Pest Megyei Hírlap, 1982. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-31 / 178. szám

1983. JÚLIUS 31., SZOMBAT PEST MEGYEI HlRLAP MAGAZIN Mátyás István■ ♦ » . Örvös Lajosnál Faház Szentendrén, dupla, szige­telt fallal, fölül két kis manzárd- szobával. Az utóbbiak közül a műút, a Dunakanyar körút felé néző Ör­vös Lajos dolgozószobája. Szinte az egész évet kinn töltik, a tél nagy részét is; csak keveset tartózkodnak Budapesten. A ház mögött néhány gyümölcsfa, előtte bokrok, fű, há­rom játékos, hempergő kutya s egy gyönyörű, hatalmas diófa. Ideális környezet az íráshoz, a műfordítás­hoz. — Lajos! Ezen a fán nincs ter­més. Nem látom a kicsi, zöld dió­kat. — Igen, kérlek, ez nem terem diót. Sohasem terem. Azt mondják a környékbeli kerttulajdonosok, hogy ez hím diófa. S az nem terem. Állí­tólag komolyan kell venni a neme­ket a növényeknél is. De szép nagy, látod, felnyúlik a felső szobák ab­lakaiig. Lombjain keresztül látom a világot, a környéket. — Érettségi után Móricz Zsigmond Kelet Népe című lapjához kerültél, 1941-ben. Hogy is volt ez7 — Akkor már megjelent né­hány versem különböző lapokban. Témájuk, hangjuk közel áll ahhoz, amit ő közölt a lapjában. Elmentem hozzá néhány verssel. A „szerkesz­tőség” az Eötvös utca 12-ben volt. Egyetlen kicsi szoba, három kopott íróasztallal. Egyiknél Móricz ült, mint főszerkesztő-mindenes. Ide telepedett le Kelemen János, az ol­vasószerkesztő is, amikor bejött. (Nemrég temettük.) A másiknál a „kiadóhivatal” vezetője és egy sze­mélyben „összes munkatársa”, Mó­ricz Erzsi, azaz Csibe. A harmadi­kon könyvek, halomban. Onnan vittem el néhányat, hogy majd írok róluk. Nemsokára ismét bementem, s mondták, hogy a következő szám­ban benne lesz két versem, meg egy oldalnyi kritikám versesköny­vekről; amiket közben leadtam. Móricz leültetett, kérdezgetett s ott tartott dolgozni, ö tanított meg, ho­gyan kell levonatot javítani, mi­lyen jeleket kell alkalmazni. Ke­lemen Jánost közben behívták kato­nának, így szükség lett az én mun­kámra is. Móricz haláláig ott dol­goztam. — Közben franciául kezdtél ta­nulni. — Igen, Móricz biztatására, ö be­szélt rá „Egy magyar írónak kell tudnia idegen nyelvet is.” Az első tandíjamat, tíz pengőt is ő fizette be, mert nekem nem volt rá pénzem. — Később sokat fordítottál. A francia nyelven alkotó svájci re­gényíró, elbeszélő, Ramuz lett az egyik kedvenced. — Igen. Már a negyvenes évek­ben megismertem. A Magyar Nem­zetben olvastam egy nagyon szép novellát tőle, Gyergyai Albert for­dításában. Felszabadulás után a bu­dapesti egyetemen francia szakot kezdtem, 1947—1948-ban egyetemi ösztöndíjjal Párizsba mehettem. Ott újra Ramuz-írásokra találtam, s megszerettem őket. Hazatérve fordí­tani kezdtem tőle. Többek között fordításomban, saját kis esszém kí­séretében jelent meg A nagy-nagy sondrebondi háború című verses el­beszélése, s egy kötetnyi válogatott novellája is, Az elbocsátott szolgáló­lány címmel. S persze, sokat írtam róla. Az ösztöndíj előtt pedig dolgoz­tam a Dél-Magyarország című lap­nál, Szegeden, ahol akkor Erdei Fe­renc volt az egyik szerkesztő, majd Darvas József hívására a főváros­ban, a Szabad Szónál. Ott találkoz­tam ismét Kelemen Jánossal, s kö­töttem életre szóló barátságot Sar- kadi Imrével és Szeberényi Lehellel. Oda tértem vissza Párizs után is. Amikor megszűnt, különböző lapok­nál alkalmaztak, dolgoztam az Iro­dalmi Újságnál is. Aztán két-három évig főleg fordításokból éltem, majd 1959-ben a Tankönyvkiadó egyik szerkesztője lettem. Tavalyig ott voltam, most az itt, Budapesten megjelentetett, hazánkat francia nyelven bemutató folyóirat szer­kesztőségében dolgozom. A munka­helyeimről talán elég ennyi. Jövő­re leszek hatvanéves. — Versekkel kezdtél. Mondtad is. Megjelent négy versesköteted. Utol­jára 1954-ben. Azóta nincs örvös­vers. Hova lett a költő? — A háború után egy darabig még megvolt. Aztán elvitte a tanu­lás, az ösztöndíj, az újság, a fordí­tás, a