Pest Megyei Hírlap, 1982. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-24 / 172. szám
1988. JÚLIUS 24., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Taridori Dezső; A vándorbútorok Még a lakás kezdett vándorolni velük: egy emeletet, vasgerendákkal. Aztán ami ép maradt, visszakerült megint (alak közé. Emlékszem a széttárt szárnyú zongorára, kilógott a járda fölé. Anyám tükörasztala tele volt képcserepekkel, például az övével is; többé sosem lett olyan. Akkor jó húsz év nyugalom következett; két szoba közt költöztek ide-oda, ám zaját szobát nem rendeztem be velük. Apámék hetvenben elköltöztek; és tíz év múlva már egy üres lakásba látogattam át az egykori bútorok közé. Egy szék a loggián ázott, verebeknek szórtunk kenyérmorzsát alája; vendégszék volt, közönséges hivatali (a, nem tudni, hogyan került oda. Rakodáskor egyre közelebb került hozzám a furcsa szagú kolónia. Megtaláltam apám negyven évvel korábbi bútorszámláit; ezek a szép papirosok, mintha ők lettek volna valódibbak már, és egyre inkább létezik, éreztem, egy olyan lakás is, ahová elegendő az efféle jelzés. Halottaim élnek ott? túl egyszerű volna, hasonlat. Magam is élek ott, átlátogatok egy ilyen lakásba, ahol a bútorok számláin dőlök végig, leülök dolgozni egy nyugtára, és madársuhanás csak, ami körülvesz, pillanatonként, ök négyen, majd öten, vak társukkal most már, kirándultak ma: a nyitott ablakban üldögéltek, kalitkástuL Mintha kalitkáik is lények volnának, nézegetnének a fasorra, melyet anyámék láttak valamikor még, és én, nyaralásból hazatérve, hangsúlyosan. Anyám tükörasztalán áll egy kalitka: egy költöző madárral, pútorozott semmi se vagyok, besemmizett szoba, költöző maradás. Ungvári Tamás; Nyakkendő és társai Fellázadtam — s ezt ezúton tisztelettel bejelentem — a kötelező olvasmányok ellen. A magamfajta li- terátor nem kaphat észbe eléggé idejében, hogy napjait csupán a kötelező olvasmányok töltik ki. El kell olvasnom a kortúrsaimat, el kell olvp- nom az idősebb pályatársak munkáit, a posta külföldi folyóiratokat hoz, melyeket, ha már az asztalomon hevernek, időnként mégis átlapozok, s aztán természetesen a hivatásommal is kényszerű olvasmánytömeg jár. Az olvasás betegségét azonban csak úgynevezett hasonszőrű gyógymóddal lehet kezelni. Azt nem tudom megtenni, hogy ne olvassak, ezért lázadásom első kezelési szakaszában úgy döntöttem, hogy kizárólag felesleges dolgokat fogok olvasni. Amire sehol és soha szükségem nem lehet, ami nem is okoz különösebb élvezetet. Ami talán megutáltatja velem egy időre a nyomtatott betűt — tehát az volt a célom, hogy elmerüljek a totálisan céltalan olvasásban. Az első könyv, amit a polcomról leemeltem, máris telitalálatnak rémlett. Jelenthetem, hogy megtaláltam a totálisan felesleges, csaknem elolvashatatlan, minden haszon nélküli könyvet. Szerzője: Hermann Morten Freiherr Baron von Eelking. vagyis lovag báró és mindenféle elmekkel felékesített úr, aki a nyugatnémet divatszövetség elnökeként egy rendkívül drága könyvben közzé tette a nyakkendő történetét. Hogyan kötötték a nyakkendőt a tizenhatodik században, ez végre tényleg nem érdekel, mert nem szeretem a nyakkendőt és nem szeretem a tizenhatodik századot. A könyvet négy napig olvastam, már-már azt hittem, hogy meggyógyultam, amikor