Pest Megyei Hírlap, 1982. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 13. szám
1982. január 16., szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Kolozsvári Grandpierre Emil: Virág kartárs, a káder ^ Hetvenöt éve született Kolozsvári Grandpierre Emil, a ma% gyár irodalom egyik legtermékenyebb alkotója, aki sajátos humo- í rával, célratörő, világos stílusával méltán az egyik legolvasottabb, f s kedveltebb író hazánkban. A Kossuth-díjas mester, január 15-én í ünnepelte 75. születésnapját; ez alkalomból közöljük alábbi írá- ? sát tisztelgésül. Egy napon kevésnek érezte Virág kartárs, hogy 6 egyszerű dolgozó. Elhatározta, hogy előlép káderré. Mert kádernek lenni szebb is, jobb is. Így vélekedett Virág kartárs. Egy darabig fontolgatta, hogy s mint fogjon hozzá. Aztán úgy döntött, hogy erzsébetvárosi tájszólás helyett ezentúl népiesen fog beszélni. Ízesen, zamatosán, mintha minden szavát tőről metszették volna. S mivel éppen akkoriban helyezték át, új munkahelyére ekként köszöntött be: — Jaó napot kiívánook, eetársak. Ez az eetársak különösen tetszett, mert elvtárs sok van, de eetárs kevés. Fölfigyeltek rá, a vállalat minden vezetője, föl a kollégák, de légióként a káderes. Ebben nincs is semmi csodálatos, hiszen a vállalatban csupa budapesti tájszólást beszéltek. Felüdült a lélek, ha Virág kartárs megszólalt, ö pedig látta ezt, és gyakran beszélt. Kiváltképp termelési értekezleten hallatta hangját. Többnyire ilyen tanácsokat adott: — Az ömbör törmöljön. Törmöljön minél többet öhun az igazság! Fehérné, a káderes, hetek óta törte a fejét. Nem helyes politika, ha egy ilyen tősgyökeres káder alantas munkát végez a könyvelésben. Az ilyennek több dukál. A vállalatnál nem volt üresedésben fontosabb beosztás. Várni pedig nem akart. Szerencsére egy termelőszövetkezetbe főkönyvelőt/ kerestek. Fehérné behívta magához Virág kartársat, s fölöttébb ravaszul megkérdezte tőle: — Fejlett könyvelő vagy? — Könyvölni, azt szipön tudok — válaszolt Virág kartárs őszintén. Ez a kijelentés megnyugtatta Fehémét. Virág pedig harmadnap jelentkezett a köszögi Táncsics Termelőszövetkezetnél. Egy darabig könyvelt, igen szipön. Megszerette mindenki, habár a parasztok nem mindig értették meg a beszédét. Találgatták is sűrűn, milyen vidékről való. Végül abban egyeztek meg, hogy alighanem göcseji. Ott ugyanis egyikük sem járt. Virág eetárs pedig örült az előléptetésnek, örült a szép fizetésnek. És elhatározta, hogy a legközelebbi értekezleten, egy jeles felszólalással rója le háláját. A beszámoló alatt figyelt, jegyezgetett, aztán szót kért. — Még többöt köll törmölni, eetársak! — mondta. — Ékkő mög akkő, hogy a hibákat kikküszöbőljük szipön. Hogy mást ne mondjak, asse jó, hogy a búzaföld egy tagban van. Egy kicsinyég több tag kellene. Mer ha a tagságot szaporíjjuk, mindgyárt növekszik a tömörülés. Asse ártana aztán, ha merészebbön kísérlötöznénk. Hogy mást ne mondjak, miért ne vetnénk tököt a búza közibe? Ne mönjön kárba a sorköz. Nagyon kiváló felszólalás volt. Ehhez foghatót még nem hallottak Köszögön. Aztán elhangzott a válasz. Abban is akadt egy-'két olyan mondat, amilyenhez foghatót Virág eetárs sem hallott még életében. Mester Attila: Kopogtatások — Ki az? — En vagyok. — Gyere be. — Mit csinálsz? — írok. — Kritikát? — Nem, most nem kritikát Írok. Verset. — Írjál nekem is egyet. — Nicsak, ez nem is rossz gondolat. Es miről írjak? — Valamiről. — Micsoda? .: Egyébként Igazad van. S nem is tudod, mennyire keményen. Valamiről