szerkesztés. Eltűnődöm: itt egy írni tu­dó, tehetséges ember, akinek ön­álló kötete — a fordításokat most nem számítva — negyedszázada nem jelent meg. Nem állhatom szó nélkül. — Lajos! Miért nem írsz te köny­veket? Szeberényi Lehel azt mond­ta nemrég, hogy nagyon jó novel­láid vannak készen. — Nézd, kérlek, ‘én nagyon sze­retem azt, amivel most foglalko­zom. A fordítást, a franciát. Azért néha írok novellákat, találkozhattál velük időnként a lapokban. De jó­kor kérdezted ezt, mert az év végé­re, legkésőbb 1983 elejére szeret­ném befejezni novelláskötetemet; eleget téve ezzel egyben a Szépiro­dalmi Könyvkiadóval fennálló szer­ződéses kötelezettségemnek is. — Miről, kikről szólnak ezek a no­vellák? — Emberekről, akiket ismertem és ismerek. Mindenféle emberekről. Beleveszem a régebbi időkben írt elbeszéléseim némelyikét, s újakat is. Témájukat tekintve vegyesek ezek az elbeszélések. Szerepel ben­nük falu, város, Budapest, Párizs. De mindig belülről igyekszem ábrá­zolni az embert. Az emberek kö­zötti viszony érdekel, bárhol is ját­szódjon a történet. — Mi hozott ide, Szentendrére té­ged? — Nagyon szép errefelé. A felesé­gem is jobban érzi itt magát. Ö So­mogy megyei. S bevallom, én is. — Miért érzed jobban magad, mint Pesten? — Sokat ad nekem az itteni em­beri környezet. Az is, hogy vasár­nap délutánonként Vas István és Szántó Piroska társaságában va­gyok; innen jó ötven méterre lak­nak. Szombatonként Szeberényi Le­helnél, a nagyon közeli Leányfalun. S más író és művész barátoknál. De nemcsak ez. Kérlek, itt ismerős min­denki. A postás, aki kerékpáron jár és beköszön. A fuvaros, aki ha nem ül a kocsiján, megölel, amikor találkozunk. Ugyanígy más ismerő­sök is vannak, a szigeten, a közeli falvakban, a szomszéd utcában. — A városban ez nem lehetne igy? — Nem, kérlek, sajnos nem le­hetne. Nincs rá idő, mód, lehetőség. Ott salátáért a piacra megyünk, s- nem tudjuk, mikor dobta be a pos­tás a leveleket az egyenszürke pléh- dobozba a kapu alatt. Itt természe­tes, hogy az emberek segítik egy­mást. Kérés nélkül is. És ez a lég­kör nagyon megfelelő az alkotó­munkához. A kapuig kísér Örvös Lajos és fe­lesége, meg a három kutya. A ka­nyarig a hatalmas diófa látványa. Aztán eltűnik a szemem elől mind­ez, s rövid idő múlva elém maga­sodnak a békásmegyeri lakótelep riasztó, rendetlen cipősdobozhalom- ra emlékeztető házai. Molnár Zsolt-­Köves István versei­Csíkszentmihályi Róbert zenéjére Szétsimítom arcvonásom szemem tüzet kiégetem Derekamból vágyaimat sóhaj nélkül elröptetera Karomat elnyújtom lábam szétgörbítem Leírt betűimet körvonallá zárom Hajamat felgyújtom hátam púppá hajtom Nevetésemet a vércséknek vetem Lázamat lehűtöm nyugalmam felverem Semmim se maradjon hogy mindenem legyen Elkiáltott hanggá s végtelen idővé válók kutató tekinteted elől Keress mindenben ami sík és göröngyös Ami zuhan ível siklik és suhan Keress mindenben ami elfut átfut szétfut Ami kígyózik s kanyar zugaiban Keress mindenben ami kör golyó gömbölyded Ami láng lobogás folyó és kőgörget Könyvek közepében vagy vásznaknak szélén Boros pohár alatt üres szoba székén Elkiáltott hanggá s végtelen idővé válók kutató tekinteted elől Cs. R emberének monológjából Én is most már én Is elmagányosodtam aki annyi embernek voltam láthatatlan támasza elfelejthetetlen jóbarátja megbízható hazakiséröje tárttorkú cimborája csillogószemű álomhercege keménydereku pályatársa tétovázó tanítványa nagyszívű tanítója aki annyi embernek szerettem volna lenni láthatatlan jóbarátja elfelejthetetlen támasza megbízható cimborája tárttorkú hazakiséröje csillogószemű pályatársa keményderekú álomhercege tétovázó tanítója nagyszívű tanítványa Én is most már én is elmagányosodtam s nem lehetek már senkinek kézenszerszámozott fürge lábon nyargaló szeretője mert mindig elébem áll mi voltam s mi szerettem volna lenni mielőtt én is elmagányosodtam A természetimádó Az idő szerépei Csíkszentmihályi Róbert művészetének középpontjá­ban. Azt