rábukkantam egy párbeszédre Hermann Morten Baron von Eelking könyvében. A Monarchia egykori nagyhatalmú külügyminisztere — meséli a báró — mindig azon igyekezett, hogy öltözködésben lefőzze Bismarckot, a vaskancellárt. És miközben népek sorsáról döntöttek háborúkat indítottak, népeket fosztottak meg iogaiktól. egymásnak kedves jótanáccsal szolgáltak: hol lehet kapni a legszebb nyakkendőt. Bertholt gróf még azt is tanácsolta Bismarcknak, hogy menjen el Rómába, nézze meg Traianus diadaloszlopát, mert ott az időszámításunk után 113-ban épített, hatalmas diadaloszlopon az egyik római katonául már nyakkendő látható. Gyógyulásomnak egyszeriben vége volt: újra visszakerültem a fontos dolgok világába, elkezdtem mérhetetlenül gyűlölni a vaskancellárt, az egykori osztrák külügyminisztert, a nyakkendőbárót és mindenkit, aki miközben az embereknek mégiscsak fontos dolgaik vannak — ígv a béke, a nyugalom, a sorsuk, a gyerekük —, ők a Traianus oszlopán látható római katona nyakkendőjéről beszélgetnek. Nem akarok velük közösséget vállalni. Tihanyi Lajos festménye Trencsényi Imre: Ordastörténet C sak nézem, nézem, ki zavarja fel a vizet. Hát te vagy az?! — Bocsáss meg, ebben a pillanatban érkeztem, még nem is érinthettem ... — Nyisd ki a szemed! Ez neked nem zavaros? — Csakugyan, mintha kissé zavaros lenne. De láthatod, hogy én még véletlenül sem tehettem, hiszen lejjebb is állok nálad. — Még hülyének is nézel? összezavarod a vizemet, aztán megkerülöd a sziklát, hogy lentről vigyoroghass a pofámba? — Dehogy vigyorgok! Hidd el, nekem a legkínosabb. Mondd, miért tenném, hogy miután szomjamat oltottam, és el is kerülhetnélek, visz- szajöjjek ide? — Most szóltad el magad! Tehát ittál, és el is akartál kerülni, mert tudod, hogy bűnös vagy. — Hiszen, ha el akarlak kerülni, azt gondolod, nem sikerült volna? — Szóval akkor jársz túl az eszemen, amikor te akarod? — Dehogy akarok én a te eszeden túljárni! Csak ... — Igazán kedves vagy! Mit akarsz egyáltalán, ha szabad kérdeznem? — Békességet! Semmi mást, csupán békességet! — Békességet? Ezek után?... Látni sem bírlak. Utálkozom, ha rád nézek. A hímnek már a száján volt: Ezen igazán könnyű segíteni, de mégis sikerült türelmesebbre fogni a hangját, s így szólnia: — Akkor még egyszer kérlek, ne haragudj, és engedd, hogy távozzam. — Igen? Azt hiszed. Ilyen kőny- nyen megúszod? Tönkreteszed az életemet, aztán egy pardonnal elsze- lelsz? Hát nem és nem! Előbb elszámolunk! — Hallgatlak. De nézd, a víz most is zavaros, pedig jó ideje mindketten a parton állunk. — Ki tudja, mit hajigáltál bele? — Magam is ebből a patakból Iszom. — Akkor meg mit hazudozol? — Én csak azt mondtam, hogy ennél a kőnél följebb sosem jártam. De ha nem hiszel nekem, nincs más hátra, mint hogy másik patakot keressek magamnak. — Nekem meg itthagyod ezt a mocskot! — Akkor keress te magadnak másikat! — Nem te fogod megszabni, merre járjak! Ott iszom, ahol nekem jólesik! — Maradjunk ennyiben. — Mented az irhád? Ehhez értetek! A másik meg csak üvöltözzön egyszál egyedül ebben a kőom- lásos, kopár, ijesztő völgyben!... — Hát mit tehetek érted? — Itt mindenki csak saját magával törődik, legyen tele a bendője, a többi megdögölhet! Üvöltök a magánytól, érted?! Azt hiszed, nekem nem hiányzik a másik melege? Mit képzeltek ti?!... — ...Eddig nem így beszéltél..; Miért nem ezzel kezdted? — Megint csak én? Mindenben, mindig én vagyok a hibás? Ti miért nem tudtok figyelmesebbek lenni? Azt hittem, különb vagy, megértesz, de te is cSak olyan vagy, mint a többi!... Változó viszonylatok Trombitás Tamás műve — Nem! Dehogy! Én értelek!.II Maradjak?... Elmenjünk a fórrá« sig ? Megnézzük együtt... ? — Azt hiszed, azzal minden megoldódik? — Hiszen a zavaros víz dühített fel. Te mondtad... Indulunk? — Micsoda vízről beszélsz te? — Szerinted felzavartam az ivóvizedet. — Te még mindig itt tartasz? — Igen. Mert be szeretném bizonyítani ... • — Ne bizonygass te nekem semmit. — De igen. Mert nem akarom, hogy erről köztünk még egyszer szó essék! — Tudom, neked legjobb lenne, ha én befognám a pofámat. — Nem mondtam semmi ilyesfélét... — Csak gondoltál... — Nem is gondoltam, de szeretném, ha tárgyilagos lennél... — És megenném az efféle szánalmas kimagyarázkodásokat... E ngem szeretnél te megenni — villant át a másikon, és ezt nem is találta olyan tréfás gondolatnak, mert felborzolódott a szőr a hátán. — Maradjunk a tényéknél. Te ott álltái a köveken, és kortyoltad a kétségkívül kissé zavaros vizet, amikor megjelentem én, nem tagadhatod, hogy alulról jövet. Éppen csak körülnéztem, mire te befejezted az ivást, megpillantottál, és rám ... megpillantottál, és megszólítottál ... — Mondd csak ki! Rád ripakod- tam!... Rád ordítottam! Rád üvöltöttem, mert én egy ilyen őrült, bolond, elmebajos, üvöltöző bestia vagyok! — Nem mondtam egyiket sem. — Visszaszívtad, mert nem merted kimondani! Ugye, most lapulsz? — Mit válaszoljak? Ha azt mondom, nem félek, gátlástalan, pimasz, cinikus és elbizakodott vagyok. Ha azt mondom, félek, rossz a lelkiismeretem, és ki tudja, minek nézlek ... Ügy forgatod a szavaimat, ahogy te akarod ... — Lassan kiderül, mi a véleményed rólam. No, mondd ki végre bátran! — Nem Ítélkezem én feletted. Hányszor mondjam, nem akarok marakodni... Nézd, itt kushadok előtted, így könyörgök, hagyjuk békén egymást! — Azt elhiszem! Megfojtanál egy kanál vízben, ám hagyjuk békén egymást, mert én vagyok az erősebb! Rosszul számítottál. Ha már te is úgy gondolod, hogy vagy te, vagy én, legyen meg, aminek meg kell lennie!... — Itt a torkom, mit bánom én! Csak már egyszer vége legyen ennek a pokoli szócsavargatásnak!... W isszahőkölt egy pillanatra a nős- ▼ tényfarkas, de megsejtve, hogy további acsargásaira egyre fokozódó ernyedtség lesz a válasz, meg azt is érezve, hogy ez az utolsó alkalmas pillanat, fáradt fogcsattog- tatással nekiesett ordastársának, hogy most aztán széjjeltépi... Papp Márió■■ Nehéz szerelemben Nehéz szerelemben véres születésben taníts hűségre gyönyörű nagy télben súlyos szirmokkal fáradság virággal boríts el végleg Igazad átkával ökölben mosdatott késben fürösztött vértiszta holnapú emelj magadhoz A házak közt már céltalan jár, s gyanakvó arc az ég fölötte. Megáll a fénylő félszavaknál, csikket köp kék neonkörökbe. Zsebében hord egy más vidéket, de azt már végleg összegyűrte. Odébbrúgja a gesztenyéket, beléakad tüskés betűkbe. Köztünk élt hajdan — azt beszélik, kik már helyette énekelnek. Most elbotorkál még a télig, s a hóban ás magának vermet. Szokolay Zoltán: A házak közt Szürke és barna csendélet