még úgysem írtam soha. Mindig csak másról... ★ — Ki az? — En vagyok. — Gyere be. — Találtam egy sípot, Fújhatom? — Miért pont itt, s amikor dolgozom? — Mert máshol nem hallja senki. Botár Attila: Rekedtes válasz Nyílt lázadás, hogy élek? Jól van. Neandervölgyi csontokért bamoltam, s szoknyákért, csípőben engedelmes övékért — ó, napsütés, kegyelmezz! Eső felejtett itt. A leverhető testet nem védi törvény, se tető — s tartozása némi történelemhez: versem sipirc, mert ólomgőzös est lesz — Köves István versei: Csillaghegyi reggel A hajnali fényt egy rebbenő tócsa tükre vetíti ezernyi sugárba széjjel befuttatva véle a földi teret jel ez a távolba harsanó nászüzenet szeret! szeret! szeret! Csak addig Ott húzódik a férfikor aknazára hol megtesszük azt miről előbb vitatkoznunk kéne vagy elvi tázunk arról amit tennünk ellene hol az hevít mit fáradtságnak érzünk s mit lendületnek hiszünk valaki visszahúz hol király lehet a tyúkketrecek réme a macska léptú hóhér tgy sírva gyilkoló hiúz. Farsangéji álmok Banga Ferenc grafikái Marafkó László: Rugókoncert ÍJumos teát kaptunk a vacsorá- 11 hoz. A bögre fölé hajolva, meglegyintett az alkohol párába vegyült illata. Vizsgák előtt volt ilyen Akkor pedig minek fújjam? — Nagy igazság. Magam is így lennék vele. — Hátha dolgozni is jobban tudsz majd tőle. — Ettől nemigen, de fújjad, hallgatom. — Szép? — Hát, olyan-amilyen. Közönséges A-síp. Ehhez mérik a hegedű hangolását. — A csellóét is? — Azt is. — Ágiét is? — Igen, ha ugyan méri egyáltalán valamihez az a mihaszna. Hol találtad? — A kissublót alatt. — Ugye mondtam. — Amit te dolgozol, azt nem kell mírni semmihez? — Kéne, de nem A-síphoz. Valami máshoz. De azt meg alighanem, én hánytam el valahol. — Megnézzem a kissublót alatt? — Hol? ... Különben miért ne? Hátha ott van. Mért éppen ott ne lehetne? — Akkor menjünk és keressük meg. — Menjünk. Ennél fontosabbat úgysem tehetünk. ★ — Ki az? — En vagyok. — Gyere be. — Miért kérded, mindig, hogy ki az? — Megszokásból. Az ember soha sem tudhatja, hogy ki kopogtat. — Például most ki kopoghatott volna? — Hajaj, de nehéz. Van, ami bármelyik percben kopogtathat. — Miért mondod, hogy ami? Aki kopogtat, az nem ami. — Mert az az egy, az sajnos: ami. — Es kopogtat? Mint a fakopáncs? — Igen. Talán éppen úgy, mint a fakopács. — Piros a feje? — Hogy piros-e? Nem tudom. — Sose láttad? — Még eddig — hálisten — csak messzirő' — Ha piros a feje. akkor biztos, hogy fakopáncs, és akkor ami. De ha aki, akkor az én vagyok. Es most én kopogtam. — Legyen hála annak, aki a kopogtatásoknak is ura. jő, amikor a körtéri talponállóban dupla adag rummal kértük a teát, s lebegve mentünk a tanszékig. Hunyorítottam Zsuzsának, aki elmosolyodott Ez a nagynéniötlet nekem jutott eszembe: amikor már két hete keringtünk parkokból elűzve, meg lépcsöházfordulóban megriasztva, eszembe ötlött a kisvárosban élő Ella néni, akinél utoljára általános iskolás koromban nyaraH tarn. Este lett, mire a busz le* zötyögött velünk. Ella néni megölelt, Zsuzsát egy pillanatra szemügyre vette, aztán átkarolta, örült nekünk, talán évek óta nem voltak vendégei a szomszédok kivételével. Alig vártuk, hogy átessünk a beszélgetésen meg a vacsorán. — Akkor egy szobában ágyazzak nektek? — és Ella néni bizonytalanul nézett rám. — Mert csak ott fűtök. — Természetesen — mondtam. — ősszel, amikor a tsz-ben dolgoztunk, fiúk, lányok közös teremben aludtak. — No, jól van, de azért a cicát bent hagyom nálatok. Nehogy megfázzon. A sötét, politúros szekrényből, szabályosra vasalt ágyneműt vett elő, megágyazott. — Ez lesz a tied — mutatta Zsuzsának a zongora melletti heverőt. — A tied meg ott — s a fal melletti virágmintás, öreg kanapéra bökött. Sokáig szöszmötölt a szomszéd szobában, végre lekattintotta a lámpát, amelynek ernyőjét csipkeszegély díszítette. Szél dörzsölte össze kint a diófa ágát, nyaralásból emlékeztem a ro- szogó hangra. Ella néni alatt meg- nyikordult az ágy. Atyaúristen, csak Zsuzsa el ne aludjon! Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor elhatároztam, nem várok tovább. Először a fél lábam tettem le, hogy kipróbáljam, nem recseg-e a padló. Biztatóan indult. A szoba közepén lehettem, amikor az első reccsenés következett. Megálltam. Abban a pillanatban puha érintés a lábamon — a macska dörgölődzőit hozzá. Kézzel félretoltam, nehogy rálépjek. iy| ár 1 ott álltam Zsuzsa heverőjé- nél. Félrehajtott takaróval várt. Leültem, mire a heverő egyik rugója akkorát kondult, mintha elpattant volna. Zsuzsa fojtottan nevetett. Engem a gutaütés kerülgetett. Fél percet vártam, s már fáztam. — Gyere, mert didergek — súgta Zsuzsa. Felemeltem a lábam a padlóról, a rugók, mint egy zenekar, megkon- dpltak. Hogy miért nem javíttatja meg őket?! A szomszéd szobában az asztalilámpa fénye foszforeszkálni kezdett. — Nem kértek valamit? — kérdezte Ella néni. — Nem — súgta áthatóan Zsuzsa. — István már alszik is. Elaludt a fény. Átkaroltam Zsuzsát, mozdulatlanul feküdtünk. Éreztem hajának illatát, az ágynemű tisztaságát Valamit tehetett a szekrénybe, aminek illata átjárta az ágyneműt Már jól felmelegítettük a takaró alatti kuckót. Megcsókoltam Zsuzsa nyakát, megborzongott. A lábamon nyomást éreztem. A macska felugrott az ágyra, s a takaró végében befészkelte magát. Zsuzsa kuncogott. Rúgtam egyet, a heverő megkondult. A macska leugrott, aztán újra fel, s most Zsuzsa lábánál keresett menedéket. Dercékig vártunk. Próbáltam le- hámozni Zsuzsa pizsamáját, de kilendült alattam egy rugó, oldalamba éreztem a pattanását. Zsuzsa hangtalanul rázkódott a nevetéstől. Ennél még az is jobb volt, amikor egy délelőtt — a többiek előadáson voltak —, a kollégiumba becsempésztem Gabit. Áldott sodronyos ágy, amely úgy rejt el, mint egy lövészteknő! Azon a csöndes dél- előttön egy kis baleset azért történt. A sodrony egy helyen kiszakadt a szögvasKeretből, s valószínűleg a gondnok vagy valamelyik társam, elődöm az alvásban, dróttal kötözte vissza. Ennek kiálló vége akadt a tenyerembe, s felszakította. Gabi aranyos volt, rögtön indult volna, hogy kimossuk a sebet, elfeledkezve arról, hogy az első takarítónő patáliát csap, vajon, mit keres egy idegen lány a fiúkollégiumban. És a fenyőerdő? Suhogtak a lombok, s a tavalyi meg még régebbi tűlevelű szőnyeg tüskéi beleálltak a bőrünkbe. Gizi az eget nézte. Egy vitorlázógép keringett a magasban, egyre szűkülő köröket írva le, s egyre alacsonyabban. — Te, ez nem minket néz? — kérdezte és kisimította szeméből barnásvörös haját, amely teleragadi fenyőtűvel. A gép egyre vesztett a magasságból. majd hirtelen lendülettel eltűnt a fák fölött. v Hol is van most Gizi? Férjhez ment egy agronómushoz. És Gabi? Fogalmam sincs. 7-uzsa, egyenletesen szuszogott mellettem Végigsimítottam az arcát, de nem változott a lélegzés ritmusa, csak parányit sóhajtott. Majd megpattantam. Ha saját ágyam lesz, kiirtom a rugókat. Kibelezem a heverőt! És vajon, hol lesz Zsuzsa? Egy rossz kanapé rugóinak emléke leszek a számára? És még hátravolt az utam a saját ágyamig.