szeretné kitapinthatóan megfogni és felmutatni, amelynek a vállalása minden valamire való al­kotó célja. Ám az időt ő nem ki­merevíteni kívánja, nem a lét egyetlen pillanatát akarja bronz­Idő III. Idő XXIV. plasztikába gyömöszölni. Nála a folyamatnak van szerepe. Annak az állapotnak, aminek elő- és utó­játéka van, amit lehetetlen elkép­zelnünk a kezdet és vég nélkül. Mivel a művészetben ennek az ábrázolása a legnehezebb, az aka­rás nemcsak az egyszeriben fogal­mazódik meg. Csíkszentmihályi emberi alkata, szándéka szüntelen megújulást, állandó küzdelmet igé­nyel. idő sorozata — a számlapos és számlap nélküli órák — az egyé­ni tapasztalás és a kollektív böl­csesség ötvözetéből született. A megfogható és a megfoghatatlan kettőssége úgy hat minden plaszti­kájában, ahogy az ellentétpárok fel­tételezik és kiegészítik egymást. Ezek a kisbronzok megszakítha- tatlan folyamatként követik egy­mást. Csíkszentmihályi azonban megáll egy számnál. Azt tudatosítja, hogy bármilyen is legyen szerke­zetük és formájuk, bármelyik kort is jelképezzék, legyenek töredezet­tek vagy tudatosan szétvertek, az időnek nem lehet ellenállni, mert mint Whitman fűszálai, a percek múlása mindent beborít. Csíkszent­mihályi az idő lényegét közelíti meg. Félretolja, megszünteti a hoz- zátapaüó történéseket, az eddig so­ha nem tapasztalt ’ borzalmakat, gyötrődéseket, önmarcangolásokat, s úgy próbálja feltölteni az emlé­kezet vákuumát, hogy az ne a za- vartságára, az időzónákra, a szét- szakítottságra emlékeztessen. Ám érzi. hogy a méret kötött, en­nél többre, nagyobbra kell vállal­koznia. A szobrász ezt az elképze­lését a Műcsarnokban látható kiál­lításán másképpen s megvalósítja. Az Idő sorozat mellett itt szerepel­teti először az embernagyságú ido­lokat. amelyek éppúgy folyamato­kat jelölnek, de leginkább állapo­tokat, mint az idő tépett bronzai. Ezek az embernél magasabb figu­rák bálványok is lehetnek, s mint Húsvét-szigeti rokonaik, valami ősi, szavakkal alig körüljárható érzel­meket, tartalmakat rejtenek. Első látásra azt a puri'án emberséget, ami nem idealizál, de megfogalmaz­za az ember szerepét, az anyák sor­sát. a párválasztás súlyát, a zene örök örömét. Ezek a művek nem statikusak, kimozdulnak szobor­merevségükből. Azzal válnak meg­győzővé. hogy a véletlent és a ter­mészetes formát, a szükségszerűen velünk született tulajdonságokat és a magunkra szedett koloncokat mint emberi vonásokat racionálissá növelik. Csíkszentmihályinál min­den szabályozható, minden tudatos. Tudja, meddig játszhat az anyag­gal. mikor nem fordul visszájára az elképzelés. Az alkotás során ő a szél, a víz, a nap, a hideg, az eső. Az ö szél-ve- soje nyomán bújik ki az anyagból az élet ősi hordozójánaK alakja, az o nap-vésője nyomán ragyog tel gömoolyoeu formaként a hegedűs oröküevaioságot jelképező hangsze­re. Ezek az íooIok ko-magányuKka*. ko-szivúkitei az eletre születtek, az életnek örülnek.' Az Emberput olyan ideát testesít meg. ami egyre inkább kuriózumnak tűnik a szá­zadvégen. Itt nincsenek részmegol­dások. Miként idő-bronzai, úgy kő­idoljai is a teljesség jegyében fo­gantak. A szobrász kilendítette magát a részletkérdésekből. Kemény erköl- csiségével azt az abszolút emberit keresi, amely csak azok fejében lé­tezik, akik nem úgy akarják vegy- jeleire szedni a világot, hogy aztán szétdobottságában mindent s min­denkit magukra hagyjanak. A szob­rász nem engedheti meg ezt magá­nak. Csíkszentmihályi befeléfordu lásai egy örökkön meditáló lényt 'takarnak. Olyan embert, aki nem a mozgást akarja megfogni, hanem a gondolkodást, ö azonban természet- imádóbb annál, mintsem, hogy har­sogjon: az elemi formák nyelvén osztja meg velünk érzéseit. Ettől mi is átlényegülünk, s megpróbá lünk úgy élni, hatni egymásra ahogy azt a legjobb pillanataink ban mindig is akartuk. A 8. ÉS A 9. OLDALON CSÍK SZENTM1HÁLYI RÓBERT SZOB RAJNAK REPRODUKCIÓI LÁTHA­TÓK.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents