Pest Megyei Hírlap, 1982. május (26. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
1983. MÁJUS 32., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Tóth Pál: Nászinduló Egyedül élt. Férje öt éve halt meg alkoholmérgezésben, de Mancid ka azóta sem tudta elfelejteni, s mindig szeretettel gondolt rá. Nem volt rossz ember a Lajos! Igái, szerette az italt, és házasságuk huszonöt éve alatt Mancika sosem látta úgy, hogy félig égett cigaretta ne lógott volna a szájában, hetente csak kétszer, na, háromszor verte össze, s mondta el mindenfélének azon a meleg hangján, de utána mindig kihívta a mentőket, hogy Mancinak nehogy valami baja legyen. Nem volt rossz ember Lajos! lakban, és úgy találta, hogy öltözete kicsit lenge. Mivel mindent eltakarni nem akart, egy hirtelen ötlettel felvette átlátszó nylon esőköpenyét, s elégedetten állapította meg, hogy két legyet ütött egy csapásra. Öltözete az évszaknak s korának megfelelő, amellett szerfölött kacér is. Egy tincset még tarkójához tapadt hajából a homlokába fésült, gondosan ie- nyálazta, hogy a helyén maradjon — ettől bal keze és a nyelve sötétlila lett —, a köpeny kapucniját hanyagul magára borította, és elindult a kapualj felé. Gutái Magda: Titok A szemhéjak finom erezete, mikor egy kis gyerek lehunyja a szemét. Falevelet se rezdítő fuvallat! gyöngéd erőszak árad feléd. Leereszkedsz a finom fvfl létrán a jászolig, ahol szalma zizeg, * 1 * ■ fény a selymes hajacskán. — Beszélni fogsz, és nem árulsz el semmit senkinek. Mondom, Mancika nem felejtette el, de egyre inkább belátta, hogy egyedül nem élhet tovább. Sokat törte a fejét, hogy miképpen tudna Ismeretséget kötni valami nagy erejű, vad külsejű emberrel, olyannal, akinek azért érző szíve vap, lágy, puha hangja, olyannal, aki hasonlít a drága megboldogultra. Mert Lajps alakja erősen élt még benne, s úgy gondolta, emléke ellen kevésbé vét, ha új férje hozzá hasonló lesz. Sorra vette közvetlen ismerőseit, akiket szinte mindennap látott, s elég sokat is tudott róluk ahhoz, hogy — tekintve hajlott korát, hiszen 67 éves volt —, ne kelljen sok időt vesztegetni az ismerkedéssel, udvarolgatással. így először Csipák- apóra gondolt, az öreg házmesterre, akit naponta ott látott a kapu alatt, hogy módszeresen-lassan a ház lakóinak szemetét, a hét kukába rendszerezte, és közben halkan maga elé mormogta: Papiros az az elülső, ha- muka emide, ringy-rongy-cafrang utósóba, könyérhéja zsebömbe, ahogy jött. Rendszerető, alapos ember volt, soha egy szem kenyér vagy ehető ételmaradék nem hagyta el a házat. Hogy mit csinált vele? — rejtély. Biztos nem ette meg, mert sovány volt és apróka. Mancika saját szemével látta, hogy azt az ócska, havasigyopár-hímzéses tirolinadrá- got, amit Csipák apó három éve viselt, a Mátyás .család szemétjéből guberálta ki, azelőtt Mátyásék tízéves Gyuri fiuk hordta. De mit számít az, hogy valaki apró! — gondolta Mancika. Hiszen látott ő már a moziban olyan roppant erejű kis embert, aki még az ő megboldogult Lajosát is kétvállra fektette volna! Aztán eszébe jutott, hogy Csipák- apónak emelgetnie kell a kukákat, hozni-vinni a sok szemetet, hát akkor csak szorult bele valami erő! Ez a felismerés úgy fellelkesítette, hogy rögtön elhatározta, az öreg házmester lesz az ő új férje! Egy hetet adott magának, hogy ujja köré csavarja jövendőbelijét, s hogy elhangozzék ajkáról a boldogító IGEN. Masnap hajnalban kelt. Sokáig szépítkezett az ablak előtt — ott valahogy látta magát, mert tükre nem volt —, feltette egyik nyílásán leragasztott szemüvegét, így álcázva bal szemét, melyet Lajos, a drága megboldogult egy szerelmes éjszakán kinyomott, haját — már ami megmaradt belőle, merészen a homlokába fésülte, s mivel úgy gondolta, hogy a fehér haj öregít, más festék nem lévén, egy kevés tintát öntött rá. Miután arcáról és hasáról lemosta a lefolyt tintát, felvette sárkánymintás pongyolájából varrt harisnyáját, kívül hagyta a rózsaszín jégeralsó szárait, s magára borította a megboldogult Lajos piroscsíkos hálóingét, melyet még ő vett neki a nászéjszakájukra, s melyet Lajos házasságuk virágzó huszonöt éve alatt egyetlenegyszer sem vett fel, hisz egyetlenegyszer sem aludt otthon. Ismét megtekintette magát az abAmikor Mancika leért, a kapualj még sötét v.olt. Először úgy gondolta, hogy elbújik valahol, s amikor Csipák apó felbukkan, ő hirtelen a nyakába ugrik és szerelmes szavakat súg a fülébe, de aztán ezt a gondolatot elvetette. Bár türelmetlen volt, úgy érezte, nem lenne egy katolikus nőhöz méltó, hogy érzelmeit .ilyen hirtelen elárulja. Megfordult a fejében az is, hogy Csipáknak imponálna, ha őt először úgy látná meg, ahogy éppen a kukában matat, és közben vidáman, mint égy kis pacsirta dalolászgat, jelezve evvel, hogy sorsközösséget vállal vele. Rögtön nekilátott, hogy tervét megvalósítsa, de amikor az első kuka fedelét felcsapta, először úgy érezte, hogy fejbe verik, aztán úgy érezte, hogy meginog alatta a föld, aztán, hogy émelyeg a gyomra, — aztán már biztosan tudta, hogy ezt a tervet sem valósítja meg. Nem jutott már más az eszébe, fgy hát egyszerűen odaállt a kukák midié, és diszkréten, hogy csak az első emeletig lehetett hallani, magában dúdolgatta Mendelssohn Nászindulóját. Világosodott már, mikor Mancika nyolcvanhetedszer kezdte újból az igéző dallamot. Torka kiszáradt, sze- me kigúvadt, hogy már nekinyomódott a szemüvegének, és vörös karikák ugráltak előtte. Esőköpenye úgy bepárásodott, hogy bájai láthatatlanná váltak, s lábánál a lecsöpögő párából egész kis tócsa gyűlt össze. Ekkor hirtelen, a házmesterlakás felől hörgés, krákogás, majd ötperces, és igazán válogatottén mocskos káromkodás hangzott. Ez Ö! — villant át Mancika agyán, s boldog remegés futott át egész testén, foga vacogott, s lába olyan táncba kezdett, hogy harisnyája pillanatok alatt sárkánymintástól a bokájára csúszott, fedetlenül hagyva térdkalácsait és visszeres lábszárait. Ezután rögtön hőhullám öntötte el, s a pára, hirtelen lecsapódva, láthatatlanná tette Mancikát a külvilág számára, s a külvilágot Mancika számára. így történhetett meg, hogy Csipák apó az álom kábulatából még zavaros fejjel először szó nélkül elment Mancika mellett, és halkan káromkodva munkához látott. Kiborította maga elé a szemetet, s kezdte szétrakosgatni, amikor szeme a Mancikát takaró esőköpenyre, s az alóla kilógó sárkánymintás rongyra tévedt. Először .megmerevedett. Arca bf- borszínt öltött, köpött egyet, majd még egyet, és szörnyű haragra gerjedt. Felpattant, és dühtől eltorzult arccal, üvöltve szidni kezdte a ház egész népét, akik pazarló életet élnek, a kenyérhéjat már meg sem eszik, a krumplit vastagon hámozzák, és a kicsit is rongyos ruhát kidobják.'Pedig papucsot, sapkát, fülvédőt, vagy más hasznos dolgot készíthetnének belőle. Mindezzel rengeteg szemetet produkálnak, csak hogy neki minél több munkát adjanak, nem elég, hogy ezt a sok szemetet még össze is keverik, most tessék, még arra is képesek, hogy bosz- szantására a rongyokból bábut formáljanak, s valami ördögi fortély- lyal még azt is kitalálják, hogy ez a maskara dudorásszon is. Meghatározott léptekkel a bábuhoz ment, dühében belerúgott, majd hatalmasat csápott rá, Aztán, hogy az össze- csuklott rongyhalmaz még mindig dudorászott, minden dühét beleadva addig dögönyözte, míg végképp elhallgatott. Felnyalábolta, s egyetlen mozdulattal vágta bele a rongyok számára kijelölt kukába, s úgy csapta rá a fedelét, hogy a kapualjban megeredt a vízcsap. Aznap délelőtt a városban sok ember fordult csodálkozva egy szürke szemeteskocsi után, mely lassan gurult végig az utcákon, s hengeres bádogtestéből halkan, öblösen szólt a Nászinduló. — Lám, lám, mit meg nem tesznek, hogy béke, boldogság legyen Budapesten! — mondogatták az emberek, s aznap valahogy mindenki boldogabban ment a dolga után. Álomlesők Lukovszky László grafikája Ungvári Tamás: Rút szibarita váz A dél-olaszországi Barit kellett elérnem a minap meghatározott időre — de a tűző nap úgy átmelegítette a kocsit, hogy bizony le-leszaladt a gázpedálról a lábam. Bariba érve pedig a város helyett a Tarantói-öbölnek vettem az utamat, s akkor jutott eszembe, hogy magyaráztam én már ezt a Tarantói-öblöt hajdanán, a középiskolai katedráról növendékeimnek, akik mindenáron tudni akarták, hogy ki volt a rút szibarita váz. Igen, amerre a gépkocsim most halad, ott virágzott hajdan az időszámításunk előtti nyolcadik században alapított görög város Itáliában: Sybaris. Ked"Alkotóműhely ben. József Attilát még gyermekkoromban felfedeztem, Ady-rajongóvá az egyetem tett. Évtizedes Juhász Ferenc központúság után a mai költők gondolat- és formavilágához közelítek. Meglevő verseim az utolsó tíz év termékei, melyek talán nemcsak, számomra jelentenek valamit. Sokat töprengtem jelentkezzem-e verseimmel? Példaképeim nagysága ■ elhomályosít, de úgy érzem, ha néhány cseppecske erejéig bekapcsolódhatok az irodalom lüktető vérkörébe, érdemes volt írnom. Segélykérés Az első igazi verset a Fóti Gyermekváros avatására írtam 6. osztályos koromban (talán valamelyik emlékkönyv őrzi még), s inkább a középiskolás kor megsemmisített termését sajnálom. Irodalomszeretővé és -értővé már a szentesi gimnázium, később az ELTE-n Király tanár úr és néhány jeles professzor nevelt. Bár az eltelt időszakban az anyanyelv és történelem szakhoz kapcsolódóan is több minden érdekelt, s pedagógusként, vezetőként sokféle tevékenység morzsolja szét hétköznapjaimat, (hét esztendeje élek Szigetmonostoron, az általános iskola igazgatójaként), de a vers maradt központi helyen életemSzllaj vágta után kifáradt hirtelen, Lassú őrlő malom döcög türelmesen, Azután leáll. Három évtizede: betűt és gabonát.. Aki kézen fogja nem volt olyan barát, — verte a jég. Végső számvetéshez szegényes lakomát, Kiszáradt pohárhoz , reménytelen Imát — nyújtana át. Ez hát ki eléd önt, múló fényt, gondözönt. Sugár tekinteted, szorító két kezed lenne-e még? Nosztalgia I. Már eltakarították azt a kis házat, a szőlős-verandát, s a rózsalugast, utcasarkon az akácot, hársat betonba kerverték ifjúságomat. De járnak a réten , a langyízű szellők, sudár termetével a nyárfa köszönt, búzavirágos, pipacsos rétek, komor nyáréjen a tavasz elönt. Nosztalgia II. Tudod-e milyen illata van a nyárnak, mézízű akác az utcasoron, hajló lombok közt a szerelem vágtat, súlyos nehezékként az álmaidon? Érzed-e most is milyen a hűség? Vágyakat hordozó nagy akarás? Jókai utcán barátok várnak. — Gondolat szárnyain lágy utazás.. vező helyzete volt mint kikötővárosnak: akik nem akarták megkerülni Szicíliát hajóval, s elkerülték volna mindig szívesen a ma is veszedelmes Messinai-szorost — itt rakták ki értékes portékájukat. Nem kellett dolgozniuk a szibarita előkelőknek: kereskedtek hát szépen, abból a kincsből, melyért szinte házhoz (vámházhoz, raktárházhoz) jöttek a szomszédos népek. A szibarita előkelő így csak este kelt fel Atheneus hiteles beszárholójában, ám elébb az ágyához hozták az ezüst bilit. Syba- risban találták fel (minden egyéb híreszteléssel szemben) a szaunát, s ugyancsak az estebédhez kötelezően hordott parókát is. A rabszolgák ércsúlyokat húztak a lábukon, hogy gyors mozgásukkal ne zavarhassák a gazdáikat, s még a lovakat is zenére tanították mozogni. Végül is ez lett a vesztük. Croton városával keveredtek vitába, ám amikor a döntő csatára került a sor. a szomszéd város hadvezetése egy káprázatos hadicsellel veszej tette el a szibaritákaL Az ellenség kitudta azt a dallamot, amire a szibarita lovak táncba kezdenek, és az elpuhult támadók lovas seregét ez a zene fogadta. Táncba kezdtek a lovak, és halálra tapostak a gyalogosokat — így szól a hajdani feljegyzés, és én így tanítottam ezt egykor a tanítványaimnak. S ybaris nyomát különben hiába keresi a mai utas. Nyomtalanul tűnt el a föld színéről. Az elpuhult Sybarisnak nem volt egyetlen filozófusa, költője, s rendeztek benne olimpiai játékokat, nem volt egyetlen kiemelkedő sportolója sem. A győztes Crotonnak azonban épp a haditervek elkészítésénél egy filozófus, bizonyos Pütha- gorasz segített. Amiből persze nem következik semmi kézenfekvő tanulság — mert hiszen időközben Püthagorasz városa, Croton is eltűnt a föld színéről. Nagyon egyszerű lenne az emberi történelem, ha minden szibarita népet elpusztítana tüstént, és minden filozófust megjutalmazna. Annyi azonban mégis bizonyos, hogy a lovakat táncolni tanítani nem érdemes.
