Pest Megyei Hírlap, 1982. június (26. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

1983. JŰNIUS 5., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Nemzedékek tanítómestere Mit lehet elmondani róla röviden? Nagyon keveset. Csak jelzésszerűen. Könyvet lehetne írni a kritikusról, akit már fiatalon, a harmincas évek elején jegyeztek, elismertek. Egy másik könyvet a szerkesztőről, a kiadói szakemberről, az iro­dalomszervezőről, tehetségek felfedezőjéről, irodalmi érté­kek útjának egyengetőjéről. S vaskos kötet tárhatná csak fel a novellista és az csszéíró hatalmas életművét; mellette egy másik a drámaíróét. S még mindig nincs vége a sornak. A műfordítóról is készülhetne kötet. Stendhal, Maupassant, Mauriac és mások műveinek nyelvünkön való megszólaltatójáról. S ha módomban állna ezeket a könyveket megírni vagy megíratní, mindenképp külön vennék egyet, még ha lát­szólag erőszakos kiszakítás lenne is a felsorolt területek­ből. Kellene egy könyv a portréíró Illés Endréről. Mintegy tankönyvként. Bár nem tudom, tulajdonképpen nem hi­szem, lehet-e eltanulni az ő sajátos „portréfestését”. Kriti­kai és esszéportréit az érezhetően bőséges ismeretanyag, a részletekbe menő tájékozottság, az összefüggések érzé­keltetése, a hivalkodástól mentes személyes jelenlét, az ér­zések őszintesége — akár szeretet, akár gyűlölet, ha az megérdemelt — teszi egyénivé, tulajdonképpen utánozha­tatlanná. E rövid terjedelemben még csak kísérletet sem tehetek arra, hogy egyes írásairól kezdjek szólni. Helyette hadd emlékeztessek két sorozatra, amelyek, ha más-más okok­ból is, elválaszthatatlanok a nevétől! Az egyik a Magyar Remekírók, amelyet az igazgatása alatt álló Szépirodalmi Könyvkiadó jelentet meg, immár évek óta. Az ő ötlete volt, hogy legyen egy ilyen könyvsorozat, amely mintegy nyolcszáz év magyar irodalmát fogja át, minden eddigi­nél teljesebben. A másik saját írásainak kiadása, életmű­sorozata, amely a Magvető Könyvkiadó gondozásában je­lenik meg, s eddig tizenegy kötete van. Reméljük — kí­vánjuk —, hogy nem végleges szám ez. Mi minden mozgatta, mozgatja, készteti írásra több mint fél évszázada Illés Endrét? Idézem őt. „A disszonanciákba bele kell kapaszkodnunk: az életet jelentik ..., ... szeretem a váratlant. Drámáim, novelláim alapanyaga... Szeretem az aszimmetriát is. A tökéletes szimmetriák fejfájdítók ... A kísérleteket is szeretem. Az egyéniséget — az eltérést a típustól.” Hadd álljak meg itt! Az: mondják, egy alkotó, egy művész az életét is művé alakítja. Ha ez sikerül, rendkívül értékes aranyfedezetet ad alkotásaihoz. Illés Endrének tökéletesen sikerült. Ö egyéniségében, életvitelében, alko­tói formájában, jellemzőiben is „létrehozta” az eltérést a típustól. Egy jellemző adalék ehhez. Most, nyolcvanévesen — 1902. június 4-én született Csütörtökhelyen —, amikor legtöbben már csak élvezik eddigi munkásságuk gyümölcseit, ő új és új írásokkal, ötletekkel lep meg bennünket. Nekünk kellene ajándékainkkal felkeresni őt, s közben ő, az ün­nepelt teszi ezt velünk. Az ünnepi könyvhétre, tulajdon­képpen a születésnapjára, jelent meg Igézet című kötete, amelyben seregnyi új írás van, tájakhoz, városokhoz fű­ződő emlékeiből fogantak; miközben bejárta a világot, Szlovákiától Thaiföldig. Köszönjük az ajándékot. S köszöntjük, további alkotó­kedvet, hozzá erőt és egészséget kívánva, az írót. MÁTYÁS ISTVÁN Tandori Dezső'­Aludj jól, vak madár Aludj jól, vak madár, veréb tojó! Holnap újév reggele, fölébredsz ugyanúgy, mint máskor, a sajt, amelyre számítasz, ott lesz rudad egyik végében. Rajta hosszúkás szőlőszem, talán az utolsó, tavaly-idén. Fél évig nem leled, ilyen égövön élsz. Hány újév-napod van?! Egyik: márciusban, akkor találtak egy ház falánál, furcsa mozgásodról rád sem ismertek azonnal. A másik: május, akkor vettük magunkhoz, újabb otthont kellett megszoknod. Nyár végére mindkét szemed helye maradéktalanul horpadt volt már, befagyott puhaság. Hány éves vagy, nem tudjuk; mi történt veled egykor, titok marad. Mégis a barátunk vagy, Pipi Néni, vásár- csarnokunkat valami zöldért bejárom, miután a műutak és az utcák szegélyéről minden lehető füvet hazahoztam neked, az utolsót még november végén. így akadtam a nagyszemű szőlőre, egy fürtöt vettem számodra. Hétről hétre megvettük neked a szőlőt, és most ez is elfogy. Nem pezsgés ünnep kinti társaidnak sem a forduló. Egyszerűen valódiak voltatok tegnap is, ma is — ami az én lénytársaimnak nem mindegyikéről mondható cl, emberekről. Csak hát, ti nem hordoztok kimódolt jelentést, ugyanúgy egyszerűen vagytok, ahogy mi itt — és többekkel együtt — szeretünk titeket. Illés Endre: Vallomás, éjszaka A zon a téli estén Zsolt a szoba kö­zepére állított asztalnál ült, előtte térképek, s egy útikönyv, így esténként Firenze utcáit, templomait, múzeumait tanulta ernyedetlenül, mutatóujja a térképen az utcák és terek hálózatát tapogatta, majd el­merülve felnézett a magasba, s a mennyezetnek félhalkan elsorolta, mit lát majd Bargellóban. Azt ter­vezte, hogy nyáron nagyon kevés pénzzel, szerényen Firenzébe utazik. — Kár vonatra ülnöd — ugrat­tam. — Te már minden oltárképet jobban ismersz, mint az oltárkép ön­magát. Válaszra sem méltatott. Nyolcadik napja járkált révületbe esve a Ponte Vecchión és az Uffizi termeiben. Ugyanannál az asztalnál — a sar­kán — Géza egy mesterjátszmát bo­nyolított le zsebsakkján, könyvből. Egyik este ilyen szeszmentesen sak­kozott, a rá következőn elmaradt gyógyszertani szigorlatára készült, verejtékezve. Négyen laktuk a szobát. Karcsi legtöbbnyire elhúzódott tőlünk, térdére fektette nagy táblájú nőgyógyászati atlaszát, és végtelen levelekbe sodródott — sohasem tud­tuk meg, kinek írja esténként a nyolc és tizenhat oldalas leveleiket. A vetetlen ágyon feküdtem, néz­tem a háíom fiút. Nem sokat tudtam róluk, éppen csak a nevüket. Pedig évfolyamtársak voltunk, de más-más baráti körhöz tartoztunk. Akkoriban az volt a klinika belső rendje, hogy a medikusok két hétig este s éjszaka a kijelölt ügyeleti szo­bában tartózkodnak, négyesével, s legalább két szülésnél segédkeznek, a többit meg — okulva, s tanulva — nézik. És azért kellett éppen éjsza­ka ott aludnunk, mert a nappali elő­adásokról és gyakorlatokról nem ma­radhattunk el, csak az éjszaka ma­radt tananyagnak. Az ügyeleti szobában négy ágy szolgált minket, s bár illemtudóan a négy sarokba húzódtak, mégis sok helyet foglaltak el. Középütt az asz­tal állt, négy székkel. Két falnál két keskeny szekrény. Alig mozdulhat­tunk a szobában. kedvűén tűrte, amit még el kellett végezni vele. Később átkerült a kö­zös, nagy terembe, a tízágyasba. — A hasára homokzsákot! — ren­delkezett az osztályorvos. — Kü­lönben befejeztük, hamarosan el­alszik. F elém fordult: — Kedves kollégám, maga azért maradjon még mellette egy­két óráig. Sohasem lehet tudni... A tágas, sokágyas termekben már félhomály és csend van. A megrázó, friss emlékek is kábultan alszanak — időnként azonban egy-egy alvó mégis felriad, ilyenkor meg kell simogatni az arcát. Az asszony, akit azon az éjszakán rám bíztak, nem tudott elaludni. Hogyan is kezdődött? Először csak egy-egy elsuttogott szóval fordult hozzám: vizet kért. Néhány perc múlva panaszkodott, fáj a feje. Vá­ratlanul egyik könyökére támaszko­dott az ágyban — hány óra van, kérdezte. És a halk szavakat észrevétlenül átitatta a vallomás, mint a kötésen átszivárgó vér. De ezt a vallomást is csak suttogta, közben nagy szüne­teket tartott, hallgattam őt, egyszer már azt hittem elaludt, de amikor föléje hajoltam, láttam, nyitott és kerek a szeme, s olyan nagy, mint egy dió. Megragadta a csuklómat, és szorította, úgy szorította, mintha az életéért küzdene. Azután elernyedt, sírt, nem rázkódott, nem is moz­dult, némán sírt. Sírt, és mondta, mondta, egyre mondta: — Gyűlölöm!... Értse meg, gyűlö­löm!... Az arcomba üthet, nem fo­gok védekezni... gyűlölöm!... Először nem is értettem, kit gyű­löl. Azután nem akartam elhinni: azt a most született, kivörösödött arcú csecsemőt gyűlöli, azt a három kiló tíz dekást, a világgal éppen csak ismerkedő élőlényt, a kisfiút, a saját fiát. Gyűlöli őt, mert a férjét is gyűlö­li. Gyenge volt, engedett ennek a férfinak, de soha nem szerette. Már öt éve házasok, de eddig még min­dig elhárította a gyereket. 0t.il Előtte is volt dolgom férfiak­kal, többel is... Azután négy évig csendben maradtam, minden férfi­től utálkoztam... Akkor jött a baj... Amikor láttam, hogy mégis enged­nem kell, akkor jött az a férfi, aki felébresztett... Már hónapok óta csaltam őt azzal a férfival, akit iga­zán szeretni tudtam volna, ha az enyém lehet, egészen az enyém. De nem lehetett... miatta! Eszelősen szorította a kezemet. — Érti már?... Éjszaka vele, és ha lehetett, nappal azzal a másik­kal. .. De az összefekvés nem ün­nepre sütött bájgli. Csak a bájglit váltogatja az ember, először a dióst, utána a mákost... A férfiakkal ez nem jó, higgye el, nem jó!... L ehunyta a szemét, negyed órára elnémult. Már éppen fel akartam állni, amikor kinyúlt a takaró alól, és megint megragadta a csuklómat. Ma­gához húzott, forró volt a lehelete. — És most nem tudom, melyiké a gyerek! Érti ezt? Ezt az őrületet!... Nem tudom, melyiké! Ügy esett, hogy nem tudhatom... Ebbe bele kell bolondulni! Mondja meg, mint csináljak? Megfojtsam?.., Mit gon­dol, hány évet kapok, ha' ráborítom a párnát? Már hajnalodott, mire visszake­rültem az ügyeleti szobába. A fiúk aludtak. Én is végignyúltam az ágyon, de hiába szorítottam le a szemhéjamat, egyre hallottam utol­só mondatait: A nevét már elvettem tőle!... Va­lamikor arra gondoltam, ha fiam születik, Dani lesz a neve. Olyan erős és bölcs lesz, mint a bibliai Dániel, akit az oroszlánok vermébe dobtak és ő megküzdött az oroszlá­nokkal. Nem lesz Dani! Nem adom neki ezt a szép nevet... Még be­piszkítaná ! Még négy napig éjszakáztam a klinikán. Többé nem találkoztam az asz- szonnyal, elkerültem. Előd László-­Episztola Kinek fondorlatos szépsége, bája szelleme kisebbrendűségi érzetével interferál — mint nála, akiről szó van, aki c versbe megidéztetett, s aki most lelkem legmélyéről lép elő, nem tudja senki: végülis kicsoda ő, rövidrezárt érzelmi é—-'körökben szeretett-e valaha bárkit egyáltalán? Ítéljünk bátran csak, mi Is megítéltetünk! Titkaink pokoli útjain ki maradt tisztán? De nagy vándorlásaink a pusztaságban .. .1 Emberkerülő elmélkedéseink egy súlyos pillanatában oly tiszta képek törnek elő, oly világos képzetek, hogy arcunk pírjában elsápad a táj, és felkiáltunk: öregem, de megváltoztál! A vén próféta, bizony, könnyezik, bölcsességétől immár ég szemében a lét világossága, csak gyenge még, ha csábítja valaki fondorlatos szépsége, bája — Odahagyja tán a lángoszlopot? Érzi testén a tevéknek koppanó lépteit! Köves István: Rondo Ha zsákutcába ér a szél Akár a kardtáncos tatár Föltépi mellén a ruhát Őrjöngve port kavar a mennybe Egy újságlappal tócsára csap Egy másikkal elhiteti: lebbenő sirály Guggol kereng magasbaszökken Magával ránt egy levélármádiát Tutul dudál majd szendén földhözlapul Becsap egy ajtót föltép vagy három ablakot Körülkaristol két kormos kéményt Fültövön ver pár rozsdás szélkakast Csak úgy csikorogják a régi áriát S az ártatlan beforduló járókelő Otthon majd rémmesét mesél A zord időről s hogy mérgéhez Riadt rémülten társat nem talál _ Dühbe gurul s markába huhog rémesen akár Ha zsákutcába ér a szél S forog maga körül mint a kardtáncos tatár Még ma is jól emlékszem arra a téli estére. Váratlanul beszóltak: — Jöjjön a soros. A többiek ma­radhatnak, a koponya még nem ért le a méhszájba. Én voltam a soros. Az a vajúdó nő nagyon nyugtalan volt. Sírt, kiabált, dobálta magát a vajúdószoba kemény ágyán. A nő­vér már fáradt volt, öt-tíz percre le-lefeküdt a szomszédos , kis szoba nővérpamlagára, az osztályorvos csak kétóránként nézett be, egyelőre nem akadt itt dolga, igazában rám ma­radt a forró izgalomban fel-felkiáltó nő csitítása. Bevallom, nehezen sike­rült. Később — még az éjszaka fo­lyamán — megtudtam, mi lappang a nagy nyugtalanságban. Arról, ami a fehér csempéjű, va­kító fényekben úszó szülőszobában történik, nincs sok mondanivalóm. Injekciók, rövid, határozott utasítá­sok, az osztályorvos és a nővér össz- játéka, a hullámzó női test megfe­lelő elhelyezése, a sokszor gyakorolt tudás mozdulatai — mindez ese­ménytelen és szabályos volt; A gyerek éjfél után megszületett. Hosszú gyerek volt, ép, jól fejlett, érett, fekete hajú kisfiú, a súlya há­rom kiló és tíz deka. Az anyja ekkor mintha megnyu­godott volna. Kissé kábultan, egy­— Nem akartam! Nem, nem azért, mintha félt volna a terhektől. Tulajdonképpen min­dig fiút szeretett volna, és a fiúhoz még egy lányt is. — De nem ettől az embertől! Nem, nem tőle. — Mintha vajból volna, olyan pu­ha. Az ilyen férfi nem is férfi. Mégis egy ágyban kellett vele alud­ni... A falnak fordulni előtte, utá­na. .. Hallgatni a könyörgését, a nyö­szörgését, ez volt a legrosszabb. A férfi tudta, hogy az asszony nem szereti őt. Egyszer az arcába is vágta, hogy utálkozik tőle... de még ekkor sem ütött^ meg. — Pedig úgy utáltam, mint egy piszkos törülközőt, beletörültem min­den szennyemet, dühödten! — zoko­gott fel az asszony az alvó hálóte­remben. Szájára tettem a kezem. Később megkérdeztem: — Hát miért lett a felesége? — Már huszonnyolc éves voltam, nem várhattam tovább. Sokáig hallgattunk. — Hát ezért akarta a gyereket! — folytatta később. Már nem sírt, gyű­lölködve, rekedten, lihegve beszélt. — Gyereket akart, hogy magához kössön. Egy gyerekkel kössön ma­gához. De én akkor már csaltam Harcok btefanovics Péter rajza

Next

/
Thumbnails
Contents