Pest Megyei Hírlap, 1982. június (26. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-19 / 142. szám

~xMiap 1982. JÚNIUS 19., SZOMBAT Színházt t.fvf.t Örömök, bánatok Lassacskán va- I lamennyi színház ! kapujára kiteszik [a táblát: Nyári I szünet. Ismét le- * pergett egy évad, ismét teleíródott egy lap Thá- lia krónikájában. Az évadok végén szokás fel­tenni a kérdést: milyen volt a szezon, hogyan értékelhető, mit lehet róla mondani az áttekin­tés, az összegzés igényével? De vajon kötelező-e ez a záró értékelés? Adódik-e ebből más, eltérő kép, mint amit az évad közbeni értékelések, kritikák már amúgy is kirajzoltak? Le­het-e azokhoz hozzátenni vala­mit, amitől megváltozik a néző és a szakma véleménye mind­arról, ami évad közben történt (vagy éppen nem történt). A vita régi. Sokan nem is tartják célszerűnek az összege­zéseket, mások meg éppen hogy fontosnak vélik —, egy dolog azonban bizonyos: ha kötelező feladatnak tekintjük ezt a summázást, akkor való­ban afféle utólagos okoskodás­nak tűnhet, amiben nincs sok köszönet. De ha azt keressük, voltak-e kitapintható tenden­ciák az évadban, akad-e vala­mi jellemző jegy, amit fel kel­lett fedezni — vagy ha épp azt kell felfedezni, hogy nincs fel­fedezni való —, akkor talán nem hiábavalóság egy ilyen rövid áttekintés. Már most, találhatók-e ten­denciák a lezajlott évadban? S ha igen, mifélék? T alálhatók. Az egyik mindjárt: megnőtt az úgynevezett biz­tonsági előadások száma. Mit értek ezen? Azt, hogy a színházak (nem is egy) gyakorta megelégedtek azzal, hogy az elöadás(ok) egyszerűen csak megtörténjen(ek), minden izgalom, minden szellemi erő­feszítés nélkül, — s követke­zésképpen a nézők gondolko­dásának ignéybevétele nélkül. Másképp fogalmazva a dolgot: sok előadás nem akart sem­mit sem közölni, rendezőnek, színésznek nem volt vele sem­mi mondanivalója, s nem lehe­tett felfedezni benne (ha új drámáról, élő író művéről volt szó) semmiféle — divatos szó­val élve — üzenetet. Darabok sorában érezhettük: gyönge művecskéről van szó, melyet azonban a színház, ki tudja, miért, legalábbis remekműnek vélt, s úgy is nyúlt hozzá. És hogy ne csak általánosságban példálózgassunk, íme néhány példa: tökéletesen érdektelen­re sikeredett a Pillantás a híd­ról előadás a József Attila Színházban, mert a rendezőnek nem volt közölnivalója a da­rabbal. Túlértékelte Peter Shaffer Amadeusát a Vígszín­ház előadása, mert a nagy ru­tinnal megcsinált ügyes és felü­letes darabot remekműnek vél­te, s úgy is igyekezett eljátsza­ni. Üres, leckefelmondó darab «emmitmondó előadása lett Szabó Magda történelmi játé­kának, az A csata című mun­kának az előadása a Madách Színházban. Ugyanitt Shakes­peare Makrancos hölgy című komédiája jópofáskodó általá- noskodó vígjátékjátszásba süllyedt. A Várszínházban a szentimentaüzmus sikerdarab­jának, A két árvának a felújí­tása érdekes ötlet volt, de minden ínyencsége mellett sem sikerült igazán jól, s aligha­nem valami más, érdemesebb darab elől vette el a helyet- teret. A példák köre ezzel nem merült ki, de talán ennyi is elég annak igazolására; gondosabb darabválasztás, jobb hatásfelmérés, izgalmasabb, korszerűbb, a művek friss értelmezését adó rendezői munka, érdekesebb színészi játék hiányzott igen sok eset­ben. Erre persze azt is lehetne mondani: vajon melyik évad­ról nem mondható el ugyan­ez? Melyikben nem voltak gyönge darabok, sikerületlen rendezések, fáradt színészi produkciók? Természetesen mindegyik évadban voltak, s alighanem lesznek