Pest Megyei Hírlap, 1982. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-27 / 49. szám

1982.februárn,szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9

Háta mögött hat évtized

Fekete Gyula, József Attila-díjas író tegnap, február 26-án töltötte be hatvanadik életévét.

Versírással kezdte, mint az írók közül oly sokan, végül mégis a prózának esküdött hűséget. Regény, elbeszélés, riport, cikk, szociográfia, dráma, filmforgatókönyv egyaránt került ki írói műhelyéből. Rádióbeli előadásainak törzshallgatói vannak. Amikor vitákat indított a Nők Lapjá-ban, ezrek és ezrek szóltak hozzá. Kötetei sohasem érnek rá megmelegedni a könyvesboltok polcain, azonnal elfogynak. Fekete Gyula a legolvasottabb mai írók közé tartozik.

Egy 1970-es interjújában mondta: ... Küszködve és lassan dolgozom, de meglehetősen sokat. Valóban sokat dolgozik, mintegy harminc megjelent könyve igazolja ezt. S ezek a könyvek az utóbbi három évtizedben jelentek meg (az első, a Májusfa című 1952-ben), tehát átlag minden évre jut belőlük egy.

Az utóbbi években valahogy a közíróra figyeltek jobban Fekete Gyula olvasói. Valószínűleg azért, mert gyors egymásutánban felsorakoztak polcainkon olyan kötetei, mint az általa levél-szociográfiának nevezett Éljünk magunknak? (1972), Mindene megvan? (1973), Levelek a magányról (1979), Boldog házasságok titkai (1981). S ezekhez még publicisztikai kötetei, az Egy korty tenger (1974) és a Száz korty tenger (1977).

Természetesen a szépírót és a közírót nem lehet különválasztani Fekete Gyuláról szólva. S ez nem is műfaji kérdés, hanem a tehetségé — és nagyon hangsúlyosan az emberi tartásé. A kritikus és irodalomtörténész

Gyula ... írói pályája a közösségi érdekek s a megoldásra váró közösségi gondok vonzásában alakult. A vállalkozás és a felelősség igénye ölt formát műveiben, regényeiben, szociográfiai írásaiban, publicisztikájában és nyilatkozataiban.

S ha már publicisztikai köteteire, szociográfiáira mondtam példákat, folytatnom illik más jellegűekkel is. Az egykori sárospataki diák megírta Bodrog-parti szerelmeink című regényét az akkori — azóta alaposan átformálódott — diákéletről; híradásul és okulásul a mai diákoknak, emlékeztetőül szüleiknek, nagyszüleiknek. Perújrafelvétel címmel válogatott elbeszéléseinek kötetét adta kezünkbe 1977-ben.

S már látom, kissé leltárszerűre sikerült ez a tulajdonképpen köszönteni akaró írás, mégsem hagyhatom említés nélkül néhány olyan régebbi regényét, mint A fiatalasszony (1960), A falu szépe (1961) A hű asszony meg a rossz nő (1963), vagy Az orvos halála (1963). Egyébként, ha már említettem, az utóbbi regény, Az orvos halála eddig hat hazai és tizenkét külföldi kiadást ért meg. Lefordították többek között oroszra, németre, angolra, szlovákra, bolgárra.

fi sornak — reméljük, hogy nagyon sokáig — még nincs vége. Az életmű folytatódik; újabb munkák mondatait teríti a papírra Fekete Gyula írógépe. Igaz, az író most hatvanéves, de ez nem sok, mert ötlete, terve, munkabírása bőséggel van; jobbító szándékú indulatának lángja ugyanolyan magasra csapva lobog, mint eddig. Különben is: nem az évek számítanak. Türelmetlen kíváncsisággal várjuk Fekete Gyula újabb könyveit.

Ladányi Mihály:

Álmatlanul

A kutya oda fekszik le, ahonnan felkelt, csak az ember csavarog a világban hazától hazáig hazátlanul, szeretőtől szeretőhöz szeretetlenül, s olykor vackán lelve 'álmokról álmodozik álmatlanul.

Portré

Nem olvas szonettet, elégiát,

nem olvas lemondásról, reményről,

nem olvas kétségről, bizalomról, várakozásról,

nem olvas félelemről, gyönyörről — Néha kap nőjétől egy levelezőlapot, de máskülönben olvashatatlan.

Rege Sándor

Ha eljön az ősz

Pomogáts Bélával értek egyet, aki azt írja, hogy Fekete

Fekete Gyula-Szombat este

MÁTYÁS ISTVÁN

S

zombat van, este hét óra. Apu valahová készül, anyu valamiért haragszik.

Katica az asztalnál ül, és egy fürt szőlőt szemelget. Már harmadszor kérdezi: „Marikának fájt a hasa, mert sok szőlőt evett? ... Anyu!... Ugye, anyu?...” — de semmi válasz. Katica most figyelmesebben megnézi az anyját, majd az apját, és ő is elhallgat. Apró ujjai tétován babrálnak a szőlőszemeken.

Kis idő múlva cinkosan az anyjára villan a szeme, és hangosan súgja:

— Haragban vagytok? ... Anyu ... Ugye, haragban vagytok?

Nincs válasz. Az anyja fel sem néz: az ő tavalyi kockás szoknyács- kájával babrál, kiteregeti, elsimogatja a térdén.

Katica most halkabbra fogja, s úgy kérdez, a szemével is, szöszke fejbólintásaival is:

— Igen? ... Anyu ... Haragban vagytok?... Igen?

Türelmetlen mozdulattal felel az anyja, de Katicának elég annyi, máris tovább nyomoz:

— Miért vagytok haragban?... — Anyuuu...

C

send. Az apja a ruhásszekrényben motoz, kiránt egy nyakkendőt.

— Jól van már. Egyél... Jóban vagyunk.

— Neeem — húzza a szót Katica, s gyanakodva az apjára nevet. Öt ne akarják becsapni, ő úgyis tudja, hogy haragban vannak. Újra az anyját kérdezi, már nem kíváncsian, csak a tiszta bizonyosságért:

— Ugye, anyu, nem igaz? ... Ugye haragban vagytok?

— Mert apád nem szeret minket — mondja az anyja hirtelen, s még jobban a kis szövetszoknya fölé hajol. El kell az alját bontani, le kell engedni, mert Katica sokat nőtt tavasz óta.

■ Dühösen bevág valamit a szekrény aljába az apja.

— Jó nevelés! Beszélj csak a gyereknek!

Katica megrebben, hol egyikükre, hol másikukra pillant, s elgondolkozva egy hamvaspiros szőlőszemet dug a szájába.

Valami eszébe jutott, egyszerre az öröm izgalma derül fel az arcán. Kerek, nagy szemét az apjára függeszti, de az anyjának súgja, az előbbi hangos súgdolódzással:

— Anyuuu ... Akkor elváltok ti is?

— Hallgass már, és egyél! — szól rá az apja. Bosszúsan kioldja a nyakkendőt, s a tükör előtt újra megköti. — Hányszor mondtam már, hogy evés közben nem szokás beszélni. Igaz... No, hát akkor egyél szépen.

Katica engedelmesen szemelgeti a szőlőt, de közbe-közbe oldalt les. Amikor egészen a tükörhöz fordul az apja, fészkelődni kezd, megint elönti az a boldog izgalom. Már újra egy kis kofa, az arca csupa titokzatosság: az anyjához hajol, és aprókat bólintva, halkan' sugdossa:

— Ugye, ti Is elváltok?... Anyu?...'

Ugye elváltok?...

M

ert a Marika apukája és anyukája is elvált. (Azt mondta róluk Anyu: Nem szerették egymást.) És az a legérdekesebb, hogy azóta nem is egy házban laknak, és Marika azt mondja, hogy most már két apukája lesz: a régi meg egy új. Rengeteg csokit kap Marika; az az ember, aki majd apukája lesz, mindennap eljár hozzájuk, és mindig hoz valamit neki. Vasárnaponként meg a régi apuka jön érte, és egyenesen a cukrászdába viszi. Pedig régen nem szokta vinni a cukrászdába, de most minden vasárnap elviszi, és annyi krémest, minyont, tortaszeletet ehet, amennyit akar.

Csengetnek.

Anyu sóhajt, leteszi a kis szoknyát és kisiet. Katica is lecsúszik a székről, de csak az ajtóig szalad, mert a szemetesvödör koccanásából tudja már, hogy a házmester jött a szemétért. Nem szereti a házmestert, mindig rákiabál a gyerekekre.

Közben az apja a tükörtől az ajtóhoz sétál.

Sötét van már odakinn, fúj a szél. Az utcalámpa fényében esőcseppek futnak lefelé az ablaküvegen.

Katica szeretné megkérdezni, hogy elmegy-e máshová lakni. Mcst rögtön elmegy? És ha csakugyan elmegy más házba lakni, ő is érte jön minden vasárnap, és cukrászdába viszi?

De aztán mégsem kérdez semmit, mert apu még egyre kifelé néz, nem fordul hátra, és így nem lehet tudni, haragszik-e vagy sem.

A

mikor anyu visszajön, apu azt mondja az ablaknál:

— Ehh, pocsék idő... Kihúzza az inggallérból a nyakkendőt, és visszateszi a szekrénybe.

— Apu mégse megy el lakni — gondolja Katica, és ennek is megörül, mert akkor meg lehet játszani vele.

S csakugyan: az apja átöltözik, és vacsoráig bujócskát játszanak az asztal alatt.

Anyu pedig a‘kis szoknyát varrja, jókat mulat rajtuk, és ha a szőnyeget összegyűrik, azért sem haragszik.

Minden I ember azt hiszi, hogy ------------ vele kezdődött el

mi

nden. És azt is, hogy általa fejeződik be. Ami közötte van, az az élet, az ő élete, a sajátja, amely egyszeri és megismételhetetlen. És ettől persze figyelemreméltó, sőt felfedezésre érdemes, olyan, amelyet mindenkinek értékelnie kell.

Katalin maga elé bambulva ült a szobában. Előtte feküdtek az asztalon az érettségi tételek, mellette egy József Attila kötet. Azokon túl egy fehér porcelán tányáron két szelet vajaskenyér. A felvételi járt a fejében. Kiperdül majd a felvételi bizottság elé, ő, az egyszeri, a különös és mindenki megdöbben. Mielőtt belekezdene a versbe, elöljáróban elmondja az iménti gondolatszüleményét: Minden ember azt hiszi... És aztán tűzbehozza őket a verssel, amit egyedül neki írt Attila, akkor is, ha nem tudott róla ...

Így álmodozott. Feldúltan és szenvedélyesen, egészen addig, míg valahonnan a mellkasa tájékáról fel nem tört az a maró, keserű érzés, aminek kétség a neve.

Semmik se vagyunk. Igen, egy a tömegből, még a semminél is kevesebb. Az, hogy lettünk és hogy majd egyszer elmúlunk, a világnak any- nyi, mint nekünk egy öntudatlan lehelet. Minél görcsösebben akarod, hogy meglássanak, hogy észrevegye- nek, hogy egyszeri legyél a rengeteg ember között, annál inkább senki és semmi vagy.

É jf éli vág tatás

M. Husain indiai festőművész alkotása

Dühösen ugrott föl a székről. Kirohant a szobából, s csak a nagykabátok mellé bújt hatalmas tükör előtt fékezett le. Meglepődött az arcától.

Hát ilyen vagyok? Ilyen sápadt, keskeny arcú, jellegtelen orrú? De a szemem... igen, a szemem talán szép... Na nem, mondjuk inkább érdekes, zöldbe játszó, a szembogár körül ezekkel a pici, aranybarna sugarakkal. És a szám? Igen, azt eddig mindenki dicsérte...

I Lustán I visszasétált a szobá_

________L ba, beletúrt az asztalo

n a füzetekbe. Aztán kibámult a havas fákra. Egészen petőfis hangulata támadt.

Vége lehetne a télnek. De nem is a tavasz, a nyár hiányzik, inkább az ősz... Igen, hullanak a levelek és akkor ő elindul a színművészetire, belép majd a kapun, ráköszönnek többen is, köztük ismert rendezők, akik már a fölvételin is kinézték maguknak...

— Kati, gyere mosogass el! Nekem rohannom kell a rendelőbe! Onnét apád elé megyek. Hat órára itthon vagyunk...

Ez a mama volt kintről. Istenem, ezek a szülők. Olyan érzéketlenek, önzők. Sose értik meg a gyerekeik rejtett érzéseit, vágyait. Ha a lányuk felnőtt, azt hiszik, csak a ruhák, a cipők, a frizurák és mindezekhez az illő fiú érdekes. Még le sem érettségiztem, de már minden rokon azzal nyaggatja: „Katika, van már komoly udvarló... Mikor mész férjhez ... A kelengyét már összegyűjtötted... Hány gyereket szeretnél...?’’

| Végigdobta | ma§át az &syon,------—---------- es bőgni kezdett.

Vé

gre egyedül volt a lakásban, nyugodtan zokoghatott, nem szaladt be a mama faggatózni: Mi baj, kislányom? Nekem elmesélheted! Mintha el lehetne mondani, hogy micsoda kín várni, vágyakozni, sóhajtozni, reménykedni a jövőben. A saját jövőjében.

Mennyivel jobb Verának. Már beadta az útlevélkérelmét, az érettségi után bejárja Európát, fütyül mindenre: szülőkre, vágyakra, jövőre... Se nagy cél, se emésztő kín nem zavarja.

— Élni kell és kész. Addig, amíg ugrálnak körülötted, amíg nincs ránc a szemed körül, amíg tíz fiú is lesi a sóhajtásodat. Ne emészd magad, ne hagyd, hogy megpenészedj! Minden ráér, semmiről se késel le, csak a saját tizennyolc évedről.

Ahogy mindez eszébe jutott, valami furcsa szúrást érzett a fejében. Öltözni kezdett. Hát azért se tanul, azért se kínlódik itt. Mi a fenének?

Egy óra múlva a suli klubjában volt. Ingatta magát a zenére. A szünetben Verával kiszaladtak a sarki ételbárba. Konyakot ittak. Itt ismerkedett meg Péterrel és a haverjával. Bejöttek velük a klubba. Kilencig meg se álltak a parketten.

Péter este hazakísérte. A kapuban hagyta magát megcsókolni, és közben boldog volt, hogy egész este egyszer sem jutott eszébe a felvételi.

| Munkába allt ősszel. A rende----------------- lőben, ahol anyu is

dolgozott, asszisztens lett az öreg körzeti orvos mellett. Azt mondták neki, a doki bácsi hamarosan nyugdíjba megy és az utódja biztosan valami fiatal kezdő lesz.

Ha ügyes, megfoghatja magának. Ha meg nem, akkor... ezen még ráér töprengeni...