Pest Megyei Hírlap, 1982. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-31 / 178. szám

8

PEST MEGYEI HlRLAP MAGAZIN

1982. JÚLIUS 31., SZOMBAT

Társak Anya Ember Zene

Kiss Dénes versei'Dunakanyar

Két pont tájban időben

i

A víz rajtam folyik át ország földjeként fekszem itt Túlparton hegy-bazilikák tornyukon felhő-zászlaik

A folyó cngemet sodor a lélek roppant tengerekbe ér A pillanat csillanó vizfodor Hajam turzásos-fchér

Hazám e táj földje lettem Fák! Nőjetek belőlem nagyra A várromon régi szerelmem arcát rozsdás repkény takarja

Márta! Márta! Veled jártam itt A hegyről még messzire láttunk — Hol a forrás? Hol lábnyomaink? Hova lett amire nem vigyáztunk?!

Folyó! Folyom! Te édes ifjúság! örökös csillagringató —

Nevetésed libeg és ruhád a hegyoldalon s mintha az időn át égbe ömölne velünk a folyó

Tamás Menyhért••

A sorsos ember (Regényrészlet)

Két pontban nincs egyidejűség! Mig megérint szerelmem az érzés az űr végtelenjébe hül —

A pillanatba ezer történés jövője-multja sürül össze! Nézem:

pilláid alól ki néz?

A pekingi ős vértesszőllősi szemembe

H

olt-Körös. Harcsási-ág. A partot kétoldalt gyékény és nád szegélyezi, mögöttük fiatal nyárfasor, mintha a töltésre vigyázna, a töltésnyire szűkült útra, amelyről azt se tudja az ember: a városba igyek- szik-e vagy onnan menekül, a keréknyomok közt benzinfüsttől őszülő fűszálak, térdeplésük szélre, fuvallatra vár, megváltó esőre..,

Ahogy a nap növeszti árnyékát, meg- megzizzen a nádas, csipkéződik a víz.

A csónak, amelyben Miklós Kriszta nagybátyjával ül, észrevétlenül sodródik.

Miklós, a tenyérnyi evezőlapáttal, megfordítja a csónakot, halk cuppanóssal siklatja a combjára, karjára fröccsenő vízcseppek csapásról csapásra pezsdítik a bőrét, kedélyét, hasznosságra, van miértre gyülekező pillanatait, azokat a pillanatokat, amelyek nem akarnak kívül rekedni a világon, nem mondanak (mert nem mondhatnak) le történéseikről sem, s nemcsak a világ kezdetére emlékeznek — mindenre, ami az első reggel óta történt, ami nyugvó pontot adhat a jövőnek: a Földnek...

Sárközi doktor feladja hallgató testtartását:

— Na, ugye nem bántad meg, hogy lejöttél?

Oldódó mosollyal:

— Nem.

— Látom rajtad: még mindig fáradt vagy.

Lihegése lassan csillapul:

— Ez már jóleső fáradtság. Örömet hoz.

— Krisztának volt igaza.

„Be akarsz dilizni?”

„Dehogy akarok.”

„Akkor szót fogadsz nekem és szeptember végén leutazol szépen a nagybácsikám tanyájára.”

„Tud erről a nagybácsikád?” „Tud.”

„És mit szólt hozzá?”

„Vár.”

„És te?”

„Majd érted megyek.”

„Mit csináljak ott két hétig?” „Amit a nagybácsim: hajnalban kiülsz a partra, horgászol, utána für- desz. csónakázol, ebéd után kezded élőiről: csónakázol és fürdesz. Beszélni úgyse sokat beszélhetsz, a nagybátyám ebben sem különbözik apámtól, tíz mondatból kitelik a napja, ha nagyon hiányzik a szó. kopogtass be a szomszéd házba, Dávid bácsihoz, furcsa, bogaras lény, télen- nyáron a Harcsási-ágat járja, úgy evez a vizen, mintha tavi ember lenne. esténként gyertya mellett ír. Erdélyből menekült, érdekes lehet, amit körmölget, a néprajzosok, a népdalgyűjtők sűrűn keresik, néhányszor hallottam énekelni, az énekmondók hangján énekel...” „Dávid bácsi?” '

„Dávid Kelemen, ismered?” „Hallomásból.”

— Most már én is úgy érzem. Sárközi biccent, a Nap felé fordul, szeme összeszűkül, résein a fecskék villódzását figyeli.

— Ne nézzük meg a fenékhálót?

A fecskékhez élénkül:

— Nézzük.

Szeme sarkából a stéget lesi. A horgászbotok érintetlenek.

Mozdul a túlsó part. Fekete kalap

jelzi a csónak Irányát. Kimért ritmusban csobbannak áz evezőlapátok. Hangja megelőzi:

Ha folyóvíz volnék, bánatot nem tudnék, hegyek-völgyek között zengedezve járnék.

A Holt-Körös erősebben csipkéződik.

A töltés készségesen veri vissza az ismerős dallamot. Sárközi doktor hessentő mozdulatot tesz:

— Már megint énekel.

Melegséget indító dallam száll a

víz fölött; vetélkedik a part menti virágokkal.

Miklós a dallammal együtt sóhajtja:

— Szép hangja van.

— Neked ez tetszik?

— Mintha apám énekelne.

Sárközi fintora mosollyá enyhül:

— ízlés dolga.

Miklós bevárja az öreg csónakját. Arca sovány, feje szelíd, tartásos. Vastag flanellinge a bordázatára tapad.

Megbillenti kalapját:

— Jó napot doktor úr.

Sárközi kedélyeskedőn viszonozza a kalapbillentő köszöntést:

— Jó napot.

Az öreg pillantása Miklósra mozdul:

— A kívánság párja legyen a vendégé.

Miklós illően bólint.

Az öreg lendít a lapáton:

— Áldásos pihenést.

— Magának is.

Az öreg csónakját örvényes fod- rozás követi.

— Nem kedveled?

Sárközi unottan keresi a választ.

— Keserűség folyik belőle.

— Amilyen a sorsa.

— Amilyenre keseríti.

Hallgatnak.

— Este meglátogatom.

— Látogasd ...

A

z öreg felcsavarja a petróleum- lámpa lángját. A szoba megvilágosodik, fala frissen meszelt, a búbos kemence subát terített magára, az ajtó fölött feszület, körbe cserép- és fatányérok, kancsók. Az ágyon cserge, három szedett párnával, az asztalon tarka nagyabrosz, szakadt fedelű könyvek, kockás füzetek.

Áll és vár.

Az öreg lepakol a faragott székről, forradásos keze árnyékot vet.

— Üljünk asztalközeL — Megtisztel.

— Szomszédok vagyunk.

— Néhány napra.

— Az is szomszédság.

Illedelmesen összemosolyognak. Nehezen találnak társas szóra. Miklós figyelő pillantása nem tud szabadulni az árnyékos kézfej látványától.

— Háborús perzselődés?

A kezét maga elé kapja:

— Ez a csúfság-e?

— A forradás.

Elmerülten néz:

— Hosszú história.

— Nem lehetett hosszabb, mint a háború.

A kockás füzetek alól fényképet húz elő. Széle sárgult, egyik sarkából kiszakadt az ég. Az őrház ablaka vizslató. A lépcsőknél két-két kakastollas csendőr áll.

— A háború a végét járta. A nagy felbolydulásban, abbéli ijedelemben, hogy még parancsoltabb élet szakad ránk, megint a nyakunkba vettük a világot. Családostól fel- csipekedtünk az egyik Kolozsvárra készülő vagonra. Ügy számítottuk: onnét könnyűszerrel átjutunk az anyaországba. Számításunk igencsak nagy kerülővel; veszteglő várakozásokkal váltódott valóra. Hol lekapcsolták a vagont, hol félreállították. Minden napra kijutott valami... Akár álltunk, akár nekilódultunk, míg el nem hagytuk Erdélyt, egész álló nap a vagonajtót támasztottam; búcsúztam a földtől, a hegyektől, a fáktól, a pisztrángos patakoktól... Addig-addig búcsúzkodtam, a végén már nem láttam, nem hallottam ... Nem vettem észre a gyors fékezést, a fékezéstől megindult vagonajtót... Megesett a baj, a kezem ott maradt. Levitte mind a bőrt... Orvos sehol, kötszer még úgy se, álltam fallá fe- héredve, a feleségem, Isten nyugosztalja, egy darabig jajveszékelt, aztán nagy hirtelen eszébe jutott a pálinka ... Áztatgatni kezdtem vele a sebet, mire Pestre értünk be is gyógyult.

Miklós, mintha ugyanazon a hirtelen fékező vonaton ülne, összerezzen, hátához hidegül az inge.

Krémer JózsefKöznapivá lesz

Köznapivá lesz a különcség köznapivá hogy látunk s már

nem nézünk hogy ne botránkoztassunk köznapivá lesz a forró nyár az égető parti homok a hűvös hullámok hivogatása köznapivá lesz a látvány

a gyógyításé a művészeté az emberi köznapivá lesz a bátrak kreol bőre — el kell űzni a magamutogatókat a kéjjel gyalázkodókat a merész bámészkodókat köznapivá lesz a természetes

nem a gömbölyűbe domborodó a sugarakba tárulkozó a rejtekéböl előmerészkedő test a kéjenc a prűd ... nem strandon vetkőzve veszítjük el a meglevő tisztességet s kinek kell a ruhákba burkolt üres maradiság. köznapivá lesz c különcség ha csak látunk nem nézünk s nem botránkóztatunk

Három grácia I.

Három grácia II.