Pest Megyei Hírlap, 1982. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-17 / 14. szám

ütem 9982. JANUÁR 17., VASÁRNAP Páva-ünnep T-t a megrajzoljuk az al- kotóközösségek, a kiscsoportok természetraj­zát, akkor a Sándor Pál-i csapatelmélet alapján azt kellene hajtogatnunk: kell egy ember. Kell egy közös­ségteremtő erő és szükség van azokra is, akik csapat­tá válnak emberformáló hatására. Ha felvázoljuk ezt a rajzot, s keressük a pávakörök tíz évvel előtti kirobbanó országos sikeré­nek titkát, úgy mégis egy- egy emberhez jutunk el. Érden Káka Rozáliához. A monda szerint a har­minckilencszer hazájuk után induló bukovinai szé­kelyek leszármazottja, ősei útját járta végig. Bácská­ból Tolnán keresztül jött a főváros melletti nagy falu­ba. S jött vele négyszáz — munkát, lakást, jobb életet kereső család. Eredetük­ről legfeljebb gondolkodá­suk, beszédjük árulkodott. Közülük kevesen voltak a Káka Rozáliák fajtájából, akiknek futotta erejükből a kisebbségi érzésnek büsz­keségbe átfordítására, a kö­zös kultúra, közös sors tu­datos vállalására. Furcsán is néztek rá az idősödő székely asszonyok, amikor elővetette velük a jellegzetes bordó mellényt, meg a bő szoknyát. A pad­láson őrzött ládák mélyén akadt még a bukovinai szé­kely népviseletből néhány. Aztán következett a dalo­lás. Énekelgettek, persze hogy szívesen énekelgettek otthon az asszonyok — az egykori közös dalolásokból ennyi maradt meg csupán: a konyhába, a főzőkanál mellé jutó. Csakhogy az az énekszó, amit a pávakörben hallottak, más volt, mint a megszokott. Lefaragták a dallamról, a szövegről az idők és divatok rárakta mázt. Káka Rozália az ere­deti dallamot elővéve, Ko­dályéit és saját gyűjtése alapján tanította társainak a nótát. Különös hangzás volt ez, egyszerűbb és tisz­tább — az igazi. Tíz éve az országban el­sők között megalakult bu­kovinai székely pávakör, gyors sikert ért el a moz­galom első nagy seregszem­léjén. S mert indulásuk egy volt a mozgaloméval, sorsuk is közös. A lelkes kezdet után csöndes visz- szahúzódás következett: ha elfáradtak az első emberek, nehezen akadt helyükbe lépő. Jóllehet az értetlenke­dések, a csalódások ideig- óráig kedvüket szegték. Ér­den ma, a tízéves évfor­dulón újra együtt énekel a pávakör. A nagyok mögé Káka Rozália újakat tobor­zott: éneklő, mesélő, rajzo­ló gyerekeket. Velük formálódik tovább az érdi alkotóközösség. M. Á. Magyarországi németek Nemzetiségi képzőművészet Mai magyarországi német képzőművészet címmel kiállí­tás nyílt az NDK Kul­turális és Tájékoztató Köz­pont és a Magyarországi Né­metek Demokratikus Szövet­sége szervezésében az NDK Centrumban, Budapesten. Stark Ferenc, a Művelődé­si Minisztérium nemzetiségi osztályának vezetője megnyi­tójában többek között arról szólt, hogy. a nemzetiségi kul­túrák bemutatásából eddig — helytelenül — kimaradtak a vizuális művészetek, azzal az indoklással, hogy azok nem tükrözik igazán a nálunk élő nemzetiségiek életét, hagyo­mányait. A Pest megyed művészeket a váci születésű Koch Aurél képviseli, négy képzőművé­szeti alkotással. * Kitüntetett zenekar A Magyar Népköztársaság ' Elnöki Tanácsa á Belügymi­nisztérium határőrség közpon­ti zeneórának — fennállása v35. évfordulója alkalmából — a Vörös Csillag Érdemrend ki­tüntetést adományozta. A ki­tüntetést dr. Kamara János rendőraltábornagy, belügymi­nisztériumi államtitkár adta át, jelen volt Rátkai Ferenc művelődési miniszterhelyettes és Varga Sabján László, a KISZ KB titkára. Új politikai könyvek Forint, dollár, arany Nehéz feladat lenne megha­tározni, vajon a pénzről, avagy a szerelemről írtak többet, ké­szítettek több műalkotást, me­lyikről született több tanul­mány vagy széppróza, avagy melyik ihletett több alkotót és gondolkodót — írja a Forint, dollár, arany című könyvében Brüll Mária, aki igen érdekes témát választott tanulmánya alapjául. A Kossuth Könyvki­adónál megjelent kötet fordu­latosán, szellemesen tárgyalja a témát, ismerteti a fogalma­kat, amelyekkel meghatároz­hatjuk á pénzt, illetve a benne megtestesülő értéket, amelyet népek és nemzetek különböző néven hívnak, de a lényeg egy: a pénz állandó szereplője az emberi gondolkodásnak, együt­tesen hatva olykor értelmünk­re és érzelmeinkre egyaránt. Idézi a nagy filozófus gondol­kodót, Schopenhauert, aki a pénznek a legpontosabb köz- gazdasági definícióját adja: Gyakran hányják az ember szemére, hogy vágyai főképp a pénz felé húzzák, és hogy ezt mindenekfölött szereti. Pedig az csak természetes, hogy sze­resse ezt a fáradhatatlan Pro- teust, amely minden pillanat­ban kész olyannyira változé­kony vágyainknak és sokféle szükségleteinknek mindenkori tárgyává változni. Népszerű forma A szerző amellett, hogy mar­xista elemzését adja a pénz­nek, sokoldalúan vizsgálja eredetét, terjedését, a világ­ban betöltött szerepét. Való­ban sok mindent megtudunk ebből a könyvből, sokkal töb­bet, mint bármely más, ezzel a témával foglalkozó közgaz­dasági műből. Tudományosan és népszerű formában is sokat írtak már róla, Brüll Mária mégis tud újat mondani, mert eltérő, megközelítéssel világít­ja meg a nagyobbrészt ismert fogalmakat. Célja az volt. hogy nem szakemberek számára is érthetővé tegye, emberközelbe hozza ezt az elvontnak vélt közgazdaságtani fogalmat. A hazai és a nemzetközi pénzek összefüggéseit érzékelteti, még­pedig oly szemléleti módon, hogy mindenki számára érthe­tő legyen a forint, a dollár, az arany és egyéb pénznem kö­zötti összefüggés. Megállapítja, hogy valami­kor régen, amikor még nem volt aranyból a pénz, még pénz sem volt, a só, a marha és más élő állat volt a fizető- eszköz, majd amikor a kézmű­vesség kialakult, a szövött kel­mék, kezdetleges szerszámok váltak pénzzé, s a fém, a réz feltalálásával pedig elkezdték a pénzt is aranyból és más fémből készíteni. A megnevezés eredete Érdekes az is, hogy o pén­zek nevei miből és honnan eredtek. A magyar forint el­nevezés például olasz eredetű, Florenz (Firenze) városról kapta nevét, ugyanis 1250 kö­rül ebben a helységben ver­ték a florenust, az arany­pénzt, amely eljutott hazánk­ba is, s mint annyi más idegen szóból, a magyarok elhagytak belőle egy-két mássalhangzót, s így lett belőle forent, majd forint. A dollár elnevezés meg éppen szomszédunkból, Cseh­szlovákia területéről indult el, mégpedig Joachimsthalból, ahol a XVI. században. 27—28 grammos érméket vertek, s a hely alapján joachimsthaler- nek, azaz thalérnak nevezték, s ez alakult át idegen nyelve­ken dallernek, majd módosult, s létrejött a mai kiejtési for­mája, a dollár. A könyvből megtudjuk azt is, hogy az áruforgalmat moz­gásban tartó érmék alapanya­ga a középkorban hosszú ideig arany vagy ezüst volt, s csak a későbbiek folyamán terjed el a papírpénz, vele együtt a bankforgalom, amely váltók­ban, papírpénzben fejezte ki azt az értéket, amely a ban­kokban aranyban, ezüstben felhalmozódott. S ezután azt tárgyalja, hogy melyik bank­jegy az igazi, hogyan alakult ki a készpénz nélküli fizetés, a bankszámlázás. Mi a valuta? A szerző foglalkozik a szov­jethatalom létrejöttével kiala­kult helyzettel, amikor a for­radalom megmaradása függött attól, hogy Leninéknek sike­rül-e stabil pénzt teremtenie. Sikerült, s napjainkban is a szovjet rubel a világ egyik leg­stabilabb pénze. A továbbiakban azt vizsgál­ja, hogy mivel fizetünk kül­földön, mi a valuta, milyen az árfolyama, majd a nemzetközi pénz- és devizapiacot veszi mikroszkóp alá, s a pénzügyi játékszabályokat ismerteti, mindezt úgy, hogy összepáro­sítja a látszólag különbözőt: az irodalmat a könyvvitellel, humort az árfolyamokkal, avagy a pénzt a szerelemmel. A többi között megtudhatjuk, hogy egy távoli óceán szigetén hány pénzegységet ér egy fe­leség, és más érdekességet. Mindent összevetve: nagyon olvasmányos mű Brüll Máriáé. Epizódokat, ismertet, komoly közgazdasági kérdéseket fesze-. get érdekfeszítően, izgalmasan, miközben anekdotázik, érdekes embereket idéz, szellemes mondásokat, vicceket mesél el, mintha előadna az egyetemen. Hasznos ismeretek Észre se vesszük, hogy ml ma­gunk is mennyit tanultunk eb­ből a szellemes műből, amely könyvalakban hasznos szolgá­latot tesz a társadalomnak, hi­szen a pénz még nagyon hosz- szú időn át nélkülözhetetlen lesz az emberiség számára. Gáli Sándor Ide világ jön! Három lépés az ámbituson Az udvar és a bejárati ajtó között mindössze három lé­pés van. Az ámbituson kell megtenni. Nyikorog a kilincs. Az asz- szony kérdőn kapja föl fejét a hangra. Mondom, mi járatban vagyok, összecsattan a két tenyere: — Jaj, istenem, hát persze, hogy nem jött rosszkor! — s már fordul is, szalad a ho­kedliért, letörli gyorsan, úgy tolja alám. Aztán a tűzhelyhez siet, nyitja az ajtót, igazít a hasábokon. Szabódva mondja: — Látja, hogy vagyunk itt... Az imént menteik el a dolgo­sok, segítettek meszelni. Rög­tön összepakolok egy kicsit így is maradhatna? Ülök a vén parasztház kö­zépső helyiségében, a zsámboki falumúzeum leendő, új ottho­nának a konyhájában. Irgal­matlan sok vesződség lesz majd, míg átköltöztetik ide a régi düledező múzeumépület kincseit! A seregnyi bútort, a több száz furcsa nevű — ma már csak kevesen tudják, hogy mire való — használati tár­gyat! Sok időm nem marad mind­ezeken morfondírozni. Tányér kerül elém. Rajta pogácsa, amolyan igazi. — Vegyen csak, egyen! — kínálgat vendéglátóm. — Si­került már jobban is. Most próbáltam ki a sütőt — igazít kendőjén, aztán az asztal mel­lé telepszik, s mosolyogva kérdi: — És ki mondta, hogy engem keressen? Megmondom. Nevet. — Szóval a múzeum miatt? Tudja, milyen hely lesz ez itt? Ide világ jön! Gyönyörű lesz! Látta az ámbitus tornácot? A salugátereket? Igen, mifelénk így mondják a zsalugátert. A templomunk is régi, aztán most a múzeumunk is műem­lékbe költözik. De nem beszé­lek annyit! Kérdezzen csak, mire kíváncsi? Kérdezek. Ismét mosolyog. Aztán nekifog, elmeséli, ho­gyan kezdődött. — Szerettem mindig a régi­ségeket. Sajnáltam is, hogy el­pusztul az a sok szép érték. Gyűjteni kezdtem. Ügy kép­zeltem, a Petőfi Múzeumnak ajándékozok mindent, az aszó­dinak, hogy legyen ott egy zsámboki sarok. Valamivel ké­sőbb, 1969-ben rendeztünk itt egy kis kiállítást. Nagyon^ jól sikerült. Mondta is a kultúro­Rádiófigyelő HÍVJA A 33—43—22-EST. E hatjegyű szóm lenne a kulcsa — melyet tárcsázva, vagy nem tárcsázya, hanem csak a hang­szórón keresztül kapcsolatot keresve — havonta egyszer annak, hogy másfél órában ré­szesei lehetünk mások megmé­retésének. S mert e műsor sze­replői többnyire közismert em­berek, akikkel ha egyoldalúan is, de mégiscsak kapcsolatban állunk, a feltárulkozás rendre izgalmasnak ígérkezik. Egyfe­lől minden bizonnyal a ter­mészetes kíváncsiság teszi, a másik koponyájába bepillan- tani-tudás lehetősége kínálja a kalandot, de gyanúm szerint igazán mégiscsak az teszi ígé­retessé a találkozást, hogy va­lami módon magúnk is része­sei leszünk a disputának. Saját tetteink és r 'sok pél­dája, a magunknak leállított, s időnként levert mérce és a meghallgatottak életre 'szóló akadályversenye adnak egy­másnak találkozót., Székely Éva i gy történelmi és sporttörténeti korszak jeles alakja, három évtizede az 'If­júság bálványa, nagy sikerű önéletírással szerzett a közel­múltban új híveket magának. A könyv és a most hallott be­szélgetés sikere egy töröl táp­lálkozik. Az őszinteség, a feltá­rulkozni tudás kivételes adott­ságából fakad. A képességből, hogy tudniillik, az ember mer­jen önmagával szembe nézni, s élete kényes periódusaival is számot vetni. Ez az őszinteség magával ragadó, s ha csak percekre is, de képes áthangolni, a műsor másik, az élet feladványaira szkeptikusadban, talán kissé cinikusan reagáló Szász Pé­tert is. A hatvanas évek végé­nek sikeres filmrendezőjét, ma az Esti Hírlap és a Film Szín­ház Muzsika kritikusát mint­ha keserűbbé edzették volna a megpróbáltatások. Szándéka szerint; talán könnyed, mulat­ságos történetekkel szórakoz­tatta volna a hallgatót, kama­toztatta volna az íróként, új­ságíróként, s filmrendezőként szerzett adomázó képességét, a játékos szavak mögül azon­ban n^la is elő-előtört a mar- dosó önvizsgálat, a cikcak­koktól sem mentes pálya em­lékeinek súlya. Jó hogy így történt, ez tette igazán embe­rivé, kerekké, s könnyen nem felejthetővé ezt a kilencven percet. S hogy ilyenné lett ez a csü­törtök este, abban vitathatat­lanok az érdemei a most ki­váló riporteri erényeket csil­logtató Wisinger Istvánnak. A hallgatók és a saját kérdé­seit tolmácsolva úgy tudta még a sebet ejtő szúrásokat is elhelyezni, hogy ha talál, ak­kor se nagyon fájjon. ZAHARIJ IKONFESTÖ BŰ­NÖS SZERELME. Ha nem öveznék alakját ma is élő le­gendák, akkor is személyes is­merősünk lenne Zaharij az ikonfestő, a csak a legnagyob­bakhoz mérhető templomfestő művész. Bulgária múzeumait járva, a rilal kolostor képein ámulva, térről időről feledkez­ve' a Szófia megyei ősi pra­voszláv templomok szentjeit nézve, ecsetvonásai nyomán ő maga tekint ránk: Zaharij, az ikonfestő. Azok közül a bol­gárok közül való, akik a hosz- szú török elnyomás alatt, a pravoszláv vallás igéit hirdet­ve őrizték a nemzeti nyelvet, az öntudatot, s táplálták a függetlenség, a szabadság tü- zét. Zaharij, az ikonfestő sze­relmének története — melyet Pável Szpaszov formált im­már klasszikus értékű regény- nyé —, a tiszta emberi érzé­sek, a mindent legyőző szere­lem balladája, de egyben a középkort idéző, a megcsonto­sodott hagyományokkal bir­kózó bolgár XIX. század tár­sadalomrajza. A megkésve utat találó felvilágosodás, és az egyszerre haladó, hisz a sza­badság, a nemzeti öntudatot tápláló, ugyanakkor, a lelki kalodát teremtő ' eszmevilág összecsapása. Dr. Horváth László drama­turg és Csajági János rende­ző a szerelmi történetet fogal­mazta szép hangjátékká. Az eredeti mű kiválóságát erősbí- ti. hogy így is jól sikerült a vállalkozás. A- tízegynéhány évvel ezelőtti nagy könyvsiker így talán ismét a figyelem elő­terébe kerül. Csuláik András nyegetett. hogy összedől, Erre- föl az akkori elnökünk, Csigi Tiborné írogatni kezdett min­denfelé, végül a műemlékkel közösen megvették ezt a há­zat. Igazi parasztos! Jöjjön, nézzen csak körül — kel föl a székről, s már siet is a bel­ső szobába. A mennyezetre mutat: — látja, milyen egész­séges gerendák! Állunk a hideg utcai szo­bában, olvassuk a fába vé-í sett betűket: Isten nevében építette Szá­lai István és neje Kővágó Te­réz. 1906.... — És ezt a gyönyörű ke­mencét is nézze meg! — mu­tat a sarokba házigazdám. — Itt a szurgyik, ni! Másutt úgy mondják, kuckó, de mifelénk szurgyiknak nevezik. A másik szobában is van. Nézzük meg azt is, aztán menjünk a me­legre, mert még megfagy! Csak fogy a falu Ismét a konyhában ülünk, s míg rágcsálom a finom töpör- tyűst, megtudom: fogy a falu. Tavaly negyvenen meghaltak, s csak húsz gyerek született. — Az az igaz, amit mondok. Már csak kétezer-hatszázan vagyunk. Ezért is szeretném, hogy ne menjen feledésbe a régi élet. Bár sok iskolát nem jártam, de följegyzek mindent. A ragadványneveket, a mon- dókákat már összegyűjtöttem. Tányérokat is szoktam festeni, meg főkötőket hímzek. De en­gem igazában a múzeum ér­dekel, elhiszi ? Szerencsém, hogy az én kis uram minden­ben a segítségemre van. Ha látná a vendégkönyvün­ket! Mennyi szépet írtak abba már bele. Hétvégeken meg, mikor a zsámboki lakodalmast adjuk elő, az a sok ember nem győz ámulni a múzeumunk­ban. Nagyon tetszik nekik. Ám igazán szép itt lesz, ezen az új helyen. Mondom, ide vi­lág jön, elhiszi? Igen. Elhiszem a zsámboki falumúzeum megálmodójának, létrehozójának és őrének. Csak egyet hiszek nehezen, hogy Lapu Istvánná hatvankét esz­tendős. Koffán Éva Szilkék, taták, köcsögök, korsók, tányérok — költözésre vár valamennyi sunk, a Győré Kálmánná: Mar­git néni, de jó lenne, ha ez így maradhatna! Egész éjjel nem aludtam. Mondom a férjemnek: te, Pista, csinálnék én egy múzeumot..., annyi jó ember van itt, a faluhan. Rokonok, ismerő­sök. Biztos segíte­nének. Mondja a férjem: csinálj. A tanácsházán is biztattak. Hozzáfogtam. Volt egy fél házrésze a férjemnek, abba raktam be min­dent. Lócát, vetett ágyat, ruhákkal tömött sublótot, guzsalyt, motollát meg az Isten tud­ja már, hogy. mit. És házaltam. Testvéreim, roko­naim segítettek, Aztán a jó asszo­nyaim is, mert végül minden­ki jó asszonyom lett. Kuckó, azaz szurgyik Támogattak sokan. Még ab­ban az évben, ’69 augusztus 20-án megnyílt a falumúzeu­munk. Pár évvel később a volt elnökünk. Mezei Józsefné, szép parasztasszony, bőruhás, meg Dudás József, Kóbor Zoltán, s ki ne felejtsem, Varga László az Áfésztől, összefogtak, s megkaptuk azt a házat, ahol most van a gyűjtemény. Jó is volt az, csak azzal fe­Egy kis bemutató, még a régi házban. Aki a múltat idézi: Lapu Istvánná ' Barcza Zsolt felvételei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents