Pest Megyei Hírlap, 1982. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

Jegyzet Offhonsaisik Szembe jön velem és már előre mosolyog. Sőt, rava­szul hunyorít is, úgy, mint rég, amikor valami fiatalos huncutságon törtük a fejün­ket. Ügy áll elém, mintha ma találkoztunk volna, pe-' dig öt, tíz év is eltelik néha, hogy összefutunk, s ez min­dig véletlen. — Ott vaqy még — kér­dezem. — Ott. Nem kell mondania, hogy hol. mert tudom, hogy a gépszerelőktől nem mozdul, velük vándorolja végig az országot. Szerelik a bonyo­lult gyári berendezéseket, s csak a hét végén jön haza Így mondja, mert itt talált otthonra, itt él a családja, s gyerekeinek az a város a szülőhelye. Ö is a DCM epí- tésekor vetődött erre a kör­nyékre, bár nem beszéltünk össze annak idején azon a budapesti munkásszálláson ahol laktunk és együtt töl­töttük az estéinket. — Tudod, hogy kivel ta­lálkoztam? — kérdezi és mondja az illető nevét, de mivel sehogy sem tudok rá visszaemlékezni, hozzáteszi: — aki jól pingpongozott. — No, így már emlék­szem. Számon tartjuk egy­mást, az egykori munkás- almamater lakóit, ahol min­ket formált az élet. Arra a ködös, párás ja­nuári napra is jól emlék­szem még, amikor Vácra érkeztünk, afféle munka­helynézőbe, s a gépkocsiban ülők nem nagyon bíztak-ab­ban, hogy a tenyerükbe, csa­pok a város végén elterülő sártenger láttán, a komor színezetű barakktábort jár­va, a sok pufajkás, malteros ruhás ember között. Ám ez is megtörtént és én soha meg nem bántam, s azóta is hajtogatom: Soha ennél szebb esztendőket, mint amiket itt töltöttem. Csu­pán azon döbbenek meg, hogy lassan negyedszázada a várossal való első találko­zásnak. A Balassagyarmat felöl érkező autóbusz uta­sai között is mindig akad ismerős, akivel el-el disku- rálhatunk, azon is eltűnőd­ve keveset, hogy meg kelle­ne már rendezni a találko­zót, mert számon kell tarta­ni egymást. Ök hazatértek, a szülőfalujukban találták meg a számításukat, de so­kan maradtak itt is, lakás­hoz jutva, vagy házat épít­ve a városban. Van okom elgondolkodni, és azt állíta­ni, hogy e korosztályok nem mindennapi sorsot értek meg. a tudományos migrá­ciónak nevezett jelenség ha­tására. Először a szülőfalutól bú­csúztunk, gyerekként, sza­kítva a régi életformával. Nemcsak a szakmatanulás, hanem egy másfajta élet re­ményében is. A jövő távoli horizontján akkor még nem. nagyon rajzolódott ki a mai falu képe, s igazság szerint nem is bíztunk az ígért nagy változásokban. Aztán Budapest vált olyan ismerőssé, mintha mindig ott éltünk volna. Nemcsak a színházak, mozik, hanem az új közösségek is formál­tak minket, s ha akkor nem is éreztük konkrétan az összetartozást, konkrét bi­zonyítékai ennek a mai örömteljes találkozások. Az építők sorsa a vándor­lás. Lám, újabb évtizedek telnek ott, ahol honossá váltunk, s többé nekünk sem közömbös, hogyan fej­lődik a város, mi történik az érdekében. Nem érezzük magunkat idegennek, mert igazat mondtunk, amikor annak idején, otthon elköszönve, vigasztaltuk a szüleinket. Ne keseregjenek. Itthon le­szünk ezután is, mert ez is. az is Magyarország, Kovács T. István —I----------------------------------------------­XX VI. ÉVFOLYAM, 195. SZÄM 1982. AUGUSZTUS 20., PÉNTEK A PEST MEGYEI HÍRLAP VÁCI JÁRÁSI E'S VÁC VÁROSI KÜLÖNKIADÁSA Tavasszal hajót keresztelünk A legnagyobb komp lesz a Dunán A torony és a felső fedélzet Navigare necesse est! Ha­józni szükséges! — mondta több mint kétezer esztendővel ezelőtt Aemilianus Scipio ró­mai hadvezér. A tengeri ke­reskedelem és a hadiszállítás fontosságára utal ez, az idő­szerűségéből máig sem vesz­tett mondás. Hajózni azonban nemcsak az óceánokon, ha­nem a Dunán is muszáj, kü­lönösen akkor, ha másképpen nem tudunk átkelni az egyik partról a másikra. A Szentendrei-sziget és Vác között pedig nincs híd, így többszáz éve már, hogy kom­pok szállítják át a járműve­ket, az embereket. S ráadásul évről évre többet. Ezért kel­lett „bevetni” már vagy tíz esztendeje az akkor oly nagy­nak tűnő Toldi Miklós önjáró komphajót. Ám sokszor már ez is kicsinek bizonyul, ezért a Pest megyei Kishajózási Vállalat egy új 150 tonnás komphajót rendelt a Balaton­füredi Hajógyárban. Lenn a vízparton, pár lé­pésre a Balaton hullámaitól a sólyán, hélingen áll már a bárkaóriás. Hélingen, azaz ha­talmas gerendákon. Itt fek­tették le a monstrum gerin- rincét a hegesztők, a hajóko­vácsok itt passzították hozzá a tonnányi vaslemezeket, épí­tették fel az irányító tornyot. Farkas László főkonstruk­tőr, a tervezőgárda vezetője szerint ennél nagyobb, korsze­rűbb komphajó sehol nincs még a Dunán. Négy, egyem ként 110 kilowattos motor hajtja, 11 és fél méter széles, 55 méter hosszú. Egyszerre 36 személygépkocsit, vagy 24 teherautót képes hátára ven­ni. Aki a karcsú testű, áram­vonalas, fehérre pingált ha­jókhoz szokott, talán most nem találná szépnek ezt a rozsdamarta acélkolosszust. Persze minden hajó akkor szép igazán, amikor felöltöz­tetik. A szakember szeme azonban így is gyönyörködik benne, hiszen a tervező, az építésvezető, a vasasbrigád már most olyannak, látja, amilyen majd lesz. Május 3-án kezdődött a munka, azóta egyre nő a ha­jótest. Most éppen azt próbál­ják: jól zárnak-e a varratok, nem talál-e utat magának va­lahol a víz. Ha mindent rend­ben lévőnek találnak, beszere- I lik az irányító szerkezetet, meg a négy hatalmas Rába- motort, Akkor kezdi el igazán életét a komphajó; vízrebo- csátják. Addig ezernyi, szerel­vény, műszer, vezeték kerül a helyére, több mázsa festék ta­karja el a mai acélszint és a rozsdát. A névadó ünnepség, s a próbaút valamikor ja­nuárban lesz. S ahogy az már szokás, pezsgős keresztelő. Ilyennek látszik a vaskolosszus az irányítótoronyból Akik háromszor is arcsfnak Azért a pihenésre is jut idő Amikor a váci áfészt hívom, s kérem, hogy nevezzenek meg két szakcsoporttagot, akik pél­damutatóan dolgoznak a kert­jükben, vállalva a 14—16 órás munkát is, Kulcsár László és Mészáros Vincéné vácrátóti la­kosok címét adják meg. Vác és a község között utaz­va, a mezőkön mindenütt ott látható az emberi tevékenység jele. A kalászosok learatva, a líjperna és a lóhere a második kaszálást várja. Nézem a tá­jat, s az ember és a munka viszonyára gondolok. Hajlan­dó-e vajon mindenki a leg­jobb képességeinek mozgósítá­sával dolgozni — a történelem számos zsákutcája után — im­már önmagának? Mert min­den ezen áll vagy bukik. A párt- és állami határozatok csak úgy lesznek valósággá, ha a munkához való joggal él­ni tudunk emberhez méltóan. A két szakcsoporttag háza könnyen megtalálható. Előbb Kulcsár Lászlóékhoz toppanok be. Gyönyörű kerítés, rende­zett udvar, 200 négyszögölös fóliasátor, üvegházban zöldellő szegfű fogad. Az asszony ötven körüli, fürge, beszédes. 1 — A faluban dolgozom a műanyagüzemben. A zöldség- termesztés a napi nyolc óra után következik. A férjem le­százalékolt, segítenek a felnőtt gyerekeink ís. Ha szükséges, tízen is tudunk dolgozni egy­szerre. — Mennyit hoznak a „sát­rak” évente? — Vagy negyvenezret, no, és ellátják a családot. Mert az sem mindegy, hogy én ve­szem a primőrárut, vagy tőlem vásárolják. Nagy különbség az! A porta minden négyzetmé­terén ott a szorgalom nyoma. 1970 óta központi fűtéses a la­kás, most kamrát építenek, mert a régiben kapott helyet a kazán. Az átvételi árakkal elégedetlenek voltak, ezért eb­ben az évben közvetlenül a váci piacra vitték a paradicso­mot és paprikát. — Mikor kezdődik a mun­ka? — Már ősszel. Februárban vetjük a salátát, másodikként a paprikát, paradicsomot és az uborkát. Harmadvetést nem csinálunk. Tartunk baromfit is, sertést is, a termelőszövet­kezet háztáji földjében kukori­cát termesztünk. — Nem érzik magukat túl­hajszoltnak? — Nem. Arra vigyázunk, hogy jusson idő kirándulni, pihenni is. Ameddig az egész­ségünk engedi, dolgozunk. Kulcsárné nem fogalmaz úgy, hogy magasabb fokon új­ratermeljük a természet adta javakat, s alávetjük azokat az egyesült egyének hatalmának, de pontosan ezt teszi a család. A már családot alapított gye­rekeknek is megvan a maguk külön melegháza, az arról be­folyt pénz a sajátjuk. Mészáros Vincéné kertje véggel nyúlik a Kulcsárékéra. Az asszonynak nincs szakkép­zettsége, cukorbeteg, tehát gyakran eszik és pihen. A vá­ci áfész szakcsoportjába be­lépni főnyeremény volt a szá­mára, mert szabadon oszthat­ja be a munkaidejét, ö há­romszor is „arat” a melegház­ban. A saláta és a retek után a paprika és a paradicsom, majd augusztusban az uborka és ismét a saláta következik. —• Nagyon sok talajerőpót­lásra van szükség — mondja szakavatottan. — Az őszi elő­készítés után februárban megy fel a fólia. November elsejéig pörög a munka. Tavaly 120 négyzetméterről 25 ezer forint „jött le” a család ellátása mel­lett. Mészáros Vincéné nem jár piacra. Mindent az áfésznek ad le. Zsörtölődik, hogy alacso­nyak a felvásárlási árak, de érződik, hogy azért elégedett. Egy új fóliasátor váza látszik a régi mellett, jövőre 240 Látogatják a családokat A segítés az életelemiik Vannak mentők, akiknek nincs egyenruhájuk, szirénázó kocsijuk, s a legtöbbször gya­log mennek. Vácott ilyen emberekkel ta­lálkoztam. Köztük a legtöbbet dolgozó Kányik Janos és Lo­sonci József. Az egyik 70, a másik 64 éves, mindkettő ta­nácstag, a Munka Érdemrend tulajdonosai. Losonci József apja, de már ükapja is váci parasztember volt. Ó már kő­műves szakmát tanult. A há­borúban mindkét lábára meg­rokkant, ezért telefonközpon­tos lett. Negyvenkét évesen érettségizett, a váci Bélésáru- gyár energetikusa volt nyug­díjazásáig. Kányik János élete sem szürkébb. A szülei földes­úri birtok cselédjei voltak. Édesapja az első világháború­ban elesett, ő háromévesen ár­vaházba került. Cementipari munkás lett, később az Or­szágos Tervhivatalban, majd a selypi cementgyárban dolgo­zott. A lakáshivatalban találkoz­tam velük. Kis, kerek asztal mellett ültek. Ott tudtam meg: a lakásbizottság tagjai, min­den ügyfélfogadáson jelen van­nak, hogy segítsék érvényre jutni az igazságosságot. Az or­szágban először itt készült el a „százas lista”, mely fontossági sorrendbe sorolja a lakás­igénylőket. Ehhez a bizottság tagjainak 1963-ban ezerkétszáz családot kellett meglátogat­niuk. Utána még ötezret, hogy a nyilvántartás napra kész le­gyen. A listán kirajzolódik a város szociográfiája. — Miért csinálják? — kér­dem. — Játszhatnának az uno­káikkal, vagy a Duna-parti pádon idézgethetnék a hős­kort, melynek részesei voltak. — Hát lehet ezt nem csinál­ni, megállni? — csodálkoztak rám. És mondják, hogy milyen sötét gondokkal, sorsokkal, Tartják a határidőt szétzüllött családokkal talál­koztak. Pedig ha ma nem ta­lál valaki munkát, és nem tud kimosakoÖni a szennyből, az soha. Lakáshelyzet? Jelenleg 1 szer 50 jogos lakásigénylő van, évente ez háromszázzal növekszik, és évente 100 szö­vetkezeti, 100 OTP-’és 50 ma­gánház épül. Tanácsi lakások­ra évekig nem lehet számíta­ni, azokba a szanált házak la­kóit költöztetik. — Mi az eredő ok? — kér­deztem, és ők évek óta ké­szülnek kimondani. — A válás, az ital, a rossz nevelés. — Mindennek mi az orvos­sága? — A munka. Aki nem ren­delkezik állandó munkahelyi lyel, azt az állam szoktassa rendszeres munkára! — önök hogyan gyógyíta­nak? — Megkeressük az okot, ami idáig vezette őket. Ezt az okot megszüntetjük, és vezetjük őkt addig, amíg nemcsak a társadalom, hanem ők monda­nak ítéletet önmaguk fölött. Vallják: Legbiztosabb táma­szuk a tanács. Bármely osztá­lyon bármikor szívesen fogad­ják őket, és a hivatalos segít­séghez a legszebbet adják: az emberi érzést, akaratot. — És önökben honnét ennyi segíteni akarás? — Talán még a rossz emlé­kű árvaházból fakad. Ma pe­dig nem ismerünk elveszett embert, nyomort, csak nap­fényt. Talán innét adódik, hogy Kányik János és Losonci Jó­zsef még vállalták az eltartási szerződések felülvizsgálatát is. Hatvan ilyen van a városban. Itt nincs komoly baj, csak gyakran kell az embere­ket figyelmeztetni a szépre, a jóra. Mészáros Gyula Szebb lesz, nagyobb lesz A városi strandfürdő ezer­ötszáz személy befogadására képes. A nyári kánikulában sokszor kikerül a „megtelt” feliratú tábla. Ilyenkor a strand leginkább egy felboly- dult méhkashoz hasonlítható, a medence megtelik fürdőző, lu­bickoló emberekkel, akik ön­feledten élvezik a víz frissítő hatását. Nem csoda, hogy eb­ben a nagy „zűrzavarban” a sok száz fürdőző észre sem ve­szi, hogy közvetlenül mellet­tük, mindössze egy vékony deszkafallal elválasztva, ko­négyzetméteren folyik majd a kertészkedés. Járkálunk a derékig érő paprika- és paradicsompalán­ták között. Tisztaság minde­nütt. A kis rotációs kapa is gondosan megtakarítva pihen. A gondolataim csak nem akar­nak megmaradni a félköríves tető alatt. Lelki szemeimmel egyes nagyüzemek gépeit lá­tom, amint puha gumikkal áz­nak, eszembe jut az az agro- nómus, aki tavasszal indult a határba megnézni, hogyan te­lelt a földeken hagyott hid­raulika, eke, tárcsa, fogas. S előttem van annak a sofőrnek az arca is, aki egész nap gyil­kolta a vállalati ZIL-t, de a Zsiguliját este puhán és fino­man kezelte. — Ebben az évben már 5 mázsa zöldséget adtunk le, még lesz vagy 2 mázsa — zök­kent vissza a jelenbe Mészá­ros Yincéné hangja. Az udvaron almafák, virá­gok. Jóleső érzéssel köszönök el az asszonytól. Tudom, hogy nemcsak a legszorgalmasabbak, hanem mások is messze kerültek a kétkrajcáros szegénységtől. A kenyér — társadalmi rendünk­nek hála — bőségesen meg­van minden asztalon. A hol­naptól való félelem a múlté Mégis, augusztus húszadikán — mely a kenyér ünnepe is — eszünkbe kell hogy jusson: be­csületbeli ügy megdolgozni ér­te. Ahogyan azt Kulcsár Lász- lóék, Mészáros Vincénéék s a többség teszi. Vicsotka Mihály moly építési munkálatok foly­nak. A tehergépkocsik és a markológép zúgása csak halk zümmögésnek tűnik, s csak a Duna-parton sétáló emberek­nek tűnik szemébe az öreg házak bontása, a törmelék el­szállítása. Itt fogják felépíteni az új uszodát, amit régóta várnak a város lakói. A strandfürdő jelenlegi be­fogadó képességének többszö­rösére lenne igényünk, s már régen eldöntött tény a strand bővítésének szükségessége. A Dunamenti Regionális Vízmű és Vízgazdálkodási Vállalat s különböző társadalmi szervek a város vezetőivel összefogva teremtették elő a bővítéshez szükséges pénzösszeget. A be­ruházás 52 millió forintba ke­rül. Ebből építik fel az új fe­dett uszodát, s a szokásoktól eltérően, egy szabálytalan L alakhoz hasonlító nyitott me­dencét és a különféle létesít­ményeket. Fehér László létesítményfe­lelőstől megtudtuk, hogy a munkálatok jó ütemben ha­ladnak. öt lakóházat kellett szanálni, és tizenkilenc lakó elhelyezéséről gondoskodni. Emellett működő csatornákat kellett átépíteni, a megmaradt házak szenny- és. esővizének elvezetését biztosítani. Ezt a munkát a DMRVV szakembe­rei végzik. — Jelenleg terv szerint fo­lyik az építkezés, de ezt az ütemet szeretnénk gyorsítani — mondja Fehér László. —< Ebben az évben tizenhárom­millió forintot szeretnénk be­építeni, amiben benne van a teljes szanálás, a megmaradt házak megerősítése, a hatal* más erősítő betonfal építése a fedett uszoda elé, és az uszoda vázszerkezetének felállítása a nyílászáró szerkezetekkel együtt. Ez esetben nádpadló­val szigetelve az ajtókat, ablaé kokat, télen is folyamatosan lehetne végezni a munkát. A létesítményt 1984. május el­sején adjuk át a fürdövendé-i 7 eknek. Dénes János ISSN 0133—2T59 (Váci Hírlap)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents