Pest Megyei Hírlap, 1982. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-14 / 86. szám
1982. ÁPRILIS 14., SZERDA Egyenruhában is Otthonuknak érzik a várost Hosszú távú elképzelés kezdete Még a végén ebből út lesz.. 3 Cegléd utcáin hosszú ideje megszokott látvány a ka* ■> tonai uniformis. Sorkatonák és aranyparoiis tisztek ^ hordják az egyenruhát, hozzátartoznak a város lüktető ^ életéhez, ünnepeihez ős mindennapjaihoz. Szoros szá- lak fűzik őket a polgárokhoz, közös lakóhelyüknek te* & kintik a települést, amelyért tenni, cselekedni minden- 5 kor készek. Az élet számtalan színterén megnyilvánuló segítségnyújtás elismeréseképpen a városi tanács a közelmúltban a Cegléd Városért emlékplakettet adományozta Évin Sándor vezérőrnagynak, a helyőrség parancsnokának, á megyei párt- bizottság tagjának. Ebből az alkalomból kerestük fel a tábornokot. A közéletben — Hogyan lett Cegléd a katonák városa is? — A felszabadulást követő években Cegléd kiemelkedő szerepet játszott a magyar néphadsereg megalapozásában. Akkor épült fel a Dózsa laktanya, sok család költözött ebbe a helyőrségbe az ország minden részéből. Innen erednek azok a szálak, amelyek a közös tennivalók kapcsán ösz- szekovácsolták a honvédséget és a lakosságot. A néphadsereg rendeltetéséből adódó feladatok mellett mindenkor részt kell vállalnunk a szocialista építőmunkából, a politikai tennivalókból, sajátos lehetőségeinknek megfelelően r* mondotta a vezérőrnagy. — Annál inkább így van ez, mivel hivatásos állományunk és annak családtagjai otthonuknak érzik a települést, nemcsak szolgálati helynek. A feleségek becsülettel dolgoznak munkahelyükön, a gyerekek iskolába járnak. Szolgálati ideje leteltével mind több nyugdíjas marad itt végleg, tevékenyen bekapcsolódva a társadalmi életbe. Az elmondottak alapján talán még érthetőbb, miért veszünk részt szívesen a város képének formálásában. — Mondana példákat a tár- tadalmi segítségnyújtásra? — Amikor a sors úgy hozta, elemi csapások elhárításában is részt vettünk. A belvizes időszakban bekapcsolódtunk a védekezésbe. Más alkalommal vasúti szerencsétlenségnél vállaltunk gyors és hatékony beavatkozást. Kemény telek idején a tanyavilág hófútta dűlőútjain betegeket és szülő nőket juttattunk el a kórházba. — Ma már Cegléden a feladatok elsősorban nem úgy jelentkeznek, hogy embereket kell adni a gazdaságoknak a mezőgazdasági munkák dandárjában. Tennivalóink a politikai és társadalmi életben adódnak, továbbá a városfejlesztési feladatok végrehajtásában. Részt veszünk az ünnepségek rendezésében és természetesen a hétköznapok munkájában is. Önzetlen közreműködők — Utcák, terek, óvodák, bölcsődék, iskolák bővítésében, szebbé tételében vagyunk közreműködő társak. Ahol az élet megkívánja, nagy bizalommal vonnak be bennünket a politikai, állami és gazdasági szervek a közös teendőkbe. Meggyőződésem, hogy nekünk, katonáknak nem külön-külön és nem is különálló testületként kell valami nagyot alkotnunk a városért, hanem úgy próbálni meg többet tenni, hogy amibe tudunk, abba mindenkor bekapcsolódunk, a legjobb megoldást keresve, amelyből a lakosságnak is előnye származik. — Természetesen vannak önálló, kiemelt beruházásaink Cegléden, meg felújítási feladataink. Ahol csak lehet, a kölcsönös érdekeket tartjuk szem előtt. így volt például a közelmúltban felépített százszemélyes Deák téri óvodánál, ahol a városi tanáccsal sikerült megtalálnunk a legjobb közös megoldást. —< A hivatásos állomány otthonának tekinti a települést. Vajon a rövidebb ideig itt tartózkodó kiskatonák megbarátkoznak-e Cegléddel? — Azok a sorkatonák, akik az ország különböző tájairól itt teljesítenek szolgálatot, szeretik a várost. Érzik és élvezik a lakosság hozzájuk fűződő szeretetét, s ők ezt viszonozzák. Magas színvonalon teljesítik katonai feladataikat, és ha a mozgalmi szervek felkérik őket, szívesen veszTizennégyezer darabot gyártanak Váltók a szerelősoron A Cscptl Autógyár 2. sz. gyárában készítik a Csepel teherautók, az Ikarus autóbuszok, valamint a Rába motorok sebességváltóit. A korszerű szerelősoron négy fő típus mintegy kilencven- féle változatát szerelik. A mechanikus, szinkronizált sebesség- váltókból az idén tizennégyezer darabot gyártanak. Képünkön: Kubicza András szerelésre készíti elő a sebességváltó házakat. nek részt a közös feladatokban. — Milyen teendőket körvonalaz az idei esztendő a társadalmi együttműködésben? — Vannak olyan lehetőségek, amelyek folyamatosan a lakosság rendelkezésére állnak. A helyőrségi művelődési központ például színesen és sokrétűen kiegészíti a város közművelődési életét. A Bem SE pályáját az egész város használhatja. A Rákóczi úti régi óvodaépületünket átadtuk a városnak, amilyben a múzeum újabb állandó kiállításai kapnak helyet. — A város vezetői erre az évre is kérték társadalmi munkánkat. így a többi között részt veszünk a Malom téri egykori malomépület bontásában, járdák, utak építésében. A néphadsereg szellemt, anyagi, fizikai erejét ott hasznosíthatjuk, ahol arra éppen szükség van. Sok kérést teljesít — A felsoroltakon túlmenően a helyőrség parancsnoka miben látja a saját társadalmi feladatát? — Én személy szerint igen fontosnak tartom a lakossághoz fűződő kapcsolatomat, úgy is mint. politikai vezető, a megyei pártbizottság tagja, úgy is mint katona. Sok ügyes-bajos dolgukkal és jó tanácsaikkal keresnek fel a ceglédiek. Kéréseiknek mindig nagy örömmel és szívesen teszek eleget. A mostani elismerés arra ösztönöz, hogy méltóképpen bizonyítsam munkámmal, közéleti tevékenységemmel; az illetékes szervek jól döntöttek, amikor ebben a kitüntetésben részesítettek — mondotta befejezésül Évin Sándor vezérőrnagy. TamasI Tamás Néha más akad az ember keze ügyébe, nem az, amit keres. Ilyenkor persze meglepődik, és vagy örül, vagy bosszankodik, attól függően, mire lelt. Nemrégiben tusztavacson jártam így, és előrebocsátom, meglepődésem kellemes volt! Jegyzetfüzettel a kezemben ott ültem a tanácsi kirendeltség kis irodájában, és annak rendje-módja szerint róttam a sorokat. A téma, ami felől Paál Józsefné kirendeltségvezetőt kérdezgettem, a tavaszi nagytakarítás, községszépítés stb. Gyűlt az információ mindenféléről, például arról, hogy Pusztavacs valamennyi utcájába gyümölcsfát ültetnek ki, 1000 darabot, minden utcába más-más fajtát. Megtudtam azt is, hogy minden házhoz megküldték a hivatalos értesítést, mikor viszik el a kapuk elé kitett limlomot, a tanácstagok megszervezték a közterületek közös rendbehozatalát. A Nagykunsági Erdő- és Fafeldolgozó Vállalattól idén is, mint minden évben, kapnak gépkocsit a szemét elszállításához, de a község két magánfuvarosa is vállal belőle társadalmi munkában. Magad uram, ha szolgád nincs Mindez szép sorban bekerült a füzetbe, hogy majd cikk legyen belőle, aztán a beszélgetés után még nekivágtam a falunak, kicsit kószálni, nézelődni, meglesni, ki-ki a maga portája körül hogyan készül a tavaszra. Sok kerítés mellett pú- pcsodott gizgaz. némelyiket éppen akkor égették, sűrű füst bodorodott az ég felé, a kesernyés illat összekeveredett a friss tavaszi föld, kiserkenő fű porhanyós illatával. És ahogy minden különösebb cél nélkül tekeregtem ide-oda, egyszer- csak a Kossuth Lajos utcában találtam magamat. És akkor, ott akadtam rá arra a bizonyos másra, amit nem is kerestem. Tavaszi nagytakarítás helyett, egy rémén, kezdeményezésre és a még távoli, de figyelemre méltó elképzelésre. A Kossuth Lajos utcában ugyanis rögtön feltűnt: mindkét oldalon friss keletű, mély árok húzódott, ami nem is mindenütt készült még el. Volt, ahol feltöretlenül terpeszkedett az út, egészen a házak bejáratáig, másutt viszont szépen kiásták már, majd megint jó pár méter érintetlen terület következett, és így tovább, és így tovább. Az utca közepe táján — egyébként kihalt volt a környék — egy fiatal embert pillantottam meg, a frissen kiásott árokrészt nézegette. Szóba elegyedtünk. Mint kiderült, Trapp Mihály hivatalból járt arrafelé (ő az Örkényi nagyközségi közös tanács építési előadója). — Amit itt látok — mondta —, egy hosszú távú elképzelés kezdete. A faluban majd’ minden út rossz, kátyús, eső után alig járható, a legtöbb helyén még vízelvezető árok sincs. Talán a hosszú, csapadékos tél, meg a bőséges tavaszi esőzés is hozzájárult, hogy a pusztavacsíak sok éves dühöngés, panaszkodás után, most végre elkezdtek spekulálni. Pénz nincs, segítséget sehonnét nem várhatnak, mit lehet akkor csinálni? — tűnődtek. Magad uram, ha szolgád nincs! — döntöttek végül. A lokálpatrióta ügybuzgalma Az első jelentkezők, a Kossuth Lajos utcai lakók, bekopogtak a tanácshoz, mondván, megpróbálják rendbe hozni az utcájukat. A tanács a szakmai segítséget megadta, Trapp Mi- hályék kitűzték a nyomvonalat, és azonnal neki is fogtak a munkának. Már eddig 30Q méter hosszan elkészült a 8ff —100 centiméter széles árok, és hétvégeken, néha munka után, délután, most is folyamatosan dolgoznak tovább. De mór azon törik a fejüket, hogyan lehetne tisztességes utat is építeni. Sokan ugyanis azért nem vesznek kocsit, mert az év nagy részében nem lehet behajtani az utcába, akinek meg van, az csak a mérget nyeli. Nemrég néhányan kijelentették, a munkán túl komoly anyagi áldozatra is hajlandók. Trapp Mihály szerint egyáltalán nem utópia a Kossuth Lajos utcaiak elképzelése. A tanács a tervezésben, lebonyolításban, ahol csak tud, segít, támogatja a kezdeményezést. Egyébként ő maga is pusztava- csi. így ügybuzgalmát, optimizmusát, lokálpatriotizmusa táplálja. Mert optimista! Ügy látja, az embereket lehet mozgatni. Van remény a megoldásra Még ugyan csak 300 méter frissen ásott árok jelzi a pusz- tavacsiak távlati, szép elképzeléseit, de ha egyre többen gondolkoznak majd úgy, mint az éppen munkából hazatérő fiatalember, akit megszólítottam, akkor van remény a megoldásra! — Ha nem akarunk továbbra is nyakig járni a sárban — és miért akarnánk? —, de igényeink és a község lehetőségei nincsenek szinkronban, nekünk kell valahogy magunkon segíteni — jelentette ki a világ legtermészetesebb módján. Semmi keserűség, de hamis lelkesedés sem volt a hangjában. Egyszerűen, a valóság helyes megítélésével, tényként közölte a véleményét, mint aki teljesen tisztában van azzal, hogy nekünk kell a vágyaín- teat-a valósághoz igazítani. S. Horváth Klára , Bába Mihály: yU emizáon A z öregember a heverő szélén ült és mereven nézte a demizsonból esz- kábált asztali lámpát. Régen megunta már, de a felesége — a gyerekekre való tekintettel — nem engedte kidobni. Most itt az alkalom, gondolta az öreg, ebben hozok bort a locsolóknak. Három liter talán elég lesz, szűköcskén persze, ha minden gyerek, vő, meny eljön. Becsoszogott a konyhába, ahol a felesége a mákost, dióst, túróst, lekvárost sütögette. A gyermekek élnek-halnak a süteményért, ha nincs húsvéti sonka, hát nincs, de süteménynek lenni kell. — Elmegyek, hozok egy kis bort — mondta az öregember. — Bort? — kapta rá tekintetét az asszony. — Nem ittál még életedben eleget? — Én a gyerekekre gondoltam. Holnap vagy holnapután eljönnek, és akkor lesz mivel őket megkínálni. Így illik, na! — Igaz. Hát akkor menjél, hozzál egy demizsonnal. Pénzed van? — Nekem? — Jól van, na, jól van. Itt egy százas, talán elég lesz. Vidáman kocogott a pincébe, ahol olcsó bort mértek. Négyen, öten lehettek csak. Nagyszombaton ki vesz már bort? Csak az ünnepre kapkodva készülődök. Megállt a pultocska előtt, nézegette az árakat, olvasgatta az ákombákom betűket. Hm, melyik lenne a legjobb? Töprengett. Persze, jobb ha megkóstolom mindegyiket, aztán abból viszek három litert, amelyik a legjobban ízlett. A pecsenyefehér karcolta a torkát. Ezt csak zsíros húshoz, töltött káposztához lehet adni, egy kicsi szódával. Hm, akkor ízlik. De a nők még akkor sem innák meg. Jobb lesz tehát, ha megkóstolom a rizlinget is. Aha, szilvám, ez az. Ez jobb, valamicskével, de a feleségem nem nagyon szereti. Neki a muskotályos ízlik a legjobban. Vajon milyen ez? Mind a négyféle bort megkóstolta, de nem tudta eldönteni, hogy melyikből meríttesse meg a demizsont. Rákönyökölt a fal mellett körbefutó pohártartóra és ismét töprengett. De ehhez újabb egy deci bort kért. Hirtelen eszébe jutott kis telkük, ahová ki-kimen- nek, de a legtöbbször olyan fáradtan, összegyötörten jönnek meg, mert ott nem pihennek, hanem gürcölnek egész nap. Már-már azon töprengett, eladja a telket, hiszen a gyerekeknek nem kell, feléjük sem néznek. Csak ősszel, ha érik a gyümölcs. Gondolatai másfelé röppentek, csavargásaira, amikor éppen, hogy felszabadult, mint asztalos. Űjabb egy deci bort kért. A gondolatok rajzottak benne. E gyre könnyebbnek érezte magát, egyre vidámabbnak, bátrabbnak, merészebbnek. De ez sem tartott soká, mert a szélesre tárt ajtón egy jókedvű társaság robbant be. Deres hajú volt valamennyi, de hahotáztak. Kancsóba kérték a bort. Körbe fog járni a kan- csótöltés, gondolta az öreg. S akkor hirtelen megrándult az arca. Tekintete egy ismerős arcba botlott. Valamikor régen ismerte meg, csak akkor katonaruhában volt. Paroliján aranycsil- lagok. Mennyi? Ki emlékszik már arra?! Hirtelen összekapaszkodott tekintetük. Az öregember gyorsan lesütötte a szemét, s bontogatta a szatyrát, hogy elővegye a demizsont és kérjen a mus- kotályosból. A hajdani ismerős hirtelen ott ter:-.ett mellette. — Kedves bátyám, de régen npm láttam! Hogy van? — Köszönöm, csendesen, mint napjait számláló nyugdíjas. — Ugyan már! — nevetett a katona. — Lehetetlen, hogy már nyugdíjas! Hohó! ötvennek, ha látszik. — Régen volt az. A katona átölelte az öregember vállát. — Akkor ezt meg kell ünnepelnünk. Kérek kétszer kettőt, amelyikből kedves bátyám kívánja. — Mennem kell ám, mert vár a feleségem, csak egy kis borért jöttem le. — Bekapjuk és megyünk. Különben holnap már ünnep, nem kell annyira sietni. Bekapták a két-két deci bort. Az öregember közben megtudta, hogy a katona már ezredes, a fia megnősült, a lánya férjhez ment, két unokája van. Nyáron mindig kint vannak a folyóparti telkükön. Az öreg tiblábalt, az ajtó felé lesett. Csak jönne értem valaki, gondolta, mert így nehezen szabadulok meg. Mire a borosfiú felé intett volna, mór ismét teli álltak előtte a poharak. A katona valami viccet mesélt, nevetgélt ő is udvariasan, aztán rajta volt a sor, hogy elmondjon egy szakállas viccet. A harmadik forduló előtt rátette tenyerét a pohárra. — Köszönöm, mennem kell — mondta és érezte, hogy megremeg a lába, mintha hirtelen nem bírta volna testét. — Akkor majd legközelebb folytatjuk — nevetett a katona és visszament a társaságához. Az öreg kivette szatyrából a demizsont, s kissé akadozva kért a mus- kotályosból. — Mennyi legyen, bátyám? — kérdezte a borosfiú. — Tele, tele. — Három liter. Príma bor. A locsolóknak lesz? — Aha — dünnyögte az öreg és pénztárcája után kotorászott. Végre megtalálta, elővette a százast, fizetett, a maradék aprópénzt begyömöszölte a bukszába. — Meg az ünnepre, mert húsvét- kor mindig eljönnek a gyerekek, az unokákkal. Szóval kell ez a kis bor. Ráütött a parafadugóra, hogy egy csepp se löttyenjen ki, ha majd botladozva viszi. Egyre nehezebben állt a lábán. A fene egye meg, berúgtam, gondolta, ez a kétszer-kettő már sok volt. De majdcsak hazaérek. Levette a pultról a demizsont és megpróbálta beletenni a szatyorba. Azért, hogy ne lássák a szomszédok. De sehogy sem találta el a szatyor száját. Amikor már úgy érezte, hogy minden rendben, s megfogta a szatyor fülét, felemelte, a szatyor egyik füle kicsúszott kezéből, utána a másik is, és iszonyatos csattanással esett a kőpadlóra a súlyos demizson. Egy pillanatra elnémult a zajos, lármás pince. Mindenki ?z öregembert nézte. Mellette tócsában ömlött a bor. Megszédült. Felegyenesedett, mert zuhanás közben hirtelen a demizson után kapott. A szatyorból kirázta az üvegcserepeket, intett a borosfiúnak, hogy nem tehet róla, takarítsa majd el. Sápadtan tántorgott ki az utcára. M ost mi lesz? Űristen, mit mondjon majd az asszonynak, hogy elpocsékolta a finom lőrét, a gyermekeinek, a locsolkodóknak szántat, mert nem bírta otthagyni a teli poharat.
