Most mind a két kéz a magasba lendült, talán arra számítva, hogy így a kutya is ugrani fog. E helyett a kis bozontos, csimbókos test el* nyúlt a porban, és lassú, alázatos kúszó mozdulattal közeledett a fiú lábaihoz. A kezek leereszkedtek. A gyerek, arcán meglepetéssel bámult a kutyára. — Ha így jössz, nem Is érdemelsz semmit — mondta, és előbb maga elé tartotta a cukrot, hogy a kis állat jól lássa, majd bekapta. A kis korcs, a fiú lábai előtt felült, csodálkozva félrebillentette a fejét. Tudta, hogy a jobb marokban még ott a kis fehérség, amit neki kínáltak eddig. Mélyen, a torkából kezdett morogni. Négylábra emelkedett, farkát leszegte és szemeiben izgatott villogással a kezet leste. A morgás erősödött, majd szaggatott hörgéssé fokozódott A gyerek ijedten hajította előre a cukrot. A kutya megpördült, és a repülő kis fehérség után vetette magát. A földről a fogai közé kapta, két- három roppantással elmorzsolta, és már végzett is vele. Farka magasba emelkedett, mint a zászló, szemében a diadal fénye csillogott A gyerek felkapott lábbal kuporgott a pádon, és nem értette, mi történt a kutyával. Félt tőle. Ez a kicsi, korcs állat megszerezte tőle morgással, fenyegetéssel, amit akart, és most örül, hogy legyőzte? — Menj innen! Hallod? Menj! — kiáltott elcsukló hangon a kutyára, amely vidám vakkantással, farkcsóválva táncolt előtte. — Nem szeretlek. Hallod? Menj! A kutya, mintha inkább hívogatták volna, csak táncolt tovább a gyerek előtt. A kisfiú érezte, hogy az izgalom szülte bajtól átnedvesedik a nadrágja, szorongása dühvé tornyosodik. Csapott a kezévelrúgott a lábával. — Menj, menj! Takarodj Innen! U taztam vele párszor. A cs.-l Hévvel járt ő is. Az utolsó előtti kocsi első felében ült mindenkor, háttal a menetiránynak, az ablak mellett. Kelemen. Ez volt a neve. Valamelyik neve. Nemrég, a napokban tudtam meg, kiment a vonatból. Mondják, fölállt, s gyors léptekkel elhagyta a robogó szerelvényt. Egykori utastársai, a vele egy községbe való cs.-i vasutasok szerint a „magaviseleté” olyan volt, mint mindig. Nem láttak ők semmi gyanúsat! mondták a helyszíneléskor. Zsémbes volt, meg kötözködő, de hát nála ez nem számított újdonságnak. — Ült a szokott helyén, aznap is — mesélték aztán — magába íárkózottan, mint mindig, s mor- gott. De hisz emlékszik? Láthatta maga is évekig. — Borostás volt többnyire, s merő egy toprongy. S a szemei? Áradt belőlük a gyűlölet, a gyilkos harag. Hogy kire, vagy mire irányult ez? Isten tudja, Meg- állapíthatalan volt ez, hiszen dühöd- ten pásztázó tekintete egy kalapot, egy falragaszt, valakinek a háta közepét vagy éppenséggel magát a semmit egyaránt célba vette. Igen valószínűnek látszik hát, hogy különös indulatai nem erre vagy amarra irányultak, nem ez vagy amaz dühítette, hanem maga az egész, konkrétumai nélkül, megnevezhetetlen ingereivel. S, hogy harag volt ez, önmagát is pusztító s kiapadhatatlan, s nem csupán ábrázatának ellenszenvessé torzult gyűrődésrendszere, azt tettének többé-kevésbé rekonstruálható előzményei is igazolni látszanak. Az ultizó vasutasok elmondása alapján ült azon a napon is törzshelyén, az ablak mellett, háttal a menetiránynak. — Semmi különöset nem láttunk — csóválta meg a fejét a legidősebb — semmit, ha csak annyit nem, hogy aznap, mintha kevésbé bűzlött volna. Ismerte, tudja, hogy piás volt mindig. Elitta az még az isten nadrágját is. Ügy is földelték el, akár egy kutyát, állami pénzen. Nem volt annak még tetűje se, csak ez a... gyűlölete... — A fakeresztjit azért 6 is megkapta! — legyintett a másik öreg. — Józan volt? — kérdeztem. — Hónap végén történt, sokadikén. Tudja, mit jelent ez?! Nemcsak nála, magunkfajtánál is. Gyászbetűs napok. Biztos nem volt már dohánya. — S beszélt valakivel? — Amennyit szokott. Ügy önmagával. .. — Na, várjál csak! — szólt ekkor közbe a harmadik ultis, egy vörösképű — beszélt az! Már hogyne beszélt volna! Épp az. hogy beszélt. Pontosabban, kiabált azzal a taggal, aki... — S az neked beszéd?! — kérdezett vissza az előző — beszédről volt szó, nemde? — nézett rám az öreg. — Mert hisz. emlékeztet, nemigen beszélt az soha! Ha kinyitotta nagy- néha azt a büdös pofáját — már nyugodjon szegény! — csakis a pat- varkodásra! Más se fűzte őt már ehhez a világhoz! Most is csak ez volt, azon az estén. Játszottunk, ugye, fosztogattuk egymást, szokás szerint, tízfilléres alapon — nevette el magát —, amikor egyszercsak felcsattant. Valami ismeretlen tag ült le vele szemközt.., Dohogott-motyogott magában, mint általában. A pasas rosszallásnak vélve ezt, megkérdezte: — Bocsánat, szabad a hely? — Van szeme! — förmedt rá Kelemen. — Csak kérdeztem! — mondta az Idegen —, azzal leült. Újságot húzott elő aztán, de mielőtt szétnyitotta volna, még végigmérte utastársát. — Hööö? — mordult rá — van valami hézag? — Hiába kezdett el azonban hő- zöngeni — mesélte tovább az öreg —, a tag nem vette a lapot. Szó nélkül hagyta Kelemen hőbörgéseit, s olvasni kezdett. — Még az a kis nő — szólt közbe a másik — tudjátok, aki itt ült mögöttünk, meg is jegyezte, hogy jól teszi, ha kitér. Meg hogy az ilyen kötekedőket egyszerűen ki kéne vonni a forgalomból! — Mi van?! — vakkantott át aztán az ultisokkal sutyorgó nőnek Kelemen — hööö? bámul?! Tetszem magának? — A nő megvonta a száját, s gyorsan visszafordult. Ha mindezt, mást nem is, Kelemen látta, s azt követően mereven a nő hátának szegezte tekintetét. Két cs.-i diáksrác is ült ott. Vele egyazon oldalon, ezek középütt. Számítva a szokásos folytatásra — incselkedően nevetgélni kezdtek ekkor. — Az apátok...! — szólt oda, de a szeme továbbra is a nő hátán. A tag vele szemközt ült le, úgy látszik nem érte be a kezdeti „molesztálás- sal”. Rágyújtott. S noha az újságjába fújta a füstöt, az utóbb csak útitársa orra alá, köhögni kezdett hát Kelemen, fröcsögve, dühödten. — Bocsánat! — eresztette le lapját a tag — zavarja? — S akkor? — sisteregte Kelemen — van köze hozzá? Szórakozik itteni A ... életbe mán ... — Nem szórakozik Itt senk! — mondta a pasas — csak arra gondoltam, ha tényleg zavarja, eloltom. Bár ... ez ... dohányzó. Úgyhogy önnek kellene inkább nemdohányzóba szállnia! — Nekem?! — Mert, hogy ez dohányzó.. — Majd magától fogom megkérdezni, mi?! Tizenhét éve ülök ebben a kocsiban. És itt! Érti?! Maga nekem nem fogja előírni, hogy hol üljek! — Olyan felpaprikázottan ordított, szerencsétlen — mondta az öreg —, hogy még rá is szóltunk, nyugtatólag, hogy „mi van. Kelemen ?” — Ránk, tudniillik — magyarázta a másik — hallgatott azért Csitítot- tuk mi őt már máskor is. Mi tudtuk, hogy milyen. Ha nelvolt meg benne az az egy-két gköF, bőszi- tette minden. Akkor belekötött még az élő fába is. — Hogyhogy mi van? — hortyaíit fel az ultisok felé kapva fejét — hát nem látjátok?! Idejön ez a..„ s egyszerűen belémköt! Hogy én hova menjek? Hát mit képzel? — Nem mond neked senki ilyet — szólt rá a vörösképű — maradjál már! A kis korCS félreugrott, előbb meglepetten megmerevedett, majd sértődötten eloldalgott. Lassan vissza-vissza nézett megtorpant, majd újra nekilódult. Nem értette, mi történt, de a csapkodó karok, a kirúgó lábak nyomát már ismerte. Mint ahogy emlékezett a kockacukor ízére, és egy kisfiú szelíd hívogatására is. valamikor régről. Buta kutyaeszével sose fogja megérteni, hol az összefüggés a kettő •között Bókkon Gábor— Nem?!!! — vicsorgott vissza —, szóval még ti is ezt csináljátok?! Jól van! Leopárd-Hold A srácok újra röhögni kezdtek. Kelemen nem nézett oda, de ujjai- nak egyre rángóbb dobolása jelezte, hogy a cukkolás célba ért. A földet bámulta, s fújtatott, összefogott ellene minden. Levegőtlenné vált számára a kocsi. — Már azt hittük — mesélte a vöröses —, hogy sikerült leszerelnünk! Elhallgatott ugyanis. Vicsorogni persze vicsorgott továbbra is, meg zihált. Leste is az a pacák kitartóan, dehát érthető, ilyen nem is tudom micsodát, nem sokat láthatott azelőtt... — Tudja, kit lesegessen maga! — nézett föl egyszercsak Kelemen — a jó... anyját! Érti?! — Nézze — hajtogatta össze az újságját a férfi. Én nem bántottam magát. Ha baja van, intézzél el, de ne velem! — Fölállt, s azzal átült a röhincsélő fiúkhoz. Egyedül maradt Kelemen. K örbenézett még egyszer. Tekintete ezúttal már nem állapodott meg semmin. Lehajtotta a fejét, ült mozdulatlanul. K. és T. között zötyögött a vonat. Hat körül járhatott az idő. Kinn már sötét volt. Hirtelen hideg fogta el. összébb húzta magán gönceit, aztán fölállt, gyors léptekkel végigment a kocsin, kinyitotta az ajtót, s kilépett. — Még szóltunk is utána — mondta a vörosképű —, hogy „hová mész, te bolond?”, így van?, de hát az csak ment... Leopárd-Hold vonul Elrejtőznek — mézsűrű sötétség mögé hátrálnak a csillagok Az éjszaka aréna-ágyában fekszem Mért nem vagy' itt? Félek! Hallod? A lélegzetem szaggatott Ovegszilánk-szökőkút — lassú ütés zajtalanul fröccsent szét gyöngyöt izzadó ablakot Leopárd-Hold vonul vörös-ezüst félszeme feJfénylik ékesen éhesen rámragyog Feketedö fénybe dermednek a tárgyak magukba csukódva is érzik — félve horkantanak — le [led őn szimatoló szélben a nehéz vérszagot Pákolitz István-Fenyegetettség Igaz, hogy a legeslegvégső pillanatban, de mégiscsak helyrebillent a Világegyensúly: elsurrant a fütyöri feketerigó, hoppon maradt a vérszomjas macska. Holnap másként is történhet Félelmetesen nyugtalanít a véget nem érő fenyegetettség.