is; ez így természetes. De az arányok nem közömbö­sek. S az elmúlt évadban mint­ha a megszokottnál, a — ha le­het ezt mondani — normális­nál több lett volna az ilyen előadás. Az említett biztonsági előadás kategóriába azért so­rolhatók ezek, mert régi szín­házi mondás, hogy kisebb baj egy rossz előadás vagy egy bu­kás, mint egy zajos, de vitatott siker. Az egyikért legfeljebb legorombítja a kritika a szín­házat, a másikért viszont eset­leg kap a fejére a „felsöbbség- tÖl”. Nem is kérdéses, melyik a veszedelmesebb... H ogy aztán az évad nemcsak bánatra okot adó előadá­sokkal szolgált, hanem örömre is volt ok, az a szokásos gyógyír a sebekre. Megint csak példákkal élve: a Várszínházban a Csíksomlyói passió, ez a magyar dráma­történeti értékmentésnek és élő, hatásos, izgalmas, mai színháznak egyaránt jeles elő­adás mindenképpen az egész évad nagy produkciója (amit azzal is elismertek, hogy a pár nap múlva kezdődő szófiai nemzetközi színházi találkozón ez az előadás képviseli Ma­gyarországot). Nem kevésbé volt hatásos, érdekes és a má­hoz szóló a Kőműves Kelemen rockballadásított változata a Pesti Színházban. A Katona József Színház nyitó előadása, Jókai jelképekkel teli műve, a Thália szekerén, vagy a Nem­zetiben a Ljubimov rendezte Koldusopera, s a remek Gol- doni-előadás, a Mirandolina: szintén az évad jeles teljesít­ményei. A Józsefvárosi Szín­házban a szórakoztató, köny- nyedebb darabok közül De Filippo Ezek a kísértetek című komédiájának előadása is em­lítésre méltó, kellemes színhá­zi este volt. A Szentendréről, a Nosztalgia presszó udvaráról a Madách Színház alkalmi ka­maraelőadásai színhelyére be­hozott Rilty-darab, a Kedves hazug, szintén a kellemes pro­dukciók közé tartozott. A Já­tékszín, ez a „köztes” színház is feliratkozott a jobbak közé. íbsen Vadkacsa cimű drámá­jával. Ez az előadás egyúttal azt is jelzi’ a Játékszín to­vábbra is érdekes színfolt a főváros színházi életében, s még sok lehetőséget rejt ez a befogadó színházi forma. Nos, ezek után tehát az mondható el az 1981—82-es évadról, hogy amolyan is — is volt? Hát éppenséggel ez is el­mondható —, ez az is — is mégsem valamiféle treuga dei, isten békessége kivetítődése. Az évadban ugyanis a szürke, érdektelen, fáradt előadások és az édekes, jelentős produkciók ilyen vagy olyan arányán túl is voltak izgalmas események, bár ezek nem mindig kapcso­lódtak közvetlenül az előadá­sokhoz (és még a színházak­hoz, mint művészeti intézmé­nyekhez sem mindig). A szín­falak előtt, a reflektorok fé­nyében történő dolgoknál sok­szor nagyobb kihatásúak vol­tak a nem az előtérben, nem a reflektorfényben, hanem in­kább a színfalak mögött tör­téntek. De erről majd legközelebb. Takács István Nyitott kapuk Foton Élet költözött a falak közé Lépten-nyomon irodalmi és népművészeti emlékekre bukkanunk Foton. Gondol­hatnánk, hogy a régmúlt hagyományait őrző kövek között öntörvényűén pezsdül a szellemi élet. A Vörösmarty Művelődési Ház patinás épületében kell rádöbbennünk, hogy nem elég a Fáy Irodalmi Társaság léte, nem elég egy fóti ősz eseménysorozat, ha a ház az esztendő többi napján üresen tátong, ha a helybeliek közömbösen elsétál­nak a ház előtt. A községek művelődési életének gyakori betegsége megfertőzte az elmúlt időszak­ban a fótiakat. A művelődési ház sűrűn maradt szakavatott vezető nélkül. Az ifjú népművelők kezdeti lelkesedése a gazdasági útvesztők miatt pillanatok alatt meg­csappant. Bosszúságokkal teltek a napok, a tartalmi munka pedig csak váratott ma­gára. A közelmúltban fél esztendeig teljesen gazda nélkül maradt a ház, mígnem épp egy éve fiatal, határozott egyéniség került az élére. Hrabacsik Mihály a mesz- sziről jött ember tárgyilagosságával mérte fel a lehetőségeket. A szatmári pedagógus- pályát cserélte fel a fóti művelődési ház vezetésével. Nyitott a művelődési ház a nagyközség felé. A felkészült, népművelői vénával megál­dott fiatalember nem az igaz­gatói székből tekintett szét a vidéken, sokkal inkább azo­kat a fogódzókat kereste, amelyek segítségével megtölt­heti élettel a hosszú idő .óta csipkerózsika álmát alvó épü­letet. — A feladatok kialakításá­nál a legfontosabb mindig a hely adottsága. A statisztikai adatok változásról tanúskod­nak. Az elmúlt évtized alatt duplájára növekedett a község lakossága, jelentős a fiatalok aránya. A főváros tőszom­szédságában lassan üdülőöve­zetté válunk. Érdekesség ugyanakkor, hogy a nagyvá­rosból egyre többen költöz­ködnek ide nyugdíjas korukra. Természetesen mi sem feled­kezhetünk meg a gyermekvá­rosról, s a régmúlt emlékeiről — mondja Hrabacsik Mihály, bizonyítva, hogy alaposan kö­rülnézett, mielőtt érdemi mun­kájához fogott volna. Szórakozva A nagyközségben kereste és megtalálta az együttműködés­re kész partnereket. Ritkaság, amikor olyan jó a kapcsolat az iskolával, mint náluk. Fe­lesége, Sárossy Krisztina nép­művelő-magyar szakosként a kapocs, a szó szoros értelmé­ben. A házban művészeti elő­adóként dolgozik, az iskolában tanít. A legifjabb generációt hozza a falak közé. — Egyeztetjük a művelődési ház és az iskola programjait. Szerencsére segítőkész peda­gógustársakra találtam, hiszen közös célunk a nyiladozó gyer- meklelkek gazdagítása. A hét­végeken az úgynevezett nyitott ház programokkal próbálko­zunk. Az elmúlt hónapokban tett kezdeményezéseink még csupán első lépések. A legmeg­felelőbb formákat és tartalmat keressük. A legutóbb például bohóc- és bűvészműsort lát­hattak a kicsinyek. Halász Ju­dit és a Bojtorján együttes lé­pett fel. A program után asz­faltrajzversenyen mérhették össze tudásukat az iskolások, ahol a szülők is jól szórakoz­tak. Együttműködve Idejét múlta arisztokratikus elképzelés, amely szerint csak az úgynevezett magas művé­szetek képezhetik a kulturáló- dás fogalmát. A művelődési háiak feladatkörébe minden beletartozik, ami gazdagítja életünket, mindennapi kultú­ránkat. A fótiak az együttmű­ködés fontos láncszemének tartják, hogy mindent megte­gyenek a testkultúra fejleszté­séért. Ezen a szálon akadtak az egyik legkészségesebb segí­tőre, a MÜFA Ipari Szövetke­zetre. Szabó Zoltán gazdasági vezetőként vallja a sport és a művelődés frissítő, mi több, termelékenységnövelő hatását is. — Budapest közelsége ná­lunk vajmi keveset jelent. A fiatalok be-bejártak Újpestre szórakozni, de inkább csak csellengtek. Ezért örülünk, ha helyben is megtalálják a ki- kapcsolódás lehetőségeit. A sport az első láncszem: össze­toborozza a társaságot. A mű­velődési ház népművelőinek munkája nálunk, az üzemben áttételesen kamatozik. Jól tudjuk, ha valaki szellemi fel- töltődéssel kezd a heti fizikai munkához, egészen másként dolgozik. Közben lesétálunk az udvar­ra, onnan az alagsorba. Szé­pen berendezett műhelyt mu­tatnak, a kerékpárszakosztály birodalmát. Apák és fiaik együtt készítik fel a kétkere­kűeket a közös túrákra vagy éppen a versenyekre. Ha állan­dóan idejárnak, elképzelhe­tetlen, hogy előbb-utóbb ne jöjjenek vissza a délutáni, s az esti programokra, a klubba vagy a nagyterembe. Lelkesen A pincéből a nagyterembe kalauzol Hrabacsik Mihály. A nagy színpad újjászerveződött művészeti csoportok előadá­sainak színtere. Nem kis büsz­keséggel mutatja az elmúlt fél év előadásairól a maga készí­tette fotókat a ház igazgatója. A nagyközség apraja-nagyja ott volt a néptáncegyüttes, az irodalmi színpad bemutatóján. — Úgy érzem, érdemes volt előadni a vidám, önfeledt já­tékra alkalmas jeleneteket. A fegyelmezett próbák alatt jól szórakoztak az előadók, a poé­nokat pedig nagy tapssal fo­gadta a közönség. Szerencsére a csoport tagjai lelkesek és te­hetségesek, színészpályára ter­mett gyerek is akadt köztük. De ami a leglényegesebb: az irodalmi színpad tagjainak előnyösen megváltozott a ma­gatartásuk és a viselkedés- módjuk. Határozottabbak let­tek, véleményük kiforrottabb. Olyan irodalmi művekkel is­merkedtek meg, amiket az is­kolában nem tanítanak. Ké­sőbb rendhagyó irodalmi órá­kat szeretnénk tartani, s feldolgozzuk a tananyagban szereplő magyar irodalmi al­kotásokat is. Átgondoltan A menyecskekórust nem kell különösebben bemutatni, öt­hat esztendeje álltak össze az énekes kedvű asszonyok, hogy közösen felidézzék a régi fóti dalokat, s nem utolsó sorban megmentsék és ládafiából elő­szedjék a bimbós ruhát, a ha­bos vagy dögölt köténnyel, dédanyáink pik-kendőjével. A néptáncegyüttes a Vác és vi­déke Áfésszel együttműködve tevékenykedik, amely segíti a ruhák beszerzését, a fellépése­ket. Az Ifjú Zenebarátok kó­rusa, a felnőtt és gyermek ci- terazenekar szintén sok Ädek- lődőt vonz. A hagyományra és a. mai kor követelményeire építette a fór ti művelődési ház munkáját Hrabacsik Mihály. Mindezt részletesen átgondolt munka­terv is tükrözi. A községekben általában nehezebb a házak tevékenységét megszervezni, mint a nagy művelődési köz­pontokban, ahol sokan vannak, nagyobb lehetőséggel. Foton a sok színű, minden területre kisugárzó együttműködéssel próbálják megteremteni az alapot, hogy a Vörösmarty Művelődési Ház a helyi jelleg­zetességeket felmutató, nyitott házzá alakuljon. Erdősi Katalin Cseresznyefából Budapest' egyik új szállodá­jába, a Déli pályaudvarnál épülő Buda-Penta Hotelbe ké­szül a nagyméretű dombormű, melyet Kiss Sándor Munká- csy-díjas szobrászművész ké­szít zsennyei alkotóházában. A dombormű a múlt századi ká­véház cmlékképét idézi, anya­ga cseresznyefa, mérete tizen­kétszer öt méteres. Júniusban TIT-küldöttgyűlés A Tudományos Ismeretter­jesztő Társulat nyolcadik kül­döttgyűlését június 26-án ren­dezik meg Budapesten — je­lentette be a tegnao megtartott eajtótájékoztatón Ádám György egyetemi tanár, a TIT elnöke. A mintegy hatszáz résztvevő mindenekelőtt az értelmiség önműveléséről és a műveltség terjesztéséről fog vitatkozni, felvetve a megújulás és a fia­talítás kérdését. A küldöttgyű­lést országos regionális és cent­rális felmérés előzte meg, amelynek keretében szervezeti, tartalmi, politikai, ideológiai és személyi kérdésekkel is foglal­koztak. A sajtótájékoztató résztvevői hangsúlyozták, hogy a TIT-nek éppúgy eligazítani kell az információdömpingben, mint más társadalmi szerveze­teknek. s lényegfelismerési bá­zissá kell alakulnia. V-FIGYELŐ' A Játékszínben az évad utolsó bemutatója Sarkadl Imre Oszlopos Simeon című drámája. Tolnai Miklós és Végvári Tamás, az előadás főszereplői Sütő András. A mezőségi Pusztakamarás már-már olyan ismerősen csengő helységnév, mint a nógrádi Szklabonya vagy a szabolcsi Tiszacsécse, amely utóbbi településeket egy­részt Mikszáth Kálmán, más­részt Móricz Zsigmond szülő­helyeiként zárta a szívébe az olvasó. Nos. a legelőbb emlí­tett — különben Erdélyben, Kolozsvár és Marosvásárhely között fekvő — falucska azt a Sütő Andrást adta az egyete­mes magyar irodalomnak, és egyáltalán mindazoknak, akik lakhelyüktől függetlenül né­pünkhöz tartoznak, aki éppen most ötvenöt esztendős meste­re a szépprózának. E jeles al­kalomból forgatott róla egy •minden kockájában igaz port­réfilmet Major Sándor szer­kesztő és Kígyós Sándor ren­dező. Nem felfelé török, uram ... — ezt a címet viselte a szerda este tovapergett bő egy óra, s míg a néző magába itta a szennyezetlen, a mindenféle idegenségektől példásan meg­óvott szavakat. mindjobban megbizonyosodhatott e mondat igazáról, hisz’ Sütő éppen hogy nem a közszereplés fényébe, a tisztséghalmozók körébe tört, s tör ma is, hiszen éppen ellen­kezőleg, az ő legkisebb világá­ban figyeli a lelkek rezdülését, a maga legközelibb környeze­tének életét rögzíti, s hagyaté- hozza a ucmólE ctőlc^ holdo— gabb és nyugalmasabb sorsú utókorra. Azt, hogy pályája így ala­kult. jórészt a máig erőben, egészségben élő — híres fiúkra méltán büszke — szüleinek kö­szönhette, akik hozzásegítették ahhoz, hogy a nagyenyedi kol­légiumba kerülhessen. Ott az­tán fnár befészkelhette magát a hatalmas könyvtárba, és ked­vére okosodhatott a kiváló ta­nárok irányítása alatt. Enyedről aztán Kolozsvárra került, s ott is szinte azonnal a legjobb kezekbe, mert egyik diáklevelét éppen Balogh Ed­gár, az erdélyi magyar iroda­lom atyamestere találta méltó­nak a közlésre, s jelölte ki az ifjú szerző helyét az általa ve­zetett szerkesztőség egyik író­asztalánál. Aztán cikk cikk után, ripor­tok tömege, s közben-közben mind több novella is. amelyek legjavát kötetek egész sora őr­zi. Az igazi kiugrásnak 1971-ben jött el az ideje, amikor a bu­karesti Kriterion megjelentet­te az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregényét, amely egyszeriben fölmutatta mind­azt az értéket, ami miatt Sütőt világirodalmi jelenségként le­het emlegetni. Tehát a képek­ben gazdag, poétái lebegésű, minden ízében erdélyi ihleté­sű szép magyar beszédet, a már-már szociográfiai pontos­ságú valóságismeretet, s mind­ehhez ezt a nehezen megfo­galmazható alázatot, amely soraiban rendre ott hirdeti, hogy a megőrzés, a felmutatás szándéka vezette a tollat. Nagyon sokan olvasták ezt a most emlegetett könyvet, így hát nagyon sokakban formá­lódhatott ki egy kép Sütő And­rásról. a pusztakamarási trak­toros és uradalmi cseléd fiá­ról. őszinte örömmel mond­hatjuk, hogy a televíziónak az a képsora, amely ebben a lab­dakergető kavalkádban afféle léleküdítő betétként a képer­nyőre került, tényleg önmagá­hoz és környezetéhez hűen mu­tatta be a szerzőt. Nem volt benne semmi művészkedés, csak egymást követték az őszies derűvel átszínezett sza­vak. s ezeket hallva meg az életút egymást követő — szin­tén példaszerű tárgyi assággal bemutatott — állomáshelyeit látva szinte testközeli bará­tainkká tudtuk fogadni mind­azokat; akik plibánk kerültek. Mértékletesség, az alkotói önfegyelem ülte diadalát ebben a portréfilmben. Csak egy nagy főhajtással lehet nyugtázni: igen. e tárgykörben ily körí­téssel ragyog fel igazán a tisz­ta beszéd. Bárha gyakrabban okulhatnánk, gyönyörködhet­nénk efféle jelesül megkompo­nált íróportrékban. Kiváltképp olyanokban, amelyek szintén nem határainkon belül mun­kálkodó szerzőket ismertetnek meg a nagyközönséggel. Akácz László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents