Pest Megyei Hírlap, 1982. június (26. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1982. JŰNIUS 12., SZOMBAT Megoldódik a rejtély? Vall a Mária-siralom 5; Az elmúlt hetekben került az | Országos Széchényi Könyvtár ál- | lományába a Leuveni Kódex; eb- ^ ben fedezték fel 1922-ben az első ^ magyar nyelvű verset, az Úma- gyár Mária-siralmat. Beszámol- tak a lapok a számunkra rendkí- S vül becses dokumentum kalandos 8 sorsáról is. Az első világháború- | ban a németek lerombolták a | belgiumi Leuven város egyetemi ^ könyvtárát; s a kódexet egy ^ müncheni antikvárius, Jacques § Rosénthal boltjából vásárolta | meg a német jóvátételt bizottság. S Az első vizsgálat során megállása pították, hogy a kódex olaszor- \ szági eredetű, és a magyar szöve- ^ get — talán — Bolognában élő % magyar dominikánus szerzetes ír- fe ta le. Romok alatt pihent A két világháború között számos tudományos közlemény jelent meg az Omagyar Mária-siralomról. Ezeknek a zöme nyelvészeti szempontból vizsgálta a szöveget; irodalmi, sőt zenei értékével csak néhány tudósunk foglalkozott (például Horváth János, Kardos Tibor, Szabolcsi Bence). A második világháborúban a német csapatok ismét elpusztították az értékes állománnyal — sok középkori kézirattal — rendelkező leuveni egyetemi könyvtárat. Különös véletlen — és szerencse — folytán egy romok alá került páncélszekrényben kódexünk megmaradt. Többször felmerült a csere gondolata 1947 után, de mindeddig, különböző okokból nem juthatott tető alá. Most nemzeti könyvtárunk és a belga könyvtár csereegyezsége folytán a kódex Budapestre került. Ez idő alatt több magyar kutató láthatta a kódexet, annak 134/b lapján a magyar nyelvű verset. Megindultak a tudományos publikációk, melyek a vers sorainak, szavainak értelmét, ritmikáját taglalták. Ismét felmerült a keletkezés idejének és helyének problémája; erről azonban a kutatók egyöntetű megállapítása szerint csak akkor lehet megbízhatóbban vélekedni, ha a magyar szöveg mellett a latin szövegkörnyezetet is alaposabban lehetne tanulmányozni. Erre pedig eddig kevés mód nyílt a szakemberek számára. Jogos kérdőjelek Majdnem másfél évtizeddel ezelőtt — 1963 nyarán — azonban járt Leuvenben egy magyar kutató, aki nemcsak a paleográfia, az írástörténet nemzetközileg is elismert szakembere, hanem a középkori irodalom és művelődéstörténet kitűnő tudósa is. Mezey László professzor a könyvtárban töltött három napot arra használta fel, hogy az egész kódexet szemügyre vegye írástörténeti szempontból, de szerkezetileg és tartalmilag is tanulmányozta azt. És természetesen az Ömagyar Mária-siralom írását és szövegét — ebben a miliőben — különös gonddal vizsgálta meg. A három nap kevés volt arra, hogy végleges megállapításokat tegyen, de több olyan gondolatot vetett fel, amely a kódexről eddigi' tudásunkat bővítette, illetve néhány, a tudományos köztudatban elfogadott megállapítást módosított — de legalábbis megkérdőjelezett. Először is, a latin nyelvű írást eredetiben vizsgálva megállapította, hogy: az írás a maga valóságában — inkább mint homályos mikrofilmen, ahol eddig mód nyílt a vizsgálatra — határozottan ellene mondott minden, eddig bizonyosra vett olasz eredetnek. Több irányú írástörténeti elemzés után megállapítja, hogy szerinte kétséget kizáróan francia eredetű a kódex zömének betűvetése. (Egyébként megerősíti azt a már eddig is sejtett felfogást is, hogy a kódex több részből van összefűzve, kollacionálva.) 1310 között írhatták.) Beszámolójában megállapítja Mezey László, hogy az írást ... időrendben leginkább IV. Béla Zechud ispán és testvére részére adott adománylevelében (kisebb privilegiális 1258), illetőleg az óbudai káptalan egy tiltakozó (1243) és egy jelentő leveléhez (1261) látom közel állónak. Hogy ki írhatta le a magyar vers szövegét — és vajon ugyanaz fordította-e magyarra a kódexben ugyancsak megtalálható latin szövegből, amit egyébként szintén magyar kéz írt le —, talán sohasem lehet kideríteni. Mezey professzor a latin szöveg leírójáról megállapította, hogy: Ez a „nótátor” a hiteleshelyek, az ország nagybírái és az ispánok mellett klerikusi szolgálatot teljesítők közé tartozhatott. De hát mégis, ki írhatta le a vers magyar szövegét? Mezey professzor: ... a magyar Siralom bejegyzője, aránytalanul bizonytalanabb kézzel, a kor textuálisát, könyvírását reprodukálja, korántsem klerikusi, gyors és könnyed technikával. E bejegyző — talán nő — távol áll a kódex francia és magyar scriptorainak nem éppen alacsony színvonalától. Tehát az is lehetséges, hogy első magyar versünket, az Ómagyar Mária-siralmat női kéz vetette papírra. De hogyan került ez a magyar nő Bolognába vagy esetleg Európa más városába? Vagy talán ...? Végső otthona lesz És Itt van Mezey László legértékesebb gondolata. Több tényező alapján feltételezi ugyanis, hogy az Ómagyar Mária-siralom latin szövege, Geoffroi és Breteuil éneke talán már a szerző életében eljutott Magyarországra a király, III. Béla udvarába. És a királyi udvartól minden bizonnyal rövid út vezethetett a Nyulak-szigeti (Margitsziget) Mária kolostorba, amit IV. Béla építtetett lányának, Margitnak. Ez a kolostor volt akkor a laikus vallásos mozgalom, a beginizmus központja: itt apácák mellett a rendbe be nem lépett, de szerzetesi életet élő vezeklő nők, beginák is voltak. Ezek vagy keveset, vagy egyáltalán nem tudtak latinul. Lehetséges, hogy az akkor tehát már ismert és divatos Planc- tust (ez volt Geoffroi énekének címe) valaki ezek közül fordította le magyarra — pontosabban költötte át. (Egy fiatal könyvtárosnő, tavaly írt disszertációjában kimutatja: a Siralom magyar szövege a trubadúrdalok mintájára vagy legalábbis hatására készült. Ugyanis a középkorban a verseket nem szavalták, hanem énekelték.) Az Ómagyar Mária-siralom Budapestre kerültével az újságok érdekes és színes beszámolói hangsúlyozták, hogy nem hazatért szellemi életünknek ez a becses ereklyéje, hanem több évszázados vándorlás után... végső otthona lesz ez a hely. Vagy emelkedettebben és határozottabban: Ez a gyönyörűséges, gyöngyvirágos, kéziratos középkori munka idegenben keletkezett, és még soha Magyarországon nem volt. Most már itt(hon?) van a kódex. A tudósokon, a kutatókon a sor, hogy bennünket, hírlapírókat megerősítsenek vagy megcáfoljanak vélekedésünkben. Mert erre ők is illetékesek ... BÓDAY PÁL Hol keserű, hol édes Farsang farkán mehet vásáriam Ügy áll ott összecsukható asztalkája mellett az öregember, mint akit reménytelenül ott felejtettek a kosztümös film statisztahadseregéből. Fogyatkozik a sokadalom, mára vége lesz a ceglédi piacnak, ám ő áll rezzenéstelenül; vár. Az asztalkán három, literes befőttes üveg, benne méz. Pergamennel lefogott az üvegszáj, szöszös kendermadzag lehet a kötő. Űristen, pergamen, kender- vagy lenspárga! Honnét, a múlt milyen mély sublótjából kotorhatta elő az öreg? Vagy csak levette a századot szemlélt kamra polcáról? Hogy a méz? összerezzen az öreg, a rámemelt tekintetből a minden és a semmi egyszerre tapad rám, a mindent megéltem, a már semmi sem fontos sugarai szinte perzselnek. Letettem a helypízt, mondja az ember. Nem értem. A mellette áruját pakoló asszony jön segítségemre. Nagyothall a Pista bácsi, isten bocsássa meg, elég süket, azt hiszi, hivatalos ember maga, azért hozakodott elő a helypénzzel. Nem hallotta, amit kérdezett. Kiabáljon neki. A' verő fény rajtok légyen Kiabálok. Most már érti. Nem az árat mondja, visszakérdez: Venne az úr? Vegyes, ugye? Szikra lobban a szemében, mint aki örvendezik, a vevőnek legalább van annyi tudománya, amennyi az akácméz meg a vegyes megkülönböztetéséhez kell. Bólint: Az, vegyes, de tiszta, nézze az úr, nincs ennek az alján semmi. Az kéne még, sonkolyosan adni! Bebújnék a kaminlyukba szégyenemben. Fölnevet, de mint kor- és sorstársainak java, ő is a szája elé kapja a kezét, ne lássák fogatlan ínyét. Jókedve, magabiztossága azután úgy roppan össze, mint ráfolt kerék alatt a cserép, mert hiszen nem büszkélkedni áll ő itt, hanem eladni! Tetszik akkor venni? Akáca nincsen? Odahaza még van. így kerültem Remő Istvánnak az Abonyi úton álló házába. Szép emlékezetű Lippal János uram, kinek műveit két évszázadon át úgy forgatták, mint az egyetlen magyar nyelvű mezőgazdasági szakmunkákat, 1661-ben kiadott Calen- dariumában martius havának sokféle tennivalói között a hetvenhete- dik pontban azt tudatja: ,,A’ méhek felöl, azt tartyák né- mellyek, hogy farsang farkán, legjobb méhet vásáriam, és el-vinni; némellyek ebben a’ hóban, és ennek végén: mert még most kevés méze, és fia vagyon; némellyek, mikor az alma fa virágzik, de gyöngén kell véle bánni. Ebben az holnapban, ki kell rakni a’ méh kasokat, hogy az lyukok a’ napra szolgállyon, mikor reggel ki-röpülnek; de leg-jobb, ha úgy tehetik, hogy nap estig, a’ Verő fény rajtok légyen.” Honnét sejthette volna Lippal János uram, az esztergomi érsek öccse, az első magyar pomológus, mennyire szeszélyes az általa óhajtott verő fény melege, világossága!? Igaz, nem a mézhordó szorgos hadnak, hanem azoknak, akik kast nyitnak és betapasztanak, akik József napján eresztik ki a zümmögő sereget, Salamon király bogarait, hogy Női kézre valló Ami számunkra talán a legérdekesebb: Mezey professzor a magyar bejegyzésekkel, és elsősorban az Ómagyar Mária-siralom szövegével kapcsolatban, nagyon valószínűnek tartja, hogy azokat 1270 körül (vagy még előbb) írták. (Ellentétben a korábbi. Gragger Róbert és Jakubo- vich Emil 1922-ben tett megállapításival, miszerint a szöveget 1280— A Leuveni Kódex, bal oldalon az Omagyar Mária-siralom azután nyár végén, a kaptárak lé- peinek kiemelésével megtudják, mire jutott a fáradalomból. Hol kevésre, hol többre, ritkán sokra. öregnél öregebb asztalhoz ülünk le Remő Istvánnal. Nagy zavarában, mert hiszen nem számíthatott vendégre, kapkod, hogy rendet tegyen, ám az igyekezet és a tett közé oda áll a hetvenkilenc esztendeje, a kéz- és lábizmok lassúsága. Föladja, mert reménytelen, am úgy érzi, meg nem takaríthatja a magyarázatot. Egyedül vagyok. Hét esztendeje. Akkor temettük el a feleségemet, én meg a húga. Azóta már ő sincsen. Az én koporsóm mögött már csak a méheim jönnek majd ... Mint az idősek legtöbbje, hamar Vérzékenyül, nem röstellve könnyeit, ám amilyen gyorsan kiserkednek, úgy apadnak el; a nagyothallókat eláruló görcsös figyelemmel nézi már szeme a számat. A méheim... Ügy ejtette ki a szót, amint mások birtokról, birodalomról, alig megszámolható jószágról, dugig telt kincstárról beszélnek. Tőle nem kért, hanem követelt mindig a történelem, adakozni viszont, bár lett volna mit törlesztenie Remő Istvánnak, valahogy elfelejtett. Követelt a történelem munkát, verítéket, többször is katonáskodást, igeneket, értettemeket, három gyermeket a temetőbe, berepedt dobhártyát egy aknarobbanás után; követelt törlesztést az aprócska ONCSA-házért, keservesen kinyögött részleteket a három hold juttatott földhöz vett lovacskáért beszolgáltatást... A három hold föld, ezt kapta összesen addig, míg már deres lett a haja, s mire igazán kaphatott volna, addigra megöregedett, kikopott az adakozás mechanizmusának fogaskerekei közül, maradt tulajdona az, amit a magafajta szerezni volt képes, a ma már földre kívánkozóan megfáradt falú ház, benne a kopástól és nem a politúrtól fényes bútorokkal, a fakóra mosott göncökkel és ... és a méhessel a ház megett. Maga fonta szalmából A méhes...! Paticsfalu, három oldalról kerített, zsúpfödeles birodalom ez, ahonnét kirekesztődik a másfajta világ, ahol más törvények szerint röppen föl és hull alá a remény, ahol egy-egy apró bogár nem megdöglik, hanem meghal, hiszen — figyelmeztetően emeli fel az ujját az öreg, lesi az arcom, értem-e a különbséget — a méh nem pusztul el, nem dög- lik meg, hanem meghal. Kupolás kasok és Nagyboconádi kaptárak vegyesen, összeszámolva huszonegy család. Mutatja az öregember, merre álljak, hogy békén hagyjon a zümmögő sereg, maga úgy mozog e furcsa röppályák hálójában, hogy még véletlenül sem ütközik egyetlen szolgálójába sem, lehet, mert furcsán dünnyög valamit nekik, lehet, hogy azért, mert — mint évszázadok óta méhész elődei — Remő István is juhtejjel kente be a kasok, kaptárak röpnyílását a tavaszi kieresztéskor... Itt minden meglehet, mivel mások a hitek, szabályok, törvények és szokások, mint a méhesen kívül. Bizonyos, a biológiai rend e különleges világa befelé fordította a volt napszámost, a volt kisparasztot. ám ugyanakkor megnyitotta is önmaga világa felé, hogy többnek higy- gye, tartsa magát, mint amennyit a világ tudatott vele értékítéletként. A kasokat maga fonta szalmából, maga tapasztotta, a kaptárakat úgy vette, hogy leszokott a dohányzásról és megvonta magától a vasárnaponkénti fél liter bort... Nagy ár? Ha az ember bárminek mérlegeli az árát, akkor már nem igazi szenvedélye az. Mert ez a méhes: szenvedély. Még akkor is, ha az értő szakember ezernyi ügyetlenséget, kezdetlegességet venne észre, ha a méhészek nagymenői fintorogva húznák el a szájukat, hiszen ők saját teherkocsival vándoroltatnak, villamos motor hajtja a pergetőjüket, kapásból sorolják a legkorszerűbb műlépek típusait. míg ez az öregember azt teszi. amit nagyapjától leshetett el és amit a maga bőrén tanult meg. aminek szinte semmi köze a korszerű méhészkedéshez, a méztermeléshez, ám annál inkább köze van ahhoz, amit a világgal való kapocsnak, megtartó erőnek, napról napra kelj fel, cselekedj parancsot adó kedves kötelességnek nevezhetünk. Ki a több. ki a nagyobb? Tudom, nem Remő István. Nem ő termeli meg azt a hatszázötven, ezeregyszáz tonna mézet, amelyet a legutóbbi esztendők átlagában évenként fölvásároltak a megyében. Nem ő, nem a magafajták azok, akik azonos hőmérsékletre fűtött tankerekben őrzik a mézet addig, míg a legjobb árat kaphatják érte, akik űrhajósnak kijáró japán eredetű — öltözékben koreografálnak méh- és méztáncot szuper, extra és extraszuper kaptáraik között. Ez az aprócska öregember csak megy födetlen arccal és kézzel a méhesben, kivehetetlen szövegű méhimát dünnyög, valaha volt méherdők lovagjainak kései utódaként, aki már nem méhvadász, őszelőn nem dobolja ki méheit üres kasba, hogy hozzájuthasson az ösz- szegyűjtött nektárhoz, ám tud sok olyasmit, amiket a szkafanderesek nem, mivel ő éli, azok meg csinálják a méhészkedést. Megbízik már bennem, látta, nem vigyorogtam sunyi képpel dünnyö- gő méhimáján, ezért rámbízza a titkot: tavaly volt olyan kaptár, amely-' bői tizenhét kilogramm mézet vehetett ki, ha a pergetés utáni meny- nyiséget nézzük. Ilyen sokat eddig még soha nem adott egy-egy család, csoda-e, ha úgy hiszi, löktek egyet az églek az öregemberen?! Ráfér. Mivel annak idején nagy keservesen sikerült csak összekaparni az igazolásokat az alapnyugdíjhoz, mostani járandósága nem több ezerhét- százhatvannyolc forintnál. Ezt pótolja, pótolgatja a piac, a befőttes üvegekben kínált méz. Amit hol vesznek, hol nem. Bizonyosan csak karácsony előtt van forgalom, mivel még — még! — divat az ünnepre a mézes tészta, a mézeskalács, a mézesbábos. No, csak az örégebbje csinálja már, tátsák a szájukat a fiatalok — legyint lemondóan István bácsi, most már megint az egyetlen szoba öregebbnél is öregebb asztala mellett. Átlagosan tíz, tizenkét kilogramm méz kerül ki egy-egy méhcsalád otthonából. Tavaly gyenge volt az akác, de jó lett a többi gyűjtési lehetőség. Most már harmadik éve jó az esztendő, azaz, sok a méz, olyannyira. hogy tavaly többször is úgy jött meg a piacról Remő István, ahogyán ment, pedig nagy út ez már a hetvenkilenc esztendős lábaknak. Mennem kell, nem tehetek mást. Ügy mondja ezt, mint akinek kiméretett a sorsa és attól nem szabadulhat. Kultikus szertartásnak vélik Sors? Négy és fél ezerre teszik a megyében a méhészkedőket, többségük szakcsoporttag, annak minden előnyével és kötelmével. Fuvardíj- kedvezményt kaphatnak vándoroltatáskor, az OTP fejlesztési hitelakciót tart fenn a méhészeknek, aminek kamatterheiből tetemes részt átvállal a Hungaronektár Országos Méhészeti Szövetkezeti Vállalat... de ez már nem Remő István, nem a Remő Istvánok világa, jelene, holnapja. Ök még, naiv módon, a maga sorsát élő lényt látnak a zümmögő bogarakban és nem méztermelő mikroberendezést. Ök még kultikus szertartásnak vélik a március tizen- kilencediki, József napi eresztést és nem 'szezonkezdetnek. Ök méheik sorsát tartják számon és nem azt, hogy tavaly leült a világpiac, nem kellett a méz. idehaza akadozott a felvásárlás és tart azóta is a ki hogyan, mikor, miért vita devizaárfolyamokról, a termelői érdekeltség meredek csökkenéséről, ök még kasaik, kaptáraik okos rendjének tulajdonítanak fontosságot és nem annak, miért zsugorodik vészesen az akácosok területe — bár ugyanakkor növekszik a napraforgóé —, miért ér tonnánként 1600 dollárt az akácméz és miért sokkal kevesebbet az akáccal kevert repce... ök már megmaradnak egy más világ dimenzióiban, ahol ismeretlen a műlép. a kaptárkonténer, a gyom- és rovarirtó vegyszerekkel földre terített méhcsalád ... Tavaly 15.7 millió dollár értékben exoortáltak hazánkból mézet. Az egyik oldalon ez áll. A másikon ott áll Remő István. Valóban két oldal ez? Miért, hogy csak úgy tudunk megnyerni valamit. ha közben elveszítünk egy más valami fontosat?! MÉSZÁROS OTTŐ I
