Pest Megyei Hírlap, 1982. május (26. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-08 / 106. szám
1982. MÁJUS 8., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRL AP MAGAZIN Köszöntő helyett Az alkotó munka, az alkotás milyensége, szerencsére, nem az életkortól függ. Éppen ezért az a tény, hogy Ottlik Géza május 9-én hetvenéves, semmi mást nem jelent, mint alkalmat, szólni róla. S ezt szívesen tesszük. Ottlik századunk magyar prózairodalmának egyik hasonlíthatatlanul egyéni, izgalmas alakja, jelentős mestere. Tizennyolc éves volt, amikor első elbeszélése megjelent. „Meglepett, hogy milyen rossz, amit írtam” — mondta később első nyomtatott művéről. Az egyetemre matematikusnak iratkozott be; Fejér Lipát tanítványa volt. Miért e választás? Feleljen erre ö, egy 1969-es interjújának részletével: „A matematikában ie- mérhetőbb a teljesítmény. Ahogy mondjuk, a sportban is az atlétikát szerettem, ahol stopperórával és centiméterrel pontosan le lehet mérni valakinek az eredményét. Az irodalom pontozásra megy, mint a szertorna vagy a műkorcsolyázás, sajnos.” Mégis ír. Novellákat, könyv- és színikritikákat. A Nyugat, a Tükör, az Ezüstkor, a Magyar Csillag, majd 1945-től a Magyarok, a Válasz, az Ottlik Géza-A szájsebész Üj Idők és más lapok közlik írásait. És fordít. Többek között Dickens, Shaw, A. Zweig, Hemingway, Osborne, O’Neill műveit. Nevéhez fűződik két amerikai elbeszélésantológia összeállítása; Mai amerikai elbeszélők (1963.), illetve Autóbusz és iguána (196S.). A keveset írók közé tartozik. Életművét egyetlen vaskosabb kötetben ki lehetne adni. Egy regény, egy kisregény, néhány novella, elbeszélés. És kisebb kötetre való cikk, naplójegyzet, kritika. Ám az a regény az Iskola a határon. Ha semmi mást nem írt volna életében, ezzel is századunk magyar irodalmának jelentős, meghatározó alakja lenne. Tóth Dezső ezt írta róla, nem sokkal a könyv megjelenése után: „A kiábrándulás és beletörődés regénye ez, az emberség intézményesített dőlésének pontos rajza, a tiltakozó, gyötrődő, de végül is magát megadó lélek deformálódá- sának művészi konstatálása.” Rónay György pedig ekképp fogalmazott: „... az Iskola a határon napjaink legjelentősebb (és legművészibben megírt) magyar regénye.” A kisregény a Hajnali háztetők. Jól ismert. S ehhez még számítsa hozzá Ottlik Géza olvasója az általa ismert néhány novellát. Átgondoltság, felelősségérzet, műgond jellemzi mindegyiket. Tavalyelőtt meglepetésként, ajándékként kaptuk Ottlik Gézától — és a Magvető Könyvkiadótól — a Próza című kötetet. Nekünk, fiatalabb évjáratú olvasóknak újak voltak ezek az írások (cikkek, vázlatok, esszék, feljegyzések, kritikák), mivel nem olvashattuk ezeket — nagyobb részüket —: lévén, hogy a háború előtt vagy a közvetlenül utána következő években jelentek meg. E kötet új „műfajt” teremtett. „Az Ottlik-féle próza”, így emlegetik sokan, szakmai körökben is. Stílus- és világ- szemlélet, valamint szerkesztés tulajdonképpen egységes könyvvé teszik ezt a gyűjteményes kötetet. S most? Vajon várhatunk-e még újabb kötetet Ottlik Gézától? Például az Iskola a határon folytatását. Mert lehetne. Jó lenne hinni, hogy igen; hogy tulajdonképpen kész is van már. De bizonyosság csak a megjelenés lehet. Jó egészséget és alkotókedvet kívánunk tehát. MÁTYÁS ISTVÁN A háború harmadik évétől kezdve “ a budapesti telefon egyik kedvenc hibája az volt, hogy a hívott szám helyett egy tökéletesen más számot kapcsolt; s ebben azután makacsnak bizonyult, nem úgy. mint egyéb tréfáiban, sajátságos sivításai- ban, oktalan „mással beszél” — jelzéseiben vagy abban, hogy két vagy három állomással kötötte össze az embert. Ezt mind türelemmel ki lehetett böjtölni. De ha lakásomat "délután ideges férfihang csöngette fel, s Mun- curka kisasszonyt kérte a telefonhoz, akkor hiába magyaráztam meg neki, hogy itt nem a Magyar Fésűipar beszél, s ő hiába csapta le szó nélkül a kagylót, bizonyos lehettem benne, hogy néhány napig sok százan fogKiss Dénes verseiLátlelet Hazámmal meg kéne beszélnem az ember ha él miért éljen Világgal egyezségre jutva majd csak elosztom magam Kimérem mi e tájék jussa: vérem vegye vagy szavam Negyvenöt éves vagyok De száznak se látszom! Ügyszólván fiatalos a szívszorongásom Rendeltetés A simogatásokat amiket kaptam pofonnak neveznék mások A kisfiún, ki bennem játszik régen nincs hatalmam örök rétjeit megtalálta saját végzetét hajkurássza nevetéstől a sírásásig Gyerekszavunkra! Hogy fölnőjjünk ahhoz több kell! Nem nő az ember egymaga Barátságból szent védőrendszer s szavunkra figyelő haza Nem elvtelen véd- s dacszövetség de a tisztesség ereje! A cél hogy mind együtt hihessék: mindért van mindegyik vele! ják keresni telefonomon a Fésűipart. Különösen keserves volt felhívni az olyan számokat, mint például a pályaudvarok tudakozó irodája. A menetrend azonban naponként változott. Egy este táviratot hoztak. Rokonom küldte Kassáról, s csak any- nyi állt benne, hogy az esti gyorssal érkezik. Rá kellett szánnom magam, hogy felhívom a vasutat. Elszántan tárcsáztam a Keleti pályaudvar számát. Háromszor nem kapcsolt, negyedszer részvétlen hápogással jelezte a „foglalt” vonalat, de váratlanul ötödszörre csengetni kezdett a készülék. „Halló” — mondta egy férfihang. Kissé meghökkentem a gyors sikeren. „Halló — mondtam —. mikor érkezik, kérem, a kassai gyors?” Egyetlen ütemnyi szünet. Azután ezt mondja a hang: „A kassai? Mindjárt megmondom.” Hosszabb szünet. Majd így szólt: Huszonegy óra, vagyis kilenc óra és tíz ... Nem!” Űjabb szünet. „Munkács—Kassa—Budapest? — kérdi. — Huszonhárom óra huszonöt. Ez az, kérem?” „Hát maga nem tudja?” — kérdeztem. „Dehogynem tudom. Huszonhárom, azaz tizenegy óra és huszonöt perckor érkezik, mondom.” „No, de, bizonyos ez?” „Bizonyos. Jó napot.” „Halló, halló!” „Mi tetszik?” — kérdi kelletlenül a hang. „Nincs tévedés?” „Nincsen. Tessék már békén hagyni.” Valami nem tetszett nekem, boszszankodtam. „Elvégre — mondtam ingerülten — ez a mestersége. Azért vasutas ...” „Dehogy vagyok én vasutas, kérem. Sztomatológus vagyok.” „Sztoma...?” „Igen, kérem — mondta a hang fáradtan. — A telefonom összekapcsolódott a Keleti pályaudvaréval. Legkevesebb. ha ötvenszer hívnak fel naponta tévesen. Ha én most azt mondtam volna önnek, hogy téves kapcsolás, akkor legjobb esetben bocsánatot kérünk egymástól, és ön egy perc múlva újra felhív engem. Tehát: tizenegy óra huszonöt perc. Tessék elhinni. Itt van előttem: ma reggel Írtam ki magamnak az összes vonatok érkezését és indulását. Mégiscsak így a legegyszerűbb. Noha nem vagyok vasutas, hanem sztomatológus, ami annyit tesz: szájsebész! Jó estét.” ü lhűltem kissé, azután nevettem, ^ de a vonat csakugyan akkor érkezett. Nemrégiben aztán fogorvosra lett volna szükségem, és eszembe jutott ismeretlen telefonos sztomatoló- gusom. Sajnálni kezdtem, hogy annak idején nem kérdeztem meg a nevét. Valamiért az a makacs gondolatom támadt, hogy nem lehet rossz szájsebész. Egészen kitűnő szájsebész lehet. (Az író egyik negyven évvel ezelőtti írása.) Zsirai László: Széthullana már... széthullana már, olyan fáradt e nap. csak az éj erős abroncsa tartja össze, s te, vén diófaág, miért hajolsz a földre? nehéz talán a válladon könyöklő HolJ ezüstje? ne szégyellő fényes kínodat, nem érti más, mint az álmatlan költő, ki kertjében kóborol a létnek.... s töpreng: miféle hangokból építhető fel az ének? Előd LászlóBurok Nos, hát nézzük csak szépen! Egyszerűen, világosan! Ne burkoljuk tájainkat ködbe! Bár a világ — mit mondjak? —•, ha figyeltük történéseit, nem juthatunk más meggyőződésre: burokban született. Túlélte, de a megrázkódtatás nyomát még nem heverte ki. Eljutottunk im’ a köd-burokig. Bennük kétféleképp nyílnak a jelenségek — úgymint: szándékosan homályosított részletek, s kiváltképp azok összefüggései, vonatkozásai a konkrét eseményekre, a nagy semmitmondás jó egzisztenciát nyújtó bűvészmutatványa a hókusz-pókuszok lángcsóváival; továbbá: az „én mindenkinek jobban tudom, ám oly súlyos dolog, hogy kimondani nem merem” úgyszólván lenyűgöző némasága — sznobságodék nagy örömére, mert megkerüli a poklokat, s az oly kívánatosnak mutatkozó idill csendes öbleibe hajóztat el. Nem kell megérteni semmit, nem kell meglátni semmit. Viszik a világot mások erős vállukon — és jó dolog lapítani, süttetni fejünk búbját a nagy, fehér felületekről visszaverődő másodlagos fénnyel. Ennyit a homályról, amely fertőző, s ezt jó, ha tudjuk, különben könyörtelenül Póker király foglyai leszünk! Mindennapi világosságunkat add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi homályunkat, miképp mi sem bocsátunk meg az ellenünk sötétlőknek. Es ne vigy minket az érthetetlenségbe, és szabadíts meg az áramszünettől, mert tied itt minden mécsvilág, minden lámpafény, és részessé leszel magad is a bűnben, ha nem tartod kezed folytonos készenléttel a csillogó kapcsolókon! Tamási István-Egy üveg Napóleon A fiatal férfi tétován bolyongott az önkiszolgálóbolt csarnokában. Az árutól roskadozó sorok közt úgy érezte, mintha furcsa, titokzatos labirintusban botorkálna. A kolbászok, sonkák és füstölt oldalasok üvegszekrényei mellett elhaladva, majd megkerülve a konzervek gúláit, a pékáruk pultjához ment. Fél kiló kenyeret vett: friss volt és illatos, az éhség vadul gyomrába öklözött. „Tizenöt forint...” gondolta, amikor tekintete bámészan rátévedt a franciasaláták, a kaszinótojások és a hidegtálak színes kirakatára a hűtőpult üvege mögött. — „Nem szabad túllépni. Ha betartom, ha nem költők többet, ha ennyiből kihozom a vacsorámat...!” Egy zacskó tejet tett a kosarába, féllitereset. Aztán magas polcok előtt haladt el; furcsa, miniatűr oszlopcsarnokként sorjázott mellette sok-sok karcsú üveg. Az egyiknél meghőkölt, kíváncsiságból megnézte Romantikus muzsikálás Gönczi Béla metszete a címke idegen betűi alatt az árat. A hivalkodó összeg szinte nevetségesnek tűnt. „Egyhavi vacsorám — mosolygott fölötte —, vagy ha úgy tetszik, egyhavi ebédem .,.” A kenyér és a tej mellé tizenöt deka kenőmájast kért. Három dekával több került a mérlegre, nem mert tiltakozni, bólintott, jó lesz. Két darab zöldpaprika került még a kosarába és most már sietett hátat fordítani az ételek-italok csábító tömkelegének. A pénztárgép sebesen kattogott: tizenöthúsz — mondta a pénztárosnő. Bágyadt örömet érzett, lám, csak húsz fillérrel lépte túl a keretet. Miközben a rakodópulthoz vitte kosarát, a bűvös hármas motoszkált benne: „Reggeli tizenöt, ebéd tizenöt, vacsora tizenöt... Az elbérleti szoba kilencszáz ... Óriási! Megveszem a cipőt és még marad mozira, cigire és napi két kávéra is... Csak így tovább, minden nap!" — mosolygott már, s jobb kedvre derült. A paprikát a jobb zsebébe gyömöszölte, a balban óvatosan elhelyezte a kenőmájast. A kenyeret és a tejet majd kézben viszi. A kosár kiürült, és ekkor a kezétől két arasznyira megpillantott egy pénztárcát. Barna műbőrből készült, árván, elhagyatottan hevert előtte. Tompa zsi- bongás kapta el, a fülében dobolni kezdett a vére. Nem volt senki a közelében. Állt a pénztárca mellett apró moz- dulatnyi távolságban. Mennyi lehet benne? — találgatta. — ötven-száz forint? Vagy több? Ezer-kétezer? Tízesek, húszasok vagy ötszázasok? Napóleon konyak, kötözött sonka, cipő, öltöny, egyhavi albérlet... vacsora egy zsongó étteremben, fénylő tálcák, vörösboros pohár, kések, villák, sültek, körítés ... zizzenő szalvéta? Még mindig a pénztárcát bámulta. — A pénztárcája, fiatalember! — harsogta mögötte egy hang. Az egyik eladóé. — Ott, ott, a keze mellett! Mintha áramütés érte volna. Megint a konyakra gondolt, s arra, hogy azt mondja: „ö, köszönöm! De jó, hogy szólt!” Tétován megfordult. — Ja ez? Nem — Megrázta a fejét: — Ez nem az enyém. Amikor kilépett az üzletajtón, még hallotta: „Valaki itt felejtett egy pénztárcát!” Friss esti szél suhant végig az utcán; jólesett belefúrnia az arcát.
