Pest Megyei Hírlap, 1982. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

1982. AUGUSZTUS 20., PÉNTEK

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

13

Kodály• Galántai táncok (részlet)

Tavaszy Noémi metszete

Bihari Sándor:

Kenyér

Kenyér az asztalomon. Fél kiló.

Már ismerem izeit, akkor is, ha a boltból való,

s ki tudja, honnan a liszt, —

otthoni szerint szeretem, aként ahogy anyám, nagyanyám szitálta és dagasztotta még a lisztjét s fűtött alá,

sütötte a kemencében; s aként ahogy apám, nagyapám elvetette s learatta még a búzát s Lator alá,

a vízmalomba vitte őrleni; — aként szeretem, eszem,

ahogy a futkosás rétjei éhséget adtak nekem;

pedig, anyám, nagyanyám, hol van a dagasztó kéz? Föld alatt.

És, apám, nagyapám, hol van a kaszáló kéz? Föld alatt.

De a fiatok ittmaradt. Eszi most a bolti kenyeret, mit hat napon át meg rímel révén maga keresett;

s miről csak egy címke mondhatja

meg,

hogy ki — melyik névtelen

üzem és brigád sütötte meg mindennapi kenyerem,

s hogy ki vetette el, aratta le s őrölte meg, — név szerint, személy szerint nem tudom sose, — egy tudott ország kering

köröttem földjével, gépeivel s karjaival, hogy ide, mint kit családtagnak fogad el, a kenyerem letegye,

s én vágyamig érzem is őt, kenyér íze, ereje teremt

országot bennem s föld tenyerén egy emberi végtelent.

keteg betűi pedig Bernolák Soma

igyekezetét őrizték, a nagy erejű iskolamesterét, l^i szegény jó Hruz Mária kérésére valaha egy rend ruhát vitt annak a hol volt, hol nem volt „tekergő fiú”-nak, ki a faluszéli szilvásban lappangva várta a segítséget... S voltak a családi legendák, szépek és' szomorúak, balladába kí- vánkozók: nagyanyám Mari néniéről, kit Sütő dédanya férjhez kény- szerített, s ezért a választottja a katonaságtól küldött levelében a 37. zsoltár strófáit alakítgatva átkozott el; s aki végül öthónapos terhesen vitte a Dunába az urától kapott betegséget. Többen is látták, s hitték, csak fürödni akar.: miközben befelé gázolt, erővel nyomkodta lefelé a kékfestő ruhát; a kemény karton nem akarta befogadni a vizet...

Rozsnyó ... Petőfi a koldus kalapjába dobott alamizsnakrajcárhoz hasonlította. Iskolaváros, püspöki város, bányaváros... Kiürült középkori tárnákra épült; úgy mondták, a főtéri Kamaraház pincéjéből egy ilyen régi tárnán át kijuthatott az ember a Sajó távoli rétjére. Valaha pénzverő kalapácsosok csengtek ebben a házban, itt verték a kuruc rézpénzt, a kongót, miközben a felső traktusban, „nagy dolgoknak csendességgel folyása után” a fejedelem elhatározta a trónfosztó ónodi országgyűlést, Vasárnaponként diákok ácsorogtak a gyámpillérek alatt, mustrálgatták a sétáló lányokat, meg- megcsitulva a feltűnő kék-fehér premontrei paptanárok láttán. De hétköznapokon széles járomcsontú palóc menyecskék, szőke .szlovák lányok szállták meg a főtér köveit: árulták a gomolyát meg a sztrapacskához való csípős juhtúrót, s nagy csebrekből a tejfölt, zsendicét, s a cigányasszonyok leterített kötényéről gombát, fekete meg piros áfonyát vehetett az ember.

A Drázus patak környékén még álüak a hajdani szűrcsapók, mézesbábosok és gyertyamártók házai, s akadt mutatóba a régi, nyitott pad- lású tímárházak közül is. Vénséges vén emberek éltek ezekben a házakban, mint Munka Samu bácsi, a csizmadia, aki táncolt a dédapám lakodalmán; és töpörödött özvegy anyócsét. A

kák, sötét, gyászjelentésekkel és szentképekkel teleaggatott szobákban; ha beállítottam a kötelező húsvéti locsolásra, lelkeszáradt mézessüteménnyel, gyűszűnyi ánizsos pálinkával kínálgattak. Irtóztam egy kicsit ettől a tömjénszagú várostól, ahol mindig szóltak a harangok: misére vagy temetésre.

ás volt ott lenn a mesék és a babonák világa is. Nagyanyám a seprést mindig befelé kezdte, hogy ki ne hajtsa a házból a szeren- falásnyi maradék kenyeret pedig megétette velem: ha otthagyom, valahol valaki a családból aznap éhen marad. S ő tanított, hogy az útra kiöntött kását, ételfélét messze elkerüljem: bizonyosan rontás van benne, ha belelépek, sebes leszek tőle. Mesélt Kecskeméti szüléről, aki boszorkány volt, s amikor halottas ágyán a szomszédasszony ápolta, folyvást a keze után kapkodott; mert ha át nem adja a tudományát, kínos halála lesz. Végtére seprőt kért, s azt rázogatva halt meg.

A középkori dunavecsei templomot a török bontatta el a penteleivel egy időben, s köveit elhordatta a csák- vári véghely erősítésére. A hagyomány szerint olyképpen, hogy a falvak népét kirendelte az útvonal mentén, s a parasztok kézről kézre adták a köveket egészen Csákvárig. Az ősi alapra földből vert falú templom épült, hogy a török el ne hordássá: csak 1745-ben emeltek új tornyot a falu fölé. A rozsnyói főtéren pedig, az őrtorony mellé, 1659-ben protestánsok raktak templomot — a katolikusok számára. Büntetésből Lippay György esztergomi érsek rendeletére. Úgymond a fáma, megtorlás volt ez a tréfáért, mit vele űztek, amikor térítő szándékkal a városba látogatott; érkezésekor üres koporsókkal rakott szekerek vonul tak át a főtéren, s ő azt hívén, hogy döghalál pusztít, hanyatt-homlok menekült a megfertezett városból . De mindkét torony falában ott az emlékeztető; a rozsnyóiban török ágyúgolyó, a dunavecseiben 1849-es osztrák lövedék, mit császári naszádról lőttek bele, szíves üdvözlésül.

Más tájak, másféle tornyok. De a

tornyok tövében — gyerekkori emlék — egyforma piros hátú bogarak sütkéreztek a régi köveken; s a dunavecsei öreg temetőben pihenő Sebők Szűcs Susannák, Kokas Lídiák, Bízó Rebekák emléke bennem összekapcsolódik a rozsnyói fenyők alatt porladó Sikur Borbálák, Angyal Máriák és Hrisko Zsuzsannák emlékével. Pápista Máriák és protestáns Eszterek vére vegyül bennem s kapcsolja össze szorosan gyerekkorom tájait. Nyakamon sebhely: egy dunavecsei nyár emléke; combomon pedig a mély forradás nyoma: éles kő hasította, amikor háttal rekesztettük el a patakot a rozsnyói Pallag oldalában, hogy fürödni tudjunk...

Lassan eltűnik minden.. Bontanak, építenek itt is, ott is. A rozsnyói hegyoldalon, ahol valaha krumplit szedtem, a cammogó ökrök mögött, az ekevas nyomán, most lakótelep épül, s a nádfedelű vecsei parasztház helyén összkomfortos családi ház emelkedik. Csákány alá kerültek a Drázus-part öreg házai, beépült a hajdani Duna-parti csordalegelő is. A valaha oly csendes rozsnyói főtéren át forgalmas főútvonal húzódik Kassa felé, s a vecsei unokatestvérek reggelenként motoros komppal indulnak munkába a tjilsóféli Dunaújváros nagyüzemeibe. Amiről beszéltem, már csak bennem él, elsöpörte a század, a gyorsuló idő.

Egyszerre kell érezni múltat, jelent és jövőt. Csak így egész az ember. Évezredek és évezredek között a jelen csupán egy pillanat; s ahogy a pillanat falja a perceket, órákat, éveket, évszázadokat, úgy emelkedik alattuk a roppant torony, az emberi történelem. Kömíves Kelemenek vagyunk. kik egyre rakjuk a magasba emelkedő tornyot, hogy végül magunk is kővé, habarccsá váljunk, ahogy kőmíves elődeink is azzá váltak lábaink alatt.

őmívesek vagyunk, bizony. S a dolgunk az, hogy a múlt, amit tűnő napjaink, illanó éveink köveiből felrakunk, s vérünkkel, agyvelőnkkel, verejtékünkkel, s végül elmálló testünkkel is erősítünk, biztos, nem romló alapul szolgáljon a minket váltó Kőmíves Kelemenek lába alá.

Hegedűs Géza-István király szelleme

Itt, Europa legközopen, a Duna—Tisza táján immár közel teljes ezer éve, ha az érlelő nyár után, a szüretelő ősz előtt 'augusztus hónapjának második felénél tart a naptárral számolható idő — a nemzedékek és évszázadok örökítette emlékezetben mindig újra-újra úgy lép elő az államalapító, a szép emlékezetű, a kérlelhetetlen, meg nem alkuvó Árpád-nembeli Géza fia István, ahogy Shakespeare színpadán olykor-olykor megjelenik egy kísértet, hogy valami nagyon fontosra emlékeztessen. István szelleme évről évre figyelmezteti azokat, akik itt itthon tudják magukat, hogy legyenek olyan következetesek önmagukhoz, amilyen következetes volt ő, akinek művét rontottuk vagy javítottuk áradó évszázadokon át, de akárhogy rontottuk, akárhogy javítottuk, arról a Műről volt szó, amelyet egy elszánt és felettébb teendőit értő nemzeöék élén ő valósított meg.

Legegyszerűbb, legáltalánosabb értelmű, de talán legkevesebbet mondó fogalmazásban ezt a művet magyar államnak nevezzük. A jogász és a politikus elme nem is nevezheti másképpen. Valójában azonban az a Mű, vagy ha tetszik társadalmi-lélektani létforma, amelynek erkölcsi parancsaira vagy még inkább teendőinek tudatosítására István szelleme figyelmeztet, csupán közjogi formáját tekintve: állam. Már csak azért is több a közös erkölcsi feladat, mivel az állam, amelynek intézményes keretén belül ró ránk feladatokat a változó körülményű lét, időről időre igen változó tartalmú. Hiszen már a kései Árpádok ábrándos vagy gyakorlati érzékű intézményformálóinak (II. Endrének, a hazai feudalizmus utópistájának vagy IV. Bélának, a bűnös hibákon okulni képes mindent újjáépítenek) magyar állama már nagyon is különbözött István. László, Kálmán, III. Béla még merőben másféle jogeszményű és jogrendű földesúri — az én ifjú jogtörténészkoromban úgy mondtuk: patrimo- niális — királyságtól. Megint másféle volt a szolid Anjouk és a kalandor-játékos humorral bűnöző Zsigmond franciásan nyugati mo- dellű hűbéri állama, s mindezektől merőben különbözött Mathias Corvinus, azaz „Mátyás, az igazságos” polgárosodást, sőt majdani felvilágosodást, állampolgári méltóságot előkészítő pompás reneszánsz magyar állama. Utána pedig... Hiszen Mohácstól kezdve a magyar állam ábránd vagy politikai ffcogram, vagy szabadságharcos cél volt: a valóság Habsburg-tartományi lét, török hódoltság, legjobb esetben a magyar államtól formájában is, politikai helyzetében is eltérő erdélyi fejedelemség volt. István szelleme azonban augusztusról augusztusra felemelkedett az örökölt emlékezetben és hirdette a magyar állam, a magyar alkotmány lététT igényét, korról korra módosuló eszmei-társadalmi tartalmát. Persze, hogy mást ígért Szent István Pázmány Péter katolikus magyarjának és Bethlen Gábor protestáns magyarjának, mást Rákóczi kurucainak és megint mást Pálffy János labancainak, Petőfi engesztelhetetlen forradalmisá- gának és Jókai szelíd egyezkedő hajlandóságának. Nevezték vala bár Szent Istvánnak vagy I. István királynak: ugyanő volt.

István forradalmár volt, a szó legszigorúbb marxi értelmében: egy elavult közösségi létet fenyegető társadalmi forma helyére elvi alapon, kíméletlen következetességgel egy új, akkor legkorszerűbb társadalmi formába vezette át a népet. Méghozzá úgy. hogy egész magatartása úgyszólván minden valamire való utódjának vallható'és vállalható példakép. A materialista számára cselekvő és győzni tudó forradalmár, a politikus elme számára államalapító, a jogi gondolkodás számára alkotmányteremtő, a moralista példázatául meg nem alkuvó. István szelleme maga az összetartó erő. Ez a szellem magyarázza, hogy nem az tesz magyarrá, kinek a leszármazottai vagyunk, hanem az, hogy kiket tudunk az elődeinknek.

István ma talán időszerűbb, mint valaha. Hiszen ma, századunk szakadatlanul életveszélyes buktatói közt, egy végre valóban emberséges és emberi kultúrát igénylő — vagyis humanista — szocialista haza közös kiformálása folyamán megtanultuk, hogy az anyag adott keretei közt gondolkozó materialista és egy anyagon túli perspektívában reménykedő hivő, egy bölcseleti kérdésekben tanácstalan agnosztikus, egy cselekvő kommunista közéleti ember és egy méltányosságban élő-cselevő magánember végképpen egyetért abban, hogy másodrendű kérdés mindaz, ami elválaszt, ahhoz képest, ami összeköt. És aki örökségként, életérzésként, érzelme szerint, kultúrája alapján úgy tudja magáról, hogy magyar és képességei szerint a tőle különböző véleményűekkel együtt munkálkodik a humanista-békés- szocialista Magyarország formálásán, annak a nagy közös példaképe ő István Géza fia. Árhád nemzetségéből, aki évről évre augusztus második felében elébünk lép, és figyelmeztetve int ama közös cél felé, amelyet oly következetesen ő kezdett el.

A mi mostani alkotmányunk István szellemének mai jogi megfogalmazása. Nem véletlen, hogy a mi alkotmányünnepünk naptár szerint azonos I, István napjával. Az ő szelleme és a mi alkotmányunk összeköt bennünket és erősít a közös, emberséges célok megvalósításában.